Csendből szőtt védelem

Többféleképpen gondolok az álomra. Úgy vélem, az álom nem egyszerűen pihenés, inkább hazatérés. Vagy visszatérés önmagamhoz, rejtett és titkos valómhoz – ahhoz a csendes belső szobához, amely nappal zárva marad, és csak éjszaka nyílik ki nesztelenül.
A lelkem legtöbbször a gyermekkorba tér vissza. Olykor régi, reménytelen szerelmek világába, ahol minden megvalósulhat, még Ő is szerethet és ölelhet. Boldogan kapaszkodom takarómba, amely olyan, mint egy csendből szőtt védelem, egy láthatatlan ölelés, amely megőriz a széteséstől. Néha olyan helyeken járok, ahol a valóságban még nem voltam – ismeretlen utcákon, amelyek mégis ismerősek, tájakon, ahol mintha már egyszer éltem volna.
Az álom olyan sosemvolt tereket nyit meg előttem, ahol rácsodálkozom a sok szépségre, ami létezik a világban – és talán az emberben is. Így az álom képzelt világokat épít fel, teremtő erővé válik, mintha az éjszaka halk műhelyében újra rajzolódna mindaz, amit nappal elrontottunk vagy félbehagytunk.
Minden nap várom, hogy jöjjön el értem a békét hozó álom, mint egy szelíd kísérő, aki kézen fog, és kivezet a zajból. Az álom nem csak visszavezet emlékeimbe és mutat meg ismeretlen dolgokat, hanem amikor a Hold sejtelmesen és lágyan simít végig a tárgyakon, megszépíti a valóságot, vagy éppen csendesen elénk tárja az igazságot.
Szeretem a holdfényes éjszakákat, amikor a Hold nem éles, hanem megbocsátó. Nappal minden olyan konkrét, éjjel minden elmosódik, mintha a világ maga is sóhajtana egyet – és ebben a hibák, a vétkek, a tévedések is feloldódnak. A csúnya széppé válhat, a beteg meggyógyulhat, a fogyatékkal élő egyenlővé válhat az egészségessel. Az álomban ugyanaz a holdfény simul mindenkire, ami eloszlatja a szegények és gazdagok közötti különbséget, eltörli a másság okozta sebeket és megaláztatásokat. Igazságot szolgáltat – nem hangosan, nem ítélkezve, hanem úgy, ahogy csak a csend képes rá.
Az álomnak azonban többféle arca van. Az álom nem csak menedék, hanem nyugtalan mélységbe is taszíthat. Megjelenik egy árnyék, elhangzik egy félmondat, vadul felvillan egy fény, amitől megijedünk – mintha a lélek egy pillanatra saját titkaira nyitna ajtót. De erre is szükségünk van! Az a jó, ha a pillanatnyi félelem után reménykedve visszatér a csend. A víztükör csak fodrozódik, de végül kisimul, és újra látni benne az eget. Az álom finom varázsa újra rendezi a valóságot, mintha láthatatlan kezek igazítanák helyére a dolgokat.
Már nem akarom megfejteni az álmaimat. Már csak azt akarom, hogy hozzon nyugalmat, békességet, szeretetet, röpítsen el azokra a helyekre, ahová már nem tudok eljutni, és idézze meg nekem messze élő és elhunyt szeretteim alakját, hangját, mosolyát – úgy, ahogy voltak, és talán még tisztábban is.
Jó lenne minden reggel azzal ébredni, hogy anyám átölelt, apám rám mosolygott, unokám itt szuszogott mellettem, és az éjszaka még egy pillanatra ott marad a szobában… látom, hogy fiaim arcán feltűnik az elégedettség és a boldogság fénye, mintha az álom egy darabját magammal hoztam volna a nappalba.