A nap már lebukott a dombok mögött, amikor Violette felszállt a késő esti vonatra. Harmincas évei végén járt, hosszú, barna haja rendezetlenül omlott vállára, arca fáradt volt, mégis szép. Kék szemei mélyen árulkodtak arról, hogy valami régóta nyomasztja. Magányosnak tűnt, de nem a környezetétől volt elzárkózva, hanem önmagától. Egy kopott hátizsákot cipelt, benne alig néhány holmi és egy bőrkötéses napló, amit úgy szorított, mintha egy része ebben az egyszerű tárgyban lakozott volna. Amikor helyet foglalt az ablak mellett, gondolatai mélybe húzták. Az utóbbi időben mindenki azt mondta neki, hogy változtatnia kellene az életén, új célokat keresnie, de valahogy nem ment. Úgy érezte, eltévedt az életében, mintha egy állomáson ragadt volna, ahonnan nem indul több vonat. „Hová tartok most?…Tovább olvasom…
Többféleképpen gondolok az álomra. Úgy vélem, az álom nem egyszerűen pihenés, inkább hazatérés. Vagy visszatérés önmagamhoz, rejtett és titkos valómhoz – ahhoz a csendes belső szobához, amely nappal zárva marad, és csak éjszaka nyílik ki nesztelenül. A lelkem legtöbbször a gyermekkorba tér vissza. Olykor régi, reménytelen szerelmek világába, ahol minden megvalósulhat, még Ő is szerethet és ölelhet. Boldogan kapaszkodom takarómba, amely olyan, mint egy csendből szőtt védelem, egy láthatatlan ölelés, amely megőriz a széteséstől. Néha olyan helyeken járok, ahol a valóságban még nem voltam – ismeretlen utcákon, amelyek mégis ismerősek, tájakon, ahol mintha már egyszer éltem volna. Az álom olyan sosemvolt tereket nyit meg előttem, ahol rácsodálkozom a sok szépségre, ami létezik a világban –…Tovább olvasom…
A falu fölött ólomszürke köd terpeszkedett, mint egy soha el nem mondott vallomás. A szeptemberi levegőben a levelek illata keveredett nedves földszaggal, s a fák, akár hallgatag őrzők, borzongva hajoltak egymás felé. A táj nemcsak a természet őszi búcsúját hordozta – hanem valami mélyebb búcsút is, amit az emberi szív soha nem tud kimondani. Iléna egyedül ült a régi faházban, a kandalló parazsa pislákolva izzott, fénye vörös foltokat vetett a falra. A faasztalon egy boríték feküdt – vaskos, durva papírból, pecsétje mélyvörösen izzott a gyertyaláng táncában. Reggel hozta a postás. Nem volt rajta feladó. Csak egy név: Iléna Vay – mintha valaki a lelkébe látott volna. Órák óta ott volt előtte. Nem merte kibontani. A pecsét valami véglegest, valami súlyosat ígért. A múltja minden…Tovább olvasom…
A Fogságban című kisregény levezető novellája. Tandara, az angyal megkapta újabb küldetését. Ugyanattól, akitől valamikor a nevét és életét is. Újra elindult hát, mint már annyiszor. Eónok óta teszi a dolgát. Nem kérdez, nem ítélkezik. Az éterben a gondolat sebességével közlekedik. Az idő számára is létező dolog, csak másképp. Annyi, de annyi életet vett már el, hogy már fel se tűnik neki ez a tény, hogy ezt ő teszi valaki mással. Aki szintén Isten egy teremtménye. Nem, nem zaklatja fel a dolog. A multiverzumot Isten azért alkotta olyannak, amilyen, hogy béke legyen benne, ugyanakkor fejlődhessen. A halál, ami ugyan csak illúzió, ennek a fejlődésnek a szerves részét képezi. Számtalan módon jelent meg az élet ezekben a hatalmas, de mégis relatíve zárt rendszerekben. Olyan helyeken is…Tovább olvasom…
Nem én kezdtem… Feltettem egy már más által megírt esszét, amihez magánvéleményt írtam, Természetesen azonnal jött a válasz egy férfitól. Nos annyi idő sem telt el, hogy valaki a szöveget elolvassa és még értelmezze is. A hozzászólás amúgy FÉRFIASRA sikeredett, várható volt, A téma: Einstein relativitáselmélete, valamint az a TÉNY, hogy az elmélet az a Bolyai János magyar matematikusé és nem Einsteiné, lopott az anyag, nincs mese, és ez nem az Én rossz gondolatmenetem szüleménye. forrás: /vilagbiztonsag.hu/ Évek óta hozzuk ismét és ismét a tényeket. De könnyebb a világnak a fejét a homokba dugni, mint szembesülni a TÉNNYEL. Einstein a lopott anyagért NOBEL díjat kapott… na az akkor érthető volt, hisz a dolog az forradalmasította az akkori szemléletet. DE miután Einstein…Tovább olvasom…
A budai vár fölött a hajnal első sugarai aranyba vonták a tornyokat. Az őrség csendben váltotta egymást, mikor egy holló rikoltása hasította ketté a levegőt. A madár fekete szárnya a királyi palota fölött körözött, mintha maga az Ég küldte volna üzenetét. – Látod, öcsém – fordult Mátyás az ifjú apródhoz –, nem véletlen, hogy hollót hordok címeremben. Ez a madár mindig megmutatja, hol az igazság. – Felség – hajolt meg a fiú –, az emberek azt mondják, különös erőd van: ahol megjelensz, a szegény ember fellélegzik, a hatalmaskodó pedig megremeg. Mátyás elmosolyodott. Szemeiben szelíd fény csillant, ám hangja komollyá vált: – Nem varázserő ez, hanem a törvény szeretete. De igaz, a nép gyakran legendát sző körém. Egyszer majd úgy emlegetnek, mint aki álruhában járta az…Tovább olvasom…
A falu szélén élt egy ember, akinek a nevét mindenki elfelejtette, miután mindenét szétosztotta. Volt, akinek tetőt adott a feje fölé, volt, akinek az utolsó falat kenyerét. De amikor eljött a fagy, az ajtók bezárultak előtte. A rágalom, mint a mérges inda, körbefonta a házát: olyan bűnöket suttogtak róla, amiket el sem követett. Egy éjjel, amikor a magány súlya már-már összeroppantotta a vállát, a belső csendhez folyamodott. Nem vádolt senkit, csak leült a küszöbre. Ekkor érezte meg a melegséget. Nem a tűzét, hanem egy jelenlétét, amely nem igényelt szavakat. Egy láthatatlan kéz pihent meg a vállán, és egy hang, amely halkabb volt a szélnél, de erősebb a viharnál, azt súgta: „Én tudom. Én ott voltam minden álmatlan éjszakádon, minden ki nem mondott imádnál.” Abban a pillanatban a falu…Tovább olvasom…
16+ – A mű korhatáros tartalmat tartalmaz.
– Most már az agymosott bunkóságról fog szólni szinte minden! – jelentette ki Tóni bácsi, a hirtelen nyugdíjba jött gondnok, amolyan házbéli bizalmi, akihez mindenki bátran fordulhatott, mert ha egyszer az öreg Tóni bácsi bármit is megígért, akkor egyik lába itt, a másik meg ott. Szinte nem telt el úgy egy-egy stresszelős, rohanós, idegeket totálisan keresztre feszítő munkanap, hogy Tóni bácsi sötétkék vagy vajszínű köpenyében – melyet anno még egy szocialista vállalattól örökölt meg – körbe ne járta volna a szépen felújított, kicsit rokokós társasházat a földszinttől egészen a tetőig, ahová legfeljebb csak a galambok jártak pottyantani, és sorban be nem csengetett volna a szomszédaihoz, és kedvesen megérdeklődte, hogy kinek mire van szüksége, vagy hogy éppen már megint kinek mi ment…Tovább olvasom…