KÖVETKEZMÉNYEK ÖSSZEFÜGGÉSEI

– Most már az agymosott bunkóságról fog szólni szinte minden! – jelentette ki Tóni bácsi, a hirtelen nyugdíjba jött gondnok, amolyan házbéli bizalmi, akihez mindenki bátran fordulhatott, mert ha egyszer az öreg Tóni bácsi bármit is megígért, akkor egyik lába itt, a másik meg ott. Szinte nem telt el úgy egy-egy stresszelős, rohanós, idegeket totálisan keresztre feszítő munkanap, hogy Tóni bácsi sötétkék vagy vajszínű köpenyében – melyet anno még egy szocialista vállalattól örökölt meg – körbe ne járta volna a szépen felújított, kicsit rokokós társasházat a földszinttől egészen a tetőig, ahová legfeljebb csak a galambok jártak pottyantani, és sorban be nem csengetett volna a szomszédaihoz, és kedvesen megérdeklődte, hogy kinek mire van szüksége, vagy hogy éppen már megint kinek mi ment tönkre? – Jaj, de jó, hogy errefelé tetszett járni, drága Tóni bácsi! – csapta össze hálájaképpen rücskös, májfoltos kezeit egy házsártos vénasszony, akinek agyonkényeztetett unokája éppen most kapott új mountain bike típusú biciklit, de valami miatt a bicaj nem működött, mert utóbb kiderült, jó pár csavart elfelejtettek az adott szakáruházban meghúzni, és miután a jótállási jegyet a kedves szülők automatikusan a kukába hajították, gondosan apró fecnikre tépkedve a papírost, kénytelen-kelletlen nézniük kellett valakit, aki stikában megjavítja a félig kész dolgaikat is. – Nézzük, mi a probléma? – hajolt le kicsit fájósan, rozogábban az öreg, mert már nehezen mozgott és járt, ám büszkesége sosem engedte, hogy egészségügyi problémáit bárki előtt, nemhogy még a szomszédaival bizalmasan közölje. – Á! Meg is van! Fordítva lett a lánc fölszerelve, és jó néhány anyacsavar is hiányzik, de mindjárt hozzálátok... – azzal megfogta a közepes méretű szerszámosládikót, melyre szintúgy különösen büszke volt, mint műszaki érdeklődésű ember, és alig tizenöt perc alatt működőképes biciklit varázsolt a hálátlan természetű unokának, aki csupán csak nagyanyja unszolására volt hajlandó egy halkszavú „köszit” rebbenteni. – Nagyon szívesen, fiatal úr! Ha bármi probléma lenne, lent leszek az alagsorban! – válaszolta, majd meghajtotta magát az idős vénasszony előtt, akit valósággal annyira lekötelezett gavalléros viselkedése, hogy valósággal azonnal bele is pirult az adott pillanatba, és nem győzött hálálkodni: – Meglássa, drága Tóni bácsi! Olyan túrós-mazsolás rétest sütök magának, hogy a tíz ujját is megnyalja! – mosolygott flörtölően, mire tőlük az öreg tovább ment dolgai után. S mivel jó, ha a vénasszony ki tudta csekélyke nyugdíjából fizetni a számláit és a rezsijét, az öreg Tóni bá szinte sosem lepődött meg azon, hogy a sütemények és gusztusos rétesek bizony-bizony rendre elmaradtak. – Én mondom, Bertócsné, mostanság egyre hülyébb már mindenki! Kevés az igazán megbízható, emberséges ember... – jelentette ki egy másik özvegyasszonynak a hatodikról, aki legalább kilenc macskával élt együtt, mióta a férje váratlanul elhunyt. Tóni bának mintha ősidőktől fogva lett volna egy afféle titkos hatodik vagy épp hetedik érzéke, amivel szinte már akkor jó alaposan kiismerte az embereket, amikor először találkozott, vagy csak összefutott velük. Mondogatták is többen a szomszédok köréből, hogy ennek a Tóni bácsinak isten áldotta tehetsége van a bölcs igazságosság és emberség kezelésében, és ha egyszer ő kimond bármit is, akkor az úgy is van! Kisgyerek volt még Gyurka, amikor össze-összefutott vele a lépcsőházban, amikor kora reggelente iskolába iszkolt. Azért iszkolt, menekült, mint egy vadnyúl állandóan, mert nagyobb osztálytársai rendre verték, püfölték, és az összes zsebpénzét és tízóraiját is elvették. – Csókolom, Tóni bácsi... – köszönt udvariasan, halk hangon a kisgyerek. – Szervusz, kisfiam! Hát te? Már ilyen korán útra keltél? – hökkent meg az öreg, hisz kora hajnalban jóformán egyedül csak ő nem tudott aludni az egész házban. – Tetszik tudni, muszáj mennem, mert anyukám is hamar elment dolgozni, apukám pedig már dolgozik... – válaszolta, és már loholt volna az iskolába, mely a lakótelep mélyén bújt meg, hogy senkivel se találkozzék, mert annak rossz vége szokott lenni. – Várj csak egy percet, fiacskám! – az öreg kapkodó lépésekkel berohant a földszinten lévő lakásába, és kihozott egy vaskos bőrkötéses könyvet, majd kicsit teátrálisan átadta a kisfiúnak, aki bizony jócskán megdöbbent, elvégre nem volt szülinapja. – Fogadd szeretettel! Hasznos olvasnivaló! – Köszönöm szépen, Tóni bácsi! Csókolom... – köszönt meg, majd kutyafuttában elrohant. Amikor elfutott egészen a gyűlölt iskola kapujáig, akkor nézte meg a vaskos kötet fedelét: Winetou kalandjai volt a címe. „Ez is jó lesz valamire!” – gondolta, majd besietett és kipakolta tankönyveit a terembe. Történt aztán, hogy sok évekkel később, amikor már Gyurkából is szép szál legény lett, és volt barátnője is, valaki nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket adott szegény Tóni bácsinak, akinek betört és vérzett a feje. Gyurka még szerencse, hogy nem volt bepánikolós, se majrés, és azonnal hívta a mentőket, akik harminc perc múltán meg is érkeztek, és vijjogó szirénázással vitték az is híján élet-halál mezsgyéjén álló idős embert a kórházba. – De hát ki tehetett ekkora szemétséget szegény Tóni bácsival?! – kérdezgették egyre többen a kíváncsi szomszédok körében, és persze egyre többen meglátogatták a lábadozó öreget mind a kórházban, mind pedig odahaza mindenféle finomságot pakolva neki. Gyurka pontosan tudta, hogy kik lehettek a vandál huligán gazemberek. Gyerekként bőségesen volt alkalma saját bőrén is megtapasztalni, milyen a meggyökeresedett, vaskos emberi gonoszság, mely valósággal elpusztít maga körül mindent, ha senki sem vigyáz! Hatalmas adag bűntudattal, kínkeserves lelkiismeret-furdalással lépett be az öreg földszinti, kis garzonlakásába. Levette a lábtörlőn, hagyta a cipőjét, hármat kopogott, majd benyitott, mert tudhatta, az öregnek így is fájdalmai lesznek, nemhogy még mozogjon, és ki tudja nyitni saját bejárati ajtaját. – Jó napot, kedves Tóni bácsi! Emlékszik rám? Én vagyok a Gyurka! Hogy tetszik lenni? – érdeklődött segítőkészen. Az öreg megérezhette a bűntudat marcangoló súlyát, mert különös arckifejezés ült ki markáns, barázdás arcára: – Rég nem láttalak, édes fiam! Mesélj csak! Hogy megy a sorod?! – nézett rá kérdő, vallató szemekkel, mintha azonnal tudná legapróbb titkait. – Én... nagyon aggódtam... Tóni bácsi miatt... – kezdte, de valójában őszintén bocsánatot szeretett volna kérni azért, ami az idős emberrel történt. Benyúlt vászontáskájába, mely szinte – kivétel nélkül – mindig telis-tele volt könyvekkel, és kivette a már kissé ütött-kopott, időjárta kötetet, melyet annak idején az öregtől kapott. – Visszahoztam a könyvet, Tóni bácsi! Nagyon sokat jelentett számomra, mert abban az időben magam is kerestem az utamat, és elveszett voltam. – óvatosan lerakta a kisebbfajta dohányzóasztalra a nappaliban. – Igazán nem kellett volna visszahoznod! Ajándék volt! – szabadkozott az idős ember, majd fájdalom hasított összevert testébe, és torzzá vált arca. – Miben segíthetek Önnek, kedves Tóni bácsi? – kérdezte, miután még jócskán toporgott ide-oda lábaival. – Próbálj meg embernek megmaradni még akkor is, ha vadállatok vesznek körbe... – mondta bölcs tanácsként az öreg, majd lehunyta szemeit, mint aki már éppen eleget beszélt aznapra. – Ne tessék semmiért sem aggódni, Tóni bácsi! Mindent elintézek! – takarót terített az alvó öregre, hadd pihenjen, majd óvatosan kinyitotta a bejárati ajtót, és elment. Gyurkának pontos fogalmai voltak azokról a szemétláda fenegyerekekről, akik a környéken garázdálkodtak, és előszeretettel fenyegettek, zsebeltek, vertek meg idős, nyugdíjas, védtelen embereket. Gyerekkorában neki is épp elégszer gyűlt meg a hasonló formátumú emberekkel a baja, ezért úgy döntött, kicsit móresre tanítja őket. S bár nagyon jól tudta, hogy az önző igazságszolgáltatás és bosszú nem szülhet maradéktalan igazságot, de a „szemet szemért” ősi törvénye sajnos még mindig jócskán ott lapult minden ember szívében. Ezekkel egészen egyszerűen másként nem lehet se tárgyalni, vagy észérvekre hivatkozni, vagy bármilyen módon meggyőzni őket. – Gyuri! Kérlek, ne csináld! Féltelek... – bújt oda mellkasához, akárcsak egy ijedős kiscica gyönyörű barátnője, aki akkor szeretett bele igazán, és egyértelműen, amikor megtapasztalta azt a hihetetlen udvariasságot, kedves előzékenységet, melyre Gyuri gyerekkorától kezdve képes volt, csupán a körülmények voltak rendre kedvezőtlenek. – Megígérem, Aliz, hogy nem lesz semmi baj! – gyöngéden homlokon csókolta a jócskán megijedt, gyönyörű lányt. – Miért nem hívjuk a rendőrséget! Ez azért mégiscsak inkább rájuk tartozik! Ne akarj szuperhőst játszani! – Jó, tegyük fel, hogy felhívjuk őket! És?! Kijönnek, felveszik a vallomásokat, aztán elmennek! Az ég egy adta világon semmit se fognak tenni azért, hogy a valódi bűnösöket megbüntessék. – De miért pont éppen neked kell hőst játszanod?! – Azért, mert más szándékosan inkább a homokba dugja a fejét! Valakinek muszáj cselekednie, és szegény Tóni bácsi ezt igazán nem érdemelte meg. – Gyurka sarkon fordult, és elment hazulról egyenesen arra a „bűntanyára”, ahol a tinédzserkorú gazfickók kuksolni, lazítani szoktak. Nem volt nehéz dolga, ha meg akart valakit találni. Csupán csak az elkövetők helyébe kellett, hogy képzelje önmagát, és azonnal rájöhetett a megoldásra. Most valósággal haragos indulat, gyűlölet öntötte el, árnyékolta be tisztán látását. Ugyanakkor szem előtt tartotta, hogy az erőszak erőszakot is szül, tehát azért sosem árt óvatosnak lennie. Szerencsére elhívta magával az egyik volt gimis osztálytársát, aki legalább két méterre nőtt, és akkora kigyúrt izmokat sikerült növesztenie, akár a hihetetlen Hulknak. – Szevasz, Gyuri! Na, mi a pálya? – üdvözölték egymást kézfogással. – Szia, Ákos! Lenne egy kis balhé! Kicsit rá kéne ijeszteni néhány idióta hülyegyerekre, akik megvertek egy kedves idős bácsit, aki a mi házunkban lakik! – Ezt a rohadékságot! A kis gecik! Kapjuk el őket! – Ezzel én is egyetértek, de azért legyünk résen, és használjuk a fejünket. – igyekezett csitítani heveskedő barátját. Elvégre mi értelme volna ajtóstól rontani a házba, nem igaz?! – O. K., pajtás! Akkor hadd halljam! Mik a terveid?! – nézett rá kérdő szemekkel. – Először becsalogatás, aztán megfélemlítés, de semmi több! Erőszakról szó sem volt! Világos?! – fogta halkabbra a hangját. – Részemről rendben! De azért kiadósan beszaratjuk őket, hapsikám! – Én is pont így gondoltam! Gyurka egy elhagyatott gyártelepre vitte régi osztálytársát, ahol még a madár sem szívesen jár. Az a tipikus masszív alvilági környezet, ahol bármi megtörténhet, méghozzá következmények nélkül! – Most aztán kurvára csöndesnek kell lennünk, különben azonnal kiszúrják, hogy itt vagyunk! – lapult meg az egyik kiszáradt, nagyobb méretű tölgyfa árnyékában. – Értelek, haver! Nem akarsz zajt csapni! Azért még jó, hogy hoztam a bicskámat! – Mi a francért kell neked kés, amikor két hatalmas öklöd van?! – Elővigyázatosság! – Értem! Te menj jobbra, én addig közelebb megyek! – O. K. – A nagy jámbor dromedár jobbra fordult, ahogy Gyurka mondta neki, és csak a jelre várt. – ...És képzeljétek, skacok! A vén szivar úgy beijedt, hogy valósággal majd összehúgyozta magát, amikor elvettem a megtakarított pénzét és gyomron rúgtam! Hahaha! – röhögött az egyik kamasz srác, aki nem lehetett több tizenhét évesnél. Így is voltak hatan, akik félelemmel vegyes tisztelettel bámultak rá, miközben történeteket mesélt. – Én nem tudom, Tomi! Talán nem kellett volna a vén csókát ennyire kikészíteni! Mégiscsak egy öregember, meg minden... – szólt közbe az előbbi kamasznak az öccse. – Kussoljál, te kis szánalmas idióta pöcs, különben a te képedet is összetöröm! – fenyegette meg ordítva tesóját a nagy suhanc. – Jól van már, na! – a kisebbik öcs azonnal csöndben maradt, hiszen nem szerette volna kihúzni a gyufát. Gyurka időközben közelebb lopakodott, vigyázva, hogy ne üssön zajt, és észre ne vegyék. Még szerencse, hogy gyerekkorában rengeteg sok kaland- és akciófilmet megnézett videókazettán, így volt fogalma bőven, hogy mihez is kezdjen egy akcióhős? Ákos addig szintén meglapult az egyik romos házfal oldalában, és már csak Gyurka jelére várt. Amikor Gyurka bólintott, következhetett a rajtaütés. – Szevasztok, srácok! Na, hogy ityeg a fityeg? – kérdezte baráti alapon Ákos. – Te meg ki a franc vagy, haver? Egyáltalán, hogy kerültél ide, mert ha jól emlékszem, senki se hívott! – emelkedett fel ültő helyéből a nagyobb suhanc, míg a többi kamasz kissé beijedt tekintettel bámult rá. – No, nézzenek oda, srácok! Hát így kell üdvözölni a vendéget! Nézze meg az ember! Anyátok tudja, hogy mit csináltok?! – Nézzétek csak! Valaki küldött nekünk egy prédikáló erkölcscsőszt, hogy kioktasson minket! Mindjárt nem lesz olyan víg a kedved, haver! – A nagyobbik srác azonnal kirántotta bicskás kését, és készült rátámadni Ákosra, amikor végre-valahára Gyurka is kimerészkedett védett helyzetéből: – Szevasztok, srácok! Na, mi a pálya?! – kérdezte őket. – Hékás! Arról nem volt szó, hogy többen is vagytok! – fakadtak ki többen, és valósággal elpucoltak onnét máris, mert azonmód inukba szállt a bátorságuk. – Úgy tűnik, haver, hogy egyedül maradtál, mint a kisujjam! – jegyezte meg Ákos, támadóállásban maradva, hogy tudja, mire számítson. – Hát az lehet, de téged akkor is kibelezlek! – erre valósággal nekiugrott, hogy felnyársalja, ám Ákos fineszesebb volt, és egyik termetes lábát kinyújtva máris sikeresen elgáncsolta a fenegyereket, aki akkorát bukfencezett, hogy kiadósan megütötte magát. – Auuu! Te szemét geciláda! Tudod te, ki az én apám?! Ezt nagyon megbánod! – Én pedig azt mondom, ha bárki is közületek továbbra is a nyugdíjasokra támad, annak velünk gyűlik meg a baja! Világos, te rohadék?! – kiáltotta utána fenyegetően Gyurka. A kamasz srác úgy eliszkolt, akár egy halálra vált állat, ami felismerte, hogy ha vetélytársai akadnak, már nem is olyan bátor, mintha csak egyedül van. – Hát ez kurva jó kis balhé volt, hapsikám! – rázott barátilag kezet Ákos régi barátjával. – De azért élveztem volna egy kis csihi-puhit! – Én utálom az erőszak minden formáját, de egy ilyen kisstílű szemétládát alaposan összevernék, hogy egy életre tanulja meg a leckét. – Hát ami igaz, az igaz! Láttad, hogy a többi kis hülyegyerek hogy iszkolt, amikor megjelentünk! Akárcsak pisis kisiskolások lettek volna! – Hát, igen! Kösz a segítséget! Ha bármiben segíthetek neked a közeljövőben, csak szólj! – Ugyan már, Gyuri! Mióta is ismerjük egymást! Tök természetes! – Ákos felkapaszkodott az egyik villamosra, míg Gyurka a másik irányba ment. Gyurkát valósággal letaglózta a hír, hogy mire hazaért, Tóni bácsit beszállították a kórházba, ahol belehalt zúzódásaiba, belső sérüléseibe.