Múzsák Könyvtára

Írta: Aurora Amelia Joplin • Feltöltve: ma 01:15 • Téma: Misztikus

A hold ragyogó fénye bevilágította a várost. A tető peremén két angyal ült: az egyik fehér szárnyakkal, a másik feketével.

A fehér szárnyú angyal gyönyörű volt. Ő volt Anase. Ruhája lágyan omlott végig a köveken, hajának aranyló színe finoman keretezte az arcát.

Mellette a fekete szárnyú angyal némán figyelte a mélységet. A fájdalom túl régóta volt a társa. Őt Eszminek hívták, de ezt a nevet kevesen merték kimondani.

Írta: Fekete Ida Virág • Feltöltve: ma 00:47 • Téma: Élet

Még pár perc, és a zenekar színpadra lép.
– Várakozunk!
– Természetesen, kicsit késnek,
– persze csak a hatás kedvéért!
– hogy nagyobb legyen az izgalom és az öröm, ha végre megjelennek.

Írta: Aurora Amelia Joplin • Feltöltve: tegnap 22:41 • Téma: Misztikus

A Hold fénye gyönyörűen csillogott a tenger hullámain azon a késői estén, amikor Jason elkeseredetten ült a langyos homokban a parton. Mellette egy üveg bor, amelyet lassan kortyolgatott, de keserű és fájdalmas érzésein ez sem segített. Gondolatai és érzései sötét csapdába estek, ahonnan semmi sem szabadíthatta ki. Mindent megpróbált az elmúlt egy évben, de úgy tűnt, már csak a tenger maradt, hogy elnyelje őt a fájdalmával együtt. Meghúzta az üveget utoljára, majd elindult a víz felé.

De mielőtt elérte volna a hullámokat, megtorpant. Magába nézett, és elárasztották a gondolatok, amelyek az utóbbi időben kíméletlenül gyötörték.
Miért lett minden ilyen kilátástalan? Mit rontottam el? Miért hagyott el mindenki? Vajon van még értelme bárminek is? Nincs már erőm semmihez... De tényleg nincs? Hogyan jutottam ide? Mit tehettem volna másként?

Ezek a kérdések kavarogtak Jason fejében, mintha egy véget nem érő örvénybe kerültek volna. Úgy érezte, mintha mindenki elhagyta volna, mindenki, akiben valaha is bízott.

Írta: Aurora Amelia Joplin • Feltöltve: tegnap 22:30 • Téma: Romantikus

Bonnie mezítláb lépett a simára koptatott kövekre. A tengerpart még melegen őrizte a nap utolsó sugarait. A nap már lebukóban volt a horizonton, narancsba és rózsaszínbe festve az eget. A hullámok lágyan nyaldosták a sziklákat, a sós illat pedig minden lélegzettel betöltötte a mellkasát.
A kis falucska, Manarola, mint egy festmény terült el mögötte – színes házak kapaszkodtak egymásba, mintha attól félnének, hogy a tenger egyszer elsodorja őket.
Bonnie mindig is ide vágyott. A válása után hónapokon át keresett valamit – vagy valakit –, aki helyett csak saját magát kellett újra megtalálnia.

Aznap este, amikor már azt hitte, hogy csak a tengert fogja köszönteni... valaki más is ott volt.
A férfi a part szélén ült, egy vázlatfüzettel a kezében. A szél belekapott őszülő, hullámos fürtjeibe, és ahogy felnézett, tekintetük összetalálkozott.

Írta: Balogh Erika • Feltöltve: tegnap 22:04 • Téma: Szomorú

Levél két meg nem született gyermekhez
Zavarban vagyok. Hogyan szólítsalak titeket? Nevet általában csak annak adnak, aki világra jött. De ha az esélyt elvették tőletek, marad egy szomorú megoldás: nincs név, és mégis van.
Szólítalak benneteket, mert léteztetek. Mert a szívben a nem-lét is nyomot hagy.
Ítélő bírók nem vagytok, de jogotok van kérdezni és választ kapni. Úgy, mintha élők volnátok — és ti azok is voltatok.
Hiszek egy magasabb bíróságban. Hiszek abban, akit én Örökkévalónak nevezek. De bármely nyelven hívják, mind ugyanazt szólítjuk. A szertartások hideg gőgje mögött az egy és oszthatatlan egész mindenhol ugyanaz.
Ti ismeritek a legfontosabb mondatot: mindig az igazat, a színtiszta igazat. Ősi szavak erejét nem koptatta évszázadok súlya.

Írta: Bubrik Zseraldina • Feltöltve: tegnap 15:54 • Téma: Tanulságos

Nem is tudom, hogy ez a mese mikor történt meg, hisz olyan régen volt. Az erdő közepén állt egy hatalmas fa, amit egy nagy villám kettévágott. Csak a törzsének egy része maradt meg. Pár nap után, amikor észrevették a balesetet, a szorgos hangyák nekifogtak, és egy szép fabérháznak alakították át. 
Ott abban a fában élt Mimi, a skarlátvörös hajnalbogár. Egyedül élt, mert évekkel ezelőtt a férje meghalt. Gyermekük nem született. De mivel fabérházban lakott, ahol sok gyermek élt, Mimi munka után vigyázott rájuk. A szülők pedig örültek, hogy van, ki foglalkozzon a gyerekekkel. Minden reggel, amire a többiek felkeltek, Mimi kitakarította az egész lépcsőházat. Mindenki azt mondta, inkább óvónőnek kellett volna mennie. De ő szerette munkáját. A rend, és a tisztaság volt a jelszava. 
Egyik reggel, épp esőre állt az idő, de még az esőcseppek nem kezdték el táncukat, a gyerekek nem mehettek ki játszani az udvarra. Ezért, ma mesét fognak hallgatni. De Mimi nem a mesekönyvből olvasott, hanem a saját élményét mondta el. 
–	Képzeljétek! Egy történetet fogok Nektek elmesélni, ami velem történt meg. Réges-régen, amikor még az unokaöcsém három éves volt, itt nyaralt nálam. Mivel először jött, egy kicsit féltem, hogy fogunk boldogulni egymással. A férjem azt mondta, nyugodjak meg, nem lesz semmi baj. Az első nap, még minden rendben ment, de amikor elérkezett az este, egyszerűen nem akart itt maradni nálunk. Azt kiabálta: „Haza akarok menni!” De ezt a mondatot mondta egymás után, szünetet szinte soha nem tartott. El tudjátok képzelni, milyen ideges lettem? Most mit tegyek? Messze laknak tőlünk, nem tudtam volna a sötétben hazavinni. Először odamentem egy csokival, de nem kellett neki. Majd gondoltam, sütök bundáskenyeret, hisz az a kedvenc ennivalója. Az sem kellett. Odamentem hozzá, átöleltem, és azt mondtam, ha jó fiú lesz, holnap reggel, rögtön elindulunk haza. Nem hatott rá semmi. Ordított, verte magát a földhöz. Ha ezt megunta, felkelt, és amit éppen talált, azzal hozzákezdte a falat verni. Féltem, mit fognak ebben a nagy kiabálásban, és hangos zajban a szomszédok szólni. Na, akkor azt mondtam: „Elég!” megfogtam a hátizsákját, bepakoltam az összes ruháját, és játékait, majd megfogtam a kezét, és kitettem a lépcsőházba. Mérgemben annyit mondtam: „Ha haza akarsz menni, hát menj! Minket hagyjál békén!” Ott hagytam egyedül, és bezártam az ajtót. Egy kicsit féltem, hogy mi lesz, ezért ott álltam az ajtónál, és kulcslyukon át néztem. Ott állt, csendben, kezében a hátizsákkal. Egy szót sem szólt, nem is sírt. Amikor a villany kialudt, megijedt, és odaszaladt az ajtóhoz, és kopogott. Én meg kinyitottam az ajtót, és mélyen a szemébe néztem. Majd megszólalt: „Mimi mami, kérlek, bemehetek?”  Egy kicsit meglepett arccal annyit mondtam: „Persze, gyere be.” Az az esténk nagyon csendesen telt. Peti elfáradt, ezért lefeküdt az ágyba, én meg mellé ültem, és elkezdtem olvasni egy mesét. Azt hiszem, a tízedik mondatnál jártam, amikor becsukta a szemét, és mosollyal az arcán elaludt. Én, abban a pillanatban úgy érzetem, soha többet nem fog eljönni hozzánk. Azon a nyáron, végig ott maradt, nem ment haza. Éveken keresztül, amíg nagyfiú nem lett, minden év nyarán én vigyáztam rá. 

A gyerekek, amikor Mimi hangját már nem hallották, elkezdtek tapsolni, majd kis idő múlva, egyszerre mind a négyen odamentek hozzá, és átölelték. Mimi, ebben a percben úgy érzete, a szeretet ereje is átölelte, a gyermekekkel együtt.

Írta: Bubrik Zseraldina • Feltöltve: tegnap 15:19 • Téma: Kaland

Egyik este, lefekvés után, azon gondolkodtam, hogy mi lenne akkor, ha én, világgá mennék? Hiányoznék valakinek? Utánam jönnének? Keresnének? 
Egér Edömér vagyok, egy hófehér egérke, Miskolc –Görömbölyön lakom, már nagyon hosszú ideje. Egy kis változatosság nem ártana. Igen ám, de hol is van a világvége? Valakitől meg kellene kérdeznem, de nem lehet, mert akkor elárulom magam.
Tegnap reggel arra ébredtem, hogy igen, én most elmegyek világgá. Éreztem, attól, hogy nem tudom, hol van, én biztos, hogy meg fogom találni. Hátizsákom a hátamon, és már indulok is. Két perc múlva, már a buszmegállóban vártam a buszt. Jó lenne, ha jönne valaki, mert akkor nagyon óvatosan, és halkan felszöknék a lábán, és egy biztos helyen, mint például a zsebében, elbújnék. A buszra így könnyebb felszállnom, mert kicsi vagyok, és így nem is lát senki. 
Jött is egy fiatal fiú. Uzsgyi… közelebb mentem, és pár másodperc után, már a zsebében voltam. Milyen jók, ezek a kötött pulcsik. Nagyok a zsebek, kényelmesen elférek benne. Kis lyukak is vannak, így én is látom, merre megyünk. 
A buszon kevesen voltak, pár fiatal, és egy idős mamikát láttam. Rögtön a nagymamám jutott eszembe. Már biztos hiányzom neki, de nem fordulhatok vissza.
Egy kis idő után úgy gondoltam, mintha száz éve itt utaznék a buszon, gondoltam jó lenne leszállni. Kinéztem a zsebből, és pont indulni akartam, amikor a fiú felállt, és jelzett. 

Írta: Bubrik Zseraldina • Feltöltve: 2025. 11. 20. 18:43 • Téma: Boszorkányos

Egy szerdai napon napfelkeltekor Bozsena az erdőben lévő legnagyobb fáról, egy ágat próbált lemetszeni. Gondolta, hogy ebből lesz a legszebb varázspálcája. Amikor készen lett, felült seprűjére, és hazament a Boszorkányvarázs erdőbe, ami Lillafüred és a Garadna-völgy között volt. Előtte a miskolci Diósgyőri-vár alatti alagutakban éltek, de mivel ott sokan laktak, ezért csendesebb helyet kerestek. Sokan nem ismerik a boszorkányok búvóhelyét, pedig ha jobban szétnéznének, látnák, hogy még a mai világban is élnek közöttünk boszorkányok.

Délután volt, mikor Bozsena elővette Varázskönyvét, és még egyszer elolvasta, hogy mit kell összegyűjteni, a Szerelmi bájitalhoz.
– Bozsena! Mikor jössz már uzsonnázni? – kérdezte Bozsóka, a testvére.
– Majd ha készen leszek. Mindig megzavarsz – motyogta halkan Bozsena.
A két kis boszorkánylányka ketten éltek nagynénjükkel, Berta mamával. Bozsena volt az okosabb, Bozsóka próbálta utánozni, de nem mindig sikerült. A kis szemfüles Boszika eldöntötte, hogy Varázsitalt fog készíteni, mert beleszeretett a szomszéd fiúcskába, akit Bojtinak hívnak. Úgy érezte, hogy ő is tetszik a fiúcskának, csak nem mert szólni, így hát Bozsenának valamit tenni kellett. Mivel nem merte szóval kifejezni, ezért eldöntötte, Szerelmi bájitalt fog neki készíteni. A Varázskönyvében már minden le volt írva, neki csak el kellett végeznie a feladatot.

Írta: Fekete Ida Virág • Feltöltve: 2025. 11. 20. 16:36 • Téma: Lélekgyógyító

Nagymama a réten mosolyogva tárta szét két kezét, hogy unokáját magához ölelje.
A nyári szellő ráncos tenyerébe virágport szórt, arra szállt egy szép tarka lepke, a ráncos kezet egy szép virágnak hitte, és letelepedett a közepébe.
A pillangó vékony cérnalába eltört, ezért pihenni vágyott egy pillanatra. Kicsit remegve, bizonytalanul szétnézett és rádöbbent hamar, hogy tévedett!
Nem virág, hanem egy bársonyosan meleg emberi kéz foglya lett.
Nem ijedt meg! Valahogy megérezte, hogy a kéz, ami tartja, jóságos és kedves. Tudta, hogy ameddig ott van, nem lehet semmi bántalma, ezért megnyugodva szívogatni kezdte a mézédes nedveket.
Az unoka odaszaladt, és kis kezével a pillangó szárnyait óvatosan és gyengéden megérintette. Éppen csak leheletfinoman, mert a nagymama már többször is elmondta, hogyha a hímpor - amitől szép lesz egy lepkeszárny - lepereg, a pillangó szárnyai eltörnek.

Írta: Felső Tamás • Feltöltve: 2025. 11. 20. 15:54 • Téma: Állatos

Tündérvölgy egy varázslatos hely volt, tele sűrű, örökzöld fenyvesekkel és mély, titokzatos ködfátyolokkal. A völgy felett meredek sziklák emelkedtek, ahonnan a legjobb kilátás nyílt a világ ébredésére.
   Itt élt egy hatalmas barnamedve, akit a völgy lakói csak Brúnónak hívtak. Brúnó csendes, bölcs lélek volt, aki minden reggel felmászott a kedvenc sziklájára, hogy szemlélje a napfelkeltét. Bár félelmetesnek tűnt a mérete miatt, valójában egy szelíd óriás volt, akinek a magány volt a legnagyobb barátja.
   Egy hűvös, ködös hajnalon, amikor a felhők még a völgy alját simogatták, és az ég lángra lobbant a felkelő naptól, Brúnó szokásos helyén ült. Ekkor vette észre, hogy nincs egyedül.
   Mellette, egy sziklaormon gubbasztott Tündérvölgy legkisebb lakója: egy szúrós, tüskés sündisznó, Sünkefe. Sünkefe kicsi volt és ijedős, de benne is égett a vágy a csodás látvány iránt, amit a nap minden reggel ajándékozott a völgynek.
   Brúnó lassan, óvatosan odahajolt. Még a lélegzetét is visszafojtotta, nehogy megijessze a kis tüskelabdát. Sünkefe érezte a hatalmas állat közelségét. Összerezzent, de nem menekült el. Valami a medve tekintetében – talán az a meleg, álmos békesség – arra késztette, hogy maradjon.
   „Szép reggelt, kis barátom,” mormolta Brúnó mély, dörmögő hangon.