Koncert egy nyári estén

Még pár perc, és a zenekar színpadra lép.
– Várakozunk!
– Természetesen, kicsit késnek,
– persze csak a hatás kedvéért!
– hogy nagyobb legyen az izgalom és az öröm, ha végre megjelennek.

Sokan vannak a nézőtéren, szinte mindenki párjával, barátokkal körbevéve várakozik.
– Én (kivételesen egyedül).

Körülnézek, egyszer csak meglátok egy lányt, aki magányosan, elszigetelődve álldogál, kicsit távolabb a többiektől. Kezében egy teletöltött borospohár. Ruházata tipikusan mai, szakadt farmer, felül rövid haspóló, lábán semmi.
(Talán a papucsát elhagyta valahol?)

Révetegen nézeget maga elé, ködös tekintettel, várakozóan nyújtogatja néha a fejét. Látszik rajta, hogy izgatott, és igyekszik mindig úgy helyezkedni, hogy a színpadra teljesen rálásson.

Elérkezik végre az áhított pillanat.
A zenészek egyenként megérkeznek, rajongók és a közönség hatalmas üdvrivalgása közepette.
Utoljára az énekes jön ki. Magasra emelt gitárral a kezében – nézeget a közönség felé.
Nekem határozottan úgy tűnik, mintha keresne valakit! – és valóban! A következő pillanatban sejtésem beigazolódik.
Megpillantja a lányt, elmosolyodik, és tekintetük egy másodperc erejéig összekapaszkodik.
Szemmel láthatólag nagyon megörülnek egymásnak.

A koncert elkezdődik, a zenekar játssza a jobbnál jobb dalokat. A közönség lelkesen énekel velük együtt. Majd egy fél óra múlva elkezd az eső cseperegni, először csak szép csendesen, majd egyre sűrűbben esik, zuhog, ömlik.
Mindenki esernyőt, esőkabátot kotorász elő.
(már akinek van!)

Csak nálam és a lánynál nincs semmi.
Látom, hogy őt ez egyáltalán nem zavarja (megjegyzem, engem sem!), önfeledten élvezi a zenét, teljesen átadva magát a ritmusnak, táncra perdül. Az esővíz a hajából csurog a poharába, mámorosan kortyol bele az esővizes borába. Nem számít – legyint!
Már az összes ruhája bőrig ázva, de ő csak táncol magában.
– Valamire vár!
(Talán arra az egy bizonyos dalra?)
– amit neki írt az énekes?

Én is csuromvizesen, megbabonázva,
és a hideg esővíztől dideregve várok, ugyanarra az egy dalra.

Amikor végre felcsendül – akkor döbbenek rá, hogy miért is varázsol el engem ennyire ez az ismeretlen lány!

– és hirtelen beugrik egy ugyanilyen pillanat,
– és egy ugyanilyen lány a régmúltból,
– aki valamikor én voltam.