Üdvözöllek a Múzsák Könyvtárában!
A Múzsák Könyvtára egy közösségi irodalmi tér, ahol versek, novellák, mesék és kreatív alkotások kapnak otthont. Célunk, hogy inspirációt, teret és láthatóságot adjunk minden írónak és olvasónak – legyen kezdő alkotó vagy tapasztalt szerző. A könyvtár folyamatosan bővül új írásokkal, friss hangokkal és egy támogató közösséggel, ahol az olvasók visszajelzést adhatnak, a szerzők pedig kibontakozhatnak. Fedezd fel a sokszínű műfajokat, böngéssz a szerzők között, és merülj el a kortárs magyar irodalom élő, vibráló világában. A Múzsák Könyvtára az a hely, ahol az alkotás találkozik a közösséggel – és ahol a történetek életre kelnek.
„A barátság láthatatlan, mégis erős híd, mint egy régi könyv lapjai között.”
– Charles Dickens
Kortárs szerzők új versei a Múzsák Könyvtárában
Elérkezett az idő, hozzád ballagok Uram. Itt hagyok mindent, ami nekem kedves,
Vers témája: Isten
Tovább olvasom…Tüskés hát - mi az hát. Mi mocorog odaát. Izgett - mozgott a bokor, tán medve lapul valahol.
Vers témája: Gyerekvers
Tovább olvasom…Megbíztál bennem, minden titkok őrzője lettem. Vállamon titkaid terhe. Titkaid súlya nyomja lelkem.
Vers témája: Titok
Tovább olvasom…Kortárs magyar szerzők új novellái
Az amerikai izomautó motorja felhördült, mikor félkeresztben szinte úszva az aszfalton becsúszik egy kétszer hatsávos kereszteződésbe, hogy elkerülje az ütközést, a lezárt úton lévő Police feliratú keresztben álló, a tovább haladást lehetetlené tévő autókkal. Lívia kétségbe esve nézet a mostanra már halott férjére, majd a hátul alaposan bekötött kisfiára, majd a szélvédő golyók ütötte lyukaira és végül a sebváltóra hanyagul oda szigetelőszalagozott piros gombra. Itt a vége! Legalábbis ő ezt így gondolta mikor meglátta a kordont maguk előtt. A rendőrautókból álló konvoj szorosan követte, bár nem mernek se közelebb jönni, se rájuk lőni. Persze hogy nem, mert a csomagtartóban ott lapul ötven kiló C4-es robbanóanyag. Bedrótozva, detonációra készen. Csak a piros gombot kell megnyomnia és vége, …Tovább olvasom…
Idén félek a karácsonytól. A lassan behegedő sebeket feltépi majd. Ez az ünnep édesapám hagyományaira épült a családunkban. Sajnos ő maga már öt hónapja nincsen közöttünk. Rengeteg kérdés merül fel bennem. Mi lenne a jobb? Tartani a hagyományokat vagy újakat teremteni? Melyik fájna jobban? Szerintem jelenleg én alakítanám a legjobban Ebenezer Scrooge karakterét, aki a karácsonyról inkább hallani sem szeretne. Itt is van a következő kérdés. Apukám mit szólna, ha azt látná, hogy kerülöm a számára legkedvesebb ünnepet? Az biztos, hogy a csúcsdíszt, amit minden évben ő rakott a fára, az idén a fa mellett lesz. Csendes, tiszteletteljes és a lehetőségeimhez mérten édesapám kedvéért megpróbálom boldogan tölteni az ünnepeket.Tovább olvasom…
Sokáig ültem csendben a varródoboz fölött, a varrótű fénye meg-megcsillant a lámpa alatt. Gondolkodtam, mi legyen az az élő ajándék, ami nemcsak játék, hanem emlék is a legkisebb unokámnak. Aztán elővettem a régi kis dobozkát. Benne ott pihentek a keresztszemes hímzések: anyukám türelmes keze nyoma, a nagymamám régi mintái, és az enyém is, mind-mind apró öltésekbe rejtett szeretet. Ahogy végigsimítottam rajtuk, mintha a múlt szuszogott volna a tenyeremben. Ekkor született meg a gondolat: egy kis matató, terítőcske, falacska – egy textilből szőtt mese. Varrtam, öltésről öltésre. Belekerültek a család legfőbb motívumai, virágok, indák, apró formák, mintha mindannyian ott lennénk benne egyetlen puha darabban. Kis zsebeket készítettem, rejtett kuckókat, és mindegyikbe egy-egy apró …Tovább olvasom…
1960-asévekben járunk egy szép zalai faluban Becsehelyen. Az én gyönyörű szülőfalumban, melyet szőlőhegyek, dombok öleltek körbe. Erdei magasodtak a falu felett. Fáin, mókusok, pelék játszadoztak. A többi évszakban is csodálatos látvány volt, de télen varázslatos, ahogy mindent betakart fehér paplanjával a tél. A fák roskadoztak a hó alatt. Amerre csak néztél, az érintetlen tisztaságot mutatta a hófehér táj. Elkezdődött a téli szünet az iskolában. Térdig érő hótakaró borította be a falut, a dombot. Félméteres jégcsapok függtek az ereszeken, jégvirág nyílt az ablakokban. Előkerültek a szánkók a kamrákból. Nem bolti, hanem apukák, nagyapák által készített egyszerű szánkók, ráterítve egy pokróc és irány a domb, a gyereksereggel. Gyalog fel, szánkóval le. Órákig bírtuk a hideg …Tovább olvasom…
Odafent, az ég bársonyos kékjében az angyalok halkan keringőztek. Szárnyaik fényben úsztak, lépteik olyan könnyűek voltak, mintha maga az idő is megállt volna egy pillanatra. Tudták, elérkezett az este, amikor lassan elindulhatnak lefelé, a földi otthonok felé, ahol már égnek a gyertyák, és a szeretet csendben helyet kér a szívekben. Ahogy leereszkedtek, megérintették a háztetőket, az ablakpárkányokat, és láthatatlanul beléptek a szobákba. Ott voltak a feldíszített fenyők mellett, a terített asztaloknál, a meghitt beszélgetések halk morajában. Szárnyaikkal óvták az otthonokat, hogy béke költözzön minden fal közé, és a szívekben feloldódjon minden régi fájdalom. Ezen az estén minden családhoz elérkezett valami különleges: a megértés csendje, az összetartozás melege, az egymás felé …Tovább olvasom…
Varázslatos új mesék gyerekeknek és felnőtteknek
Eljött a másnap és az ezeréves tündér folytatta meséjét: Harmatka, a tavaszért felelős tündérlány, az utolsó élettelen tulipánszirmot érintette meg pálcájával, amikor hirtelen megcsillant valami az erdő fái között. A mozdulata megállt a levegőben, miközben a pálcával érintett virág pompázatos rózsaszínben kezdett tündökölni. A sűrű fák közé tekintett, végignézve a már jól ismert területet. Az erdő összes növényét és állatvilágát, név szerint ismerte, de ez a távolról jövő fény, idegen volt számára. Nekiiramodott majd hirtelen mégis bizonytalanul lelassultak szárnyai és csak aprókat csapkodtak egy helyben. Tudta, hogy jelentenie kellene ezt az új jelenséget a tündérek körébe, de nem bírt uralkodni a kíváncsiságán. Muszáj volt megnéznie, hogy mi okozza ezt a vakító csillogást, így vetett …Tovább olvasom…
Valamikor réges régen élt egy kaktusz a sivatagban, magányosan éveken át a homokban. Nappal a perzselő forróságban, éjszakánként meg a fagyban. Arról ábrándozott magában, hogy lesz majd egyszer egy társa, akivel a magányát megossza. Egyik reggel különös illatra ébredt fel. A távolban tőle egy gyönyörű fehér rózsa hajladozott a néha fújdogáló szellőben. [(Hogy kerülhetett a sivatagba?) – Valószínűleg a rózsamagot a szél elrabolta, és elejtette a homokba.] Az illatot a szél a rózsától ellopta. A rózsa illata és szépsége teljesen rabul ejtette a kaktusz szívét. Attól a pillanattól kezdve, ahogy meglátta, csak őérte epekedett minden nap. A rózsának is szemet szúrt a kaktusz kitartó és sóvárgó pillantása, így kölcsönössé vált a vonzalom. Szerelem szövődött …Tovább olvasom…
Róka Miki egy szép nyári délután kisomfordált a mezőre, mert éppen unatkozott. Játszótársakra vágyott. Gyönyörködött a szép virágokban, de sajnos ők nem bizonyultak jó pajtásoknak, hiszen megmozdulni sem tudtak. Csak bólogattak jobbra-balra, amerre a szél őket fújta. Leheveredett bánatosan a fűbe. Egyszer csak egy pajkos pillangó szállt az orrára. Biztosan a róka orrát virágnak vélte. Felcsillant a róka szeme! Megkérdezte tőle, játszana-e vele. – Ugyan mit tudnék én veled játszani? – kérdezett vissza a lepke. – Tudod mit? Taníts meg kérlek repülni, mindig is szerettem volna szárnyalni. Oly jó lehet a magasból nézelődni – mondta vágyakozva –, de sajnos sosem tudnám megtanulni. Elgondolkodott a lepke, és mosolyogva megkérdezte: – Mondd csak, Róka koma! Tudod te, mire …Tovább olvasom…
– A tavasz mesét, Mamó! A tavasz mesét, Mamó! – kiabálta kórusban a két kis tündérlány a hófehér bársonyos tulipán szirmai között, ahol Mamóval, az ezeréves tündérrel éltek hármasban. – Tündérkéim, az hosszú mese. – Mamóka, lécci, lécci, lécci… – csapkodták körül kis szivárványszárnyaikkal. – Hát legyen, de akkor be az ágyba – mondta a tündér nagymama, és betakargatta őket a puha nefelejcsszirom takaróval, majd elkezdett mesélni. – Tavasszal történt ez a mese, mikor a tengernyi tulipán elkezdte bontogatni szirmait az aranyló napsütésben. Harmatka, a fiatal tündérlány, széles mosollyal az arcán repkedett a réten, kezében rózsaág varázspálcáját tartotta. Virágról virágra röppenve adott új erőt a téli álmukból ébredő növényeknek. Amint megérintett egy fát vagy bokrot, az abban a …Tovább olvasom…
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kedves, dolgos ember, akit mindenki csak Endri Papinak hívott. Papi különleges volt: nála mindig minden működött. Ha valami elromlott, ő megjavította. Ha valaki szomorú volt, ő megvigasztalta. És ha éppen senki nem kért semmit, Papi akkor is csinált valamit, mert szerette, ha a világ rendben van. Papi nagyon szerette a természetet. Sokszor állt meg a kertben, és nézte, hogyan táncol a szél a fák levelei között. – Látjátok? – mondta mosolyogva. – A természet mindig mesél, csak figyelni kell. Azt is szerette, ha esett az eső, villámlott vagy süvített a szél, mert ő értette az ég nyelvét. Mindenről tudni akart, amit az időjárás mesél, és gyakran jegyzetelt a kis füzetébe: „ma 27 fok, enyhe szél, felhők szaladnak kelet felé.” Volt …Tovább olvasom…