Az amerikai izomautó motorja felhördült, mikor félkeresztben szinte úszva az aszfalton becsúszik egy kétszer hatsávos kereszteződésbe, hogy elkerülje az ütközést, a lezárt úton lévő Police feliratú keresztben álló, a tovább haladást lehetetlené tévő autókkal. Lívia kétségbe esve nézet a mostanra már halott férjére, majd a hátul alaposan bekötött kisfiára, majd a szélvédő golyók ütötte lyukaira és végül a sebváltóra hanyagul oda szigetelőszalagozott piros gombra. Itt a vége! Legalábbis ő ezt így gondolta mikor meglátta a kordont maguk előtt. A rendőrautókból álló konvoj szorosan követte, bár nem mernek se közelebb jönni, se rájuk lőni. Persze hogy nem, mert a csomagtartóban ott lapul ötven kiló C4-es robbanóanyag. Bedrótozva, detonációra készen. Csak a piros gombot kell megnyomnia és vége, …

Idén félek a karácsonytól. A lassan behegedő sebeket feltépi majd. Ez az ünnep édesapám hagyományaira épült a családunkban. Sajnos ő maga már öt hónapja nincsen közöttünk. Rengeteg kérdés merül fel bennem.
Mi lenne a jobb? Tartani a hagyományokat vagy újakat teremteni? Melyik fájna jobban?
Szerintem jelenleg én alakítanám a legjobban Ebenezer Scrooge karakterét, aki a karácsonyról inkább hallani sem szeretne.
Itt is van a következő kérdés. Apukám mit szólna, ha azt látná, hogy kerülöm a számára legkedvesebb ünnepet?
Az biztos, hogy a csúcsdíszt, amit minden évben ő rakott a fára, az idén a fa mellett lesz.
Csendes, tiszteletteljes és a lehetőségeimhez mérten édesapám kedvéért megpróbálom boldogan tölteni az ünnepeket.

Sokáig ültem csendben a varródoboz fölött, a varrótű fénye meg-megcsillant a lámpa alatt. Gondolkodtam, mi legyen az az élő ajándék, ami nemcsak játék, hanem emlék is a legkisebb unokámnak. Aztán elővettem a régi kis dobozkát. Benne ott pihentek a keresztszemes hímzések: anyukám türelmes keze nyoma, a nagymamám régi mintái, és az enyém is, mind-mind apró öltésekbe rejtett szeretet. Ahogy végigsimítottam rajtuk, mintha a múlt szuszogott volna a tenyeremben. Ekkor született meg a gondolat: egy kis matató, terítőcske, falacska – egy textilből szőtt mese.

Varrtam, öltésről öltésre. Belekerültek a család legfőbb motívumai, virágok, indák, apró formák, mintha mindannyian ott lennénk benne egyetlen puha darabban. Kis zsebeket készítettem, rejtett kuckókat, és mindegyikbe egy-egy apró …

1960-asévekben járunk egy szép zalai faluban Becsehelyen. Az én gyönyörű szülőfalumban, melyet szőlőhegyek, dombok öleltek körbe. Erdei magasodtak a falu felett. Fáin, mókusok, pelék játszadoztak.  A többi évszakban is csodálatos látvány volt, de télen varázslatos, ahogy mindent betakart fehér paplanjával a tél. A fák roskadoztak a hó alatt. Amerre csak néztél, az érintetlen tisztaságot mutatta a hófehér táj. 

Elkezdődött a téli szünet az iskolában. 

Térdig érő hótakaró borította be a falut, a dombot. Félméteres jégcsapok függtek az ereszeken, jégvirág nyílt az ablakokban. Előkerültek a szánkók a kamrákból. Nem bolti, hanem apukák, nagyapák által készített egyszerű szánkók, ráterítve egy pokróc és irány a domb, a gyereksereggel. Gyalog fel, szánkóval le. Órákig bírtuk a hideg …

Lassan sétáltam a délutáni hóesésben. 
Az óváros szűk utcácskáin keresztülvágva közelítettem kedvenc helyem felé. A hópelyhek lassan táncolva hullottak az utcai lámpák és üzletek fényeiben. A világításban egy-egy pillanatra megcsillant a hópihék apró kristályteste. A járókelők élvezték a tél csodáját – nevetgélve, andalogva sétáltak az utcákon.
Befordultam a Hotel Marine patinás épületének sarkán egy kis utcába, ahol több apró ajándékbolt, étterem mellett az én úti célom is volt. Az ódon házak kopott fatáblás ablakai behavazva figyelték az alattuk sétáló embereket.
Megálltam egy szürke, kőberakásos épület mellett. Hatalmas kirakatüvegén sejtelmes fények szűrődtek ki, amik különleges árnyékot vetettek a hófedte járdára. Felnéztem az ajtó feletti cégtáblára és elmosolyodtam: „Books and …

Eljött a másnap és az ezeréves tündér folytatta meséjét:
Harmatka, a tavaszért felelős tündérlány, az utolsó élettelen tulipánszirmot érintette meg pálcájával, amikor hirtelen megcsillant valami az erdő fái között. A mozdulata megállt a levegőben, miközben a pálcával érintett virág pompázatos rózsaszínben kezdett tündökölni. A sűrű fák közé tekintett, végignézve a már jól ismert területet. Az erdő összes növényét és állatvilágát, név szerint ismerte, de ez a távolról jövő fény, idegen volt számára. Nekiiramodott majd hirtelen mégis bizonytalanul lelassultak szárnyai és csak aprókat csapkodtak egy helyben. Tudta, hogy jelentenie kellene ezt az új jelenséget a tündérek körébe, de nem bírt uralkodni a kíváncsiságán. Muszáj volt megnéznie, hogy mi okozza ezt a vakító csillogást, így vetett …

Valamikor réges régen
élt egy kaktusz a sivatagban,
magányosan éveken át a homokban.
Nappal a perzselő forróságban,
éjszakánként meg a fagyban.
Arról ábrándozott magában, hogy
lesz majd egyszer egy társa,
akivel a magányát megossza.

Egyik reggel különös illatra ébredt fel.
A távolban tőle egy gyönyörű
fehér rózsa hajladozott a
néha fújdogáló szellőben.
[(Hogy kerülhetett a sivatagba?)
– Valószínűleg a rózsamagot a szél elrabolta, és elejtette a homokba.]
Az illatot a szél a rózsától ellopta.

A rózsa illata és szépsége teljesen
rabul ejtette a kaktusz szívét.
Attól a pillanattól kezdve, ahogy meglátta,
csak őérte epekedett minden nap.
A rózsának is szemet szúrt a kaktusz
kitartó és sóvárgó pillantása,
így kölcsönössé vált a vonzalom.
Szerelem szövődött …

Róka Miki egy szép nyári délután kisomfordált a mezőre, mert éppen unatkozott.
Játszótársakra vágyott.
Gyönyörködött a szép virágokban, de sajnos ők nem bizonyultak jó pajtásoknak, hiszen megmozdulni sem tudtak.
Csak bólogattak jobbra-balra, amerre a szél őket fújta.

Leheveredett bánatosan a fűbe.
Egyszer csak egy pajkos pillangó szállt az orrára. Biztosan a róka orrát virágnak vélte.
Felcsillant a róka szeme!
Megkérdezte tőle, játszana-e vele.

– Ugyan mit tudnék én veled játszani? –
kérdezett vissza a lepke.

– Tudod mit?
Taníts meg kérlek repülni, mindig is szerettem volna szárnyalni.
Oly jó lehet a magasból nézelődni – mondta vágyakozva –, de sajnos sosem tudnám megtanulni.

Elgondolkodott a lepke, és mosolyogva megkérdezte:
– Mondd csak, Róka koma! Tudod te, mire …

– A tavasz mesét, Mamó! A tavasz mesét, Mamó! – kiabálta kórusban a két kis tündérlány a hófehér bársonyos tulipán szirmai között, ahol Mamóval, az ezeréves tündérrel éltek hármasban.
– Tündérkéim, az hosszú mese.
– Mamóka, lécci, lécci, lécci… – csapkodták körül kis szivárványszárnyaikkal.
– Hát legyen, de akkor be az ágyba – mondta a tündér nagymama, és betakargatta őket a puha nefelejcsszirom takaróval, majd elkezdett mesélni.

– Tavasszal történt ez a mese, mikor a tengernyi tulipán elkezdte bontogatni szirmait az aranyló napsütésben. Harmatka, a fiatal tündérlány, széles mosollyal az arcán repkedett a réten, kezében rózsaág varázspálcáját tartotta. Virágról virágra röppenve adott új erőt a téli álmukból ébredő növényeknek. Amint megérintett egy fát vagy bokrot, az abban a …

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kedves, dolgos ember, akit mindenki csak Endri Papinak hívott.
Papi különleges volt: nála mindig minden működött. Ha valami elromlott, ő megjavította. Ha valaki szomorú volt, ő megvigasztalta.
És ha éppen senki nem kért semmit, Papi akkor is csinált valamit, mert szerette, ha a világ rendben van.

Papi nagyon szerette a természetet. Sokszor állt meg a kertben, és nézte, hogyan táncol a szél a fák levelei között.
– Látjátok? – mondta mosolyogva.
– A természet mindig mesél, csak figyelni kell.

Azt is szerette, ha esett az eső, villámlott vagy süvített a szél, mert ő értette az ég nyelvét.
Mindenről tudni akart, amit az időjárás mesél, és gyakran jegyzetelt a kis füzetébe: „ma 27 fok, enyhe szél, felhők szaladnak kelet felé.”

Volt …