Írta:
Kollár Kornélia
💠
📅 2026. 03. 12. 17:41
Önismereti
❤️ 1
👁️ 19
Amikor kinyitok egy könyvet, a világ egy pillanatra elcsendesedik körülöttem. A betűk lassan életre kelnek, mint apró fények a sötétben, és én követem őket, mintha egy láthatatlan ösvény vezetne rajtuk keresztül.
Volt idő, amikor különösen nagy szükségem volt erre az ösvényre. Amikor a gyász nehéz csendje telepedett rám, és a gondolatok túl hangossá váltak bennem. Akkor kezdtem el verseket írni. Nem tudom, honnan jöttek a sorok – mintha valaki halkan súgta volna őket a lelkemnek.
Azóta már egy könyv is megszületett. Néha úgy érzem, nem is én írtam, csak kinyitottam egy ajtót, és hagytam, hogy a történet átsétáljon rajtam.
Az olvasás és az írás különös szárnyakat ad. Nem látszanak, mégis felemelnek. Lapról lapra repítenek erdőkön, csillagokon és időn át – egészen addig a helyig, ahol a…
Tovább olvasom…
Írta:
B.É. Krisztina
📅 2026. 03. 07. 13:11
Egyéb
❤️ 2
👁️ 14
A világ hatalmas volt és közönyös, a gally pedig súlyosabb minden eddigi terhénél. A többiek már rég a boly biztonságában pihentek, de ő ott maradt a porban. Nem a dicsőség hajtotta, hanem egy belső, néma parancs: menni kell. Minden egyes milliméterért megküzdött. Lábai remegtek, a kitinpáncélja alatt lüktetett az erőfeszítés, de szeme előtt csak a következő kavics kikerülése lebegett. Nem nézett a távoli célra, tudta, a hegyet is porszemenként hordják el. A kitartás nem látványos diadal, hanem ez a magányos, fegyelmezett tánc a lehetetlennel, amíg a teher végül engedelmeskedik az akaratnak.
Tovább olvasom…