Mai történetem valóban megtörtént jó pár évvel ezelőtt.
Élt a faluban (pontosabban: még ma is él) egy házaspár. Három fiuk volt, (van): Ernő, Sándor és László. Most a legfiatalabbról lesz szó, Lászlóról, akit kiskorától Latyikának hívtak. A két idősebb fiú már elköltözött hazulról, saját családot alapítottak. Latyika még otthon élt szüleivel. A fiatalember huszonnégy éves volt, a szomszédos városka péküzemében dolgozott. Szorgos, becsületes ember volt, akárcsak a szülei. Mindamellett nagy kópé hírében állt. Mindenkivel viccelődött, szóval egy vidám fickó volt.
Egyik reggel az édesanyja egy papírdarabra firkantott kis üzenetet talált a konyhaasztalon. A papíron ez állt: " Maradjatok otthon, mert ma délelőtt 9 és 11 között hozzák az új gázórát, kicserélik a régit."  Az anya elolvasta az …

Különleges fénysugár lepte el a karácsonyfát Laura unokám éneke után.
Ahogy az utolsó hang elcsendesült, a fenyő ágai között apró csillagok gyúltak, mintha az ég hajolt volna le hozzánk egy pillanatra. A fények nem csak villogtak, hanem meséltek is: melegséget, szeretetet, régi karácsonyok emlékét suttogták a szobába. Laura hangja ott maradt a levegőben, és a fénysugár körbeölelte a fát, minket pedig csendes csodálattal töltött meg. Abban a pillanatban tudtam, hogy ez nem csak egy karácsonyfa fénye volt, hanem a szívünk ünneplése.

Pusztaszeg csendes volt. Egyetlen kis utcáján, némán honolt a közelgő tél, mely egyre inkább mutatta oroszlánkörmeit. Hol voltak már a nyári simogató napsugarak és azok a kellemesen hűvös éjszakák? A házak teteje csillogott, megfagyott minden. Péterke összébb húzta elnyűtt kabátját, mely egyre inkább foltokból állt. Foltokból, melyek testét ugyan megvédték a hidegtől, de lelkének nem tudtak menedéket adni. "De hát a folt nem szégyen." Ezt mondta mindig édesanyja, akit nagyon szeretett. Négy éve, hogy eltemették az asszonyt, aki hat évre követte férjét Isten országába. 1927 novembere tehát elég hűvös volt. 
Lassan hazaért. Mióta elárvult, nagybátyja Darnai Lajos fogadta magához. Neki egy fia volt, Kelemen. Viszont sem Lajos, sem a kis Kelemen, aki egyébként egyidős volt Péterkével, nem …

A szobám csendjében ülök egyedül, magányosan. Egyetlen mondat visszhangzik a fejemben.
"Elindultak érted"
Tegnap hazafelé jövet, egy idős asszony állított meg az utcán és súgta a fülembe ezt a mondatot.
Tudom, különleges vagyok. Különleges képességekkel rendelkezem.
Várható volt, hogy egyszer valaki le akar majd vadászni.
A mi bolygónkon az elfek nagyon ritka kincsnek számítanak. Mindenki őket akarja. Így engem is. Amit a nő mondott, viszont nem erre enged következtetni. Valami sokkal gonoszabbra.
-	Elindultak értem. 
-	Kik ők? 
-	Mit akarnak?
A fejembe ezek a kérdések motoszkálnak.
A következő pillanatban, nagy dörömböléssel vágódik ki az ajtó.
Hektorék azok. A gonosz bolygóról valók.
-	Megtaláltak.

B-57-es, hétköznapi nevén Gábor tizenkét órája alszik. Most kelt és a kávéját már lefőzte. Egy gőzölgő csészével a kezében nézte jelenlegi élettársát, aki valójában egy Android. Nincs vele semmi gondja sem, viszont nagyon szeretne már egy hús-vér nővel is együtt lenni. Hosszan belekortyolt az éltető fekete lébe, ami valójában sohasem látott sem termőföldet, sem vizet és sohasem volt élő organizmus. Valójában hidrogénatomokból nyomtatták, mint tulajdonképpen minden szükségletét. Mint ahogyan Orsit, az élettársát is. Akivel igazából nem volt semmi gondja, hiszen az általa összeállított paraméterek alapján lett megalkotva. Igen, ez a probléma vele. Túlzottan tökéletes. Nincs saját véleménye, nem ellenkezik és nem vitatkozik. Gábor egy hirtelen ötlettől vezérelve lehúzta egyhúzóra a maradék …

Harmatka a tündérlány, a hosszú lépcsősor végén, a magasba nyúló tükörajtó előtt egy pillanatig sem hezitált. Keze megérintette a fekete tollpihe formájú kilincset és egy határozott mozdulattal lenyomta. Amint kinyílt az ajtó, még egyszer feltekintett a nyitott csapóajtóra, hogy lássa, még ott a világa, de a kéken ragyogó égből már csak egy aprócska kék pont volt látható. Lassú mozdulattal kitárta az ajtót és izgatottan nézett be. De a sűrű, lila színű köd elrejtett előtte mindent, ami a másik oldalon volt. Halk zene ütötte meg a fülét valahonnan a távolból de mivel semmit sem látott, csak találomra elindult a rapszodikus muzsika irányába. Kezeit maga elé nyújtva tett egy tétova lépést befelé, amikor hirtelen jéghideg kezek kulcsolódtak a csuklójára és a tejszínű lila ködben felvillant …

Mindig is az este volt a kedvenc időszakom. Legfőképpen karácsonykor. Már kicsi gyerekként azt vártam, hogy lemenjen a nap, felragyogjanak a csillagok és az este selymes leplet terítsen az ablakokra. Ilyenkor elkezdődött a varázslat. Édesanyám – jó szokásunkhoz híven – megkérdezte, hogy melyik mesekönyvből olvasson fel – mert rengeteg mesekönyvünk volt ám –, milyen történethez lenne kedvem. Én, mint mindig, most is azt kértem, hogy lepjen meg valami különlegességgel. Nem csalódtam. Az én selymes hangú, sellőalakú, kedves mosolyú anyukám mielőtt beleült volna a kedvenc hintaszékébe, az ágyamhoz lépett és kezembe adta a pingpong golyónyi üveggömböt, amit ő is az anyukájától kapott. Ez a kis gömb generációk óta öröklődött anyáról lányára, most épp rám. Szelíd mosoly kíséretében arcon …

Egy hópelyhes decemberi délután, Mosolyka, a kilencéves kislány, és öccse, a hétéves Marci, az ablakpárkányon könyökölve nézték a hótakaróba öltözött csendes utcát, és készültek megírni életük legfontosabb levelét. A papír illata friss volt, mint a tél, a ceruza sercegése pedig olyan, mintha a szívük dobbanásait rajzolná kívánság sorokká.
Mosolyka kerek betűkkel írta:
„Kedves Télapó, idén nagyon, nagyon jók voltunk…”
Marci pedig hozzáfűzte kissé ferdén dőlt betűkkel, de annál lelkesebben:
„…és nagyon szeretjük egymást.”
  Amikor elkészültek a levélírással, borítékba csúsztatták és megcímezték az északi sarka, a Télapónak.  Piros sálba burkolózva, izgatottan indultak a postára. Az utcán alig jártak emberek, a lámpák aranyszínű glóriát vontak a hóesés köré. Ám ahogy a postaláda …

Eljött a másnap és az ezeréves tündér folytatta meséjét:
Harmatka, a tavaszért felelős tündérlány, az utolsó élettelen tulipánszirmot érintette meg pálcájával, amikor hirtelen megcsillant valami az erdő fái között. A mozdulata megállt a levegőben, miközben a pálcával érintett virág pompázatos rózsaszínben kezdett tündökölni. A sűrű fák közé tekintett, végignézve a már jól ismert területet. Az erdő összes növényét és állatvilágát, név szerint ismerte, de ez a távolról jövő fény, idegen volt számára. Nekiiramodott majd hirtelen mégis bizonytalanul lelassultak szárnyai és csak aprókat csapkodtak egy helyben. Tudta, hogy jelentenie kellene ezt az új jelenséget a tündérek körébe, de nem bírt uralkodni a kíváncsiságán. Muszáj volt megnéznie, hogy mi okozza ezt a vakító csillogást, így vetett …

Valamikor réges régen
élt egy kaktusz a sivatagban,
magányosan éveken át a homokban.
Nappal a perzselő forróságban,
éjszakánként meg a fagyban.
Arról ábrándozott magában, hogy
lesz majd egyszer egy társa,
akivel a magányát megossza.

Egyik reggel különös illatra ébredt fel.
A távolban tőle egy gyönyörű
fehér rózsa hajladozott a
néha fújdogáló szellőben.
[(Hogy kerülhetett a sivatagba?)
– Valószínűleg a rózsamagot a szél elrabolta, és elejtette a homokba.]
Az illatot a szél a rózsától ellopta.

A rózsa illata és szépsége teljesen
rabul ejtette a kaktusz szívét.
Attól a pillanattól kezdve, ahogy meglátta,
csak őérte epekedett minden nap.
A rózsának is szemet szúrt a kaktusz
kitartó és sóvárgó pillantása,
így kölcsönössé vált a vonzalom.
Szerelem szövődött …