A városban egyre többen beszéltek egy fura dologról, ami felkavarta a mindennapjaikat, nem fennhangon csak suttogva, biztonságos tereken belül.  Azt suttogták, van egy lány, aki „megőrült” egy fényképezőgép miatt, mert olyat látott egy fotózás során, amit mások nem. A kollégiumi szobájában hagyta hátra a gépét és nyom nélkül eltűnt. Azóta sem találják.
  Az ismerősei eleinte csak legyintettek, hisz az internet tele volt efféle fura dolgokkal, eltűnésekkel, visszatérésekkel. Csak egy városi mítosz, semmi több – gondolták. De aztán a történet furcsán ragadós lett, szájról szájra terjed a hír, és mindenki ismert valakit, aki, hallott ilyen történeteket. A legtöbben paranoiások lettek, nem bíztak meg senkiben. Minden kamerát, tévét, objektívet, telefont összezúztak. Bezárkóztak.
  A boltok …

„Egy érintésnyi csodaszeretet ott kezdődik, ahol már nem várunk viszonzást.”
Antoine de Saint-Exupéry

     A hó egész nap szakadatlanul hullott, mintha az ég el akarná takarni a világ fáradtságát. A kórterem ablaka mögött szürkeség honolt, de a kis éjjeli lámpa békésen világított. Ilona a párnájára hajtotta fejét, s arra gondolt, milyen különös, az idén először nem fáj neki, hogy egyedül tölti a karácsonyt. Vagyis, hogy nem lesz otthon. A kis lakásban most sötét van, a kályha kihűlt, a fenyőfa már évek óta a dobozban maradt. Itt, a kórházban, ahol mindenkit a veszteség érzése jár át és reménykedik valamiért, most valahogy jobban otthon érzi magát. 
     A falióra ketyegése és a lélegeztető halk szisszenése olyan volt, mint egy lassú imádság, amit senki nem mond ki, mégis benne van a …

A második adventi vasárnap reggele már nem volt olyan éles, mint az első. Magda nem ébredt fel a telefonja fényére, mert előző este kihúzta a töltőből, és gondosan az íróasztal fiókjába csúsztatta. Mégis, a megszokás, vagy talán valami mélyebb szorongás, egy röpke pillanatra felébresztette. „Mi történhetett a világban, amíg aludtam?” De azután eszébe jutott az előző hét felfedezése, amit a csend mögötti igazságnak hívott magában.
A kíváncsiság halk kattintásként még benne volt, de már nem uralta. Felült az ágyban, és észrevette, hogy valami más is változott. A lakás nem tűnt olyan némának és ridegnek, mint egy hete. Ugyanúgy csend volt, de már nem harapott, nem feszítette az idegeit. Inkább olyan volt, mint egy régi barát, akivel hosszú idő után újra találkozik az ember: még kicsit …

„Az igazi fény nem a szemnek, hanem a szívnek világít.”
(ismeretlen szerző)

     A tél olyan lassan ült rá a városra, mint egy vastag, hideg takaró, ami nem melegít, inkább nyomaszt. A férfi az íróasztalánál ült, ujjai a papír szélén pihentek, de nem mozdultak. Már hónapok óta nem írt. A betegség nemcsak a hangját vitte el, hanem valamit a bensőjéből is, azt a szikrát, ami mindig ott izzott benne, és szavakba formálta a világot. Most csak csend volt körülötte, és a papír vakító fehérsége. Ő pedig csak ült az íróasztalnál, nézte a papírt, és érezte, hogy a szavak, amelyek valaha könnyedén jöttek, most elhagyták. Mint a madarak, mielőtt beköszönt a tél. A toll ott feküdt a papíron, mint egy megtört szárny. A szobát csak a köhögése és az óra halk ketyegése töltötte be. Kint lassan hullt …

A levegőben már benne van az ősz jól ismert otthonos illata. A házakban fahéj és vanília keveredik a szerecsendió, az alma a sütőtök illatával. Ahogy kilépek az utcára, a föld illata! az őszi esők után felerősödő mohaszag csapja meg az orromat. A fák levelei úgy hullanak, mintha mindegyik egy emléket idézne, nehogy elfeledjem. A szél önkényesen sodorja tovább lehullott emlék-leveleimet. Nem érdekli, hogy én némelyiknél szeretnék elidőzni, míg egyik-másikat pedig gyorsabban elvihetné. A házak ablakaiban mécsesek pislákolnak, kis lángjuk egyszerre őrzi a múltat és a jelent. Halloween idején mindig azt érzem, hogy a világ egy hajszálnyival közelebb jön hozzám, mintha a látható és a láthatatlan közé húzott képzeletbeli vonal elhalványulna. Ilyenkor közelebb hajolnak hozzánk azok, akiket …

Mindig is az este volt a kedvenc időszakom. Legfőképpen karácsonykor. Már kicsi gyerekként azt vártam, hogy lemenjen a nap, felragyogjanak a csillagok és az este selymes leplet terítsen az ablakokra. Ilyenkor elkezdődött a varázslat. Édesanyám – jó szokásunkhoz híven – megkérdezte, hogy melyik mesekönyvből olvasson fel – mert rengeteg mesekönyvünk volt ám –, milyen történethez lenne kedvem. Én, mint mindig, most is azt kértem, hogy lepjen meg valami különlegességgel. Nem csalódtam. Az én selymes hangú, sellőalakú, kedves mosolyú anyukám mielőtt beleült volna a kedvenc hintaszékébe, az ágyamhoz lépett és kezembe adta a pingpong golyónyi üveggömböt, amit ő is az anyukájától kapott. Ez a kis gömb generációk óta öröklődött anyáról lányára, most épp rám. Szelíd mosoly kíséretében arcon …

Egy hópelyhes decemberi délután, Mosolyka, a kilencéves kislány, és öccse, a hétéves Marci, az ablakpárkányon könyökölve nézték a hótakaróba öltözött csendes utcát, és készültek megírni életük legfontosabb levelét. A papír illata friss volt, mint a tél, a ceruza sercegése pedig olyan, mintha a szívük dobbanásait rajzolná kívánság sorokká.
Mosolyka kerek betűkkel írta:
„Kedves Télapó, idén nagyon, nagyon jók voltunk…”
Marci pedig hozzáfűzte kissé ferdén dőlt betűkkel, de annál lelkesebben:
„…és nagyon szeretjük egymást.”
  Amikor elkészültek a levélírással, borítékba csúsztatták és megcímezték az északi sarka, a Télapónak.  Piros sálba burkolózva, izgatottan indultak a postára. Az utcán alig jártak emberek, a lámpák aranyszínű glóriát vontak a hóesés köré. Ám ahogy a postaláda …

Eljött a másnap és az ezeréves tündér folytatta meséjét:
Harmatka, a tavaszért felelős tündérlány, az utolsó élettelen tulipánszirmot érintette meg pálcájával, amikor hirtelen megcsillant valami az erdő fái között. A mozdulata megállt a levegőben, miközben a pálcával érintett virág pompázatos rózsaszínben kezdett tündökölni. A sűrű fák közé tekintett, végignézve a már jól ismert területet. Az erdő összes növényét és állatvilágát, név szerint ismerte, de ez a távolról jövő fény, idegen volt számára. Nekiiramodott majd hirtelen mégis bizonytalanul lelassultak szárnyai és csak aprókat csapkodtak egy helyben. Tudta, hogy jelentenie kellene ezt az új jelenséget a tündérek körébe, de nem bírt uralkodni a kíváncsiságán. Muszáj volt megnéznie, hogy mi okozza ezt a vakító csillogást, így vetett …

Valamikor réges régen
élt egy kaktusz a sivatagban,
magányosan éveken át a homokban.
Nappal a perzselő forróságban,
éjszakánként meg a fagyban.
Arról ábrándozott magában, hogy
lesz majd egyszer egy társa,
akivel a magányát megossza.

Egyik reggel különös illatra ébredt fel.
A távolban tőle egy gyönyörű
fehér rózsa hajladozott a
néha fújdogáló szellőben.
[(Hogy kerülhetett a sivatagba?)
– Valószínűleg a rózsamagot a szél elrabolta, és elejtette a homokba.]
Az illatot a szél a rózsától ellopta.

A rózsa illata és szépsége teljesen
rabul ejtette a kaktusz szívét.
Attól a pillanattól kezdve, ahogy meglátta,
csak őérte epekedett minden nap.
A rózsának is szemet szúrt a kaktusz
kitartó és sóvárgó pillantása,
így kölcsönössé vált a vonzalom.
Szerelem szövődött …

Róka Miki egy szép nyári délután kisomfordált a mezőre, mert éppen unatkozott.
Játszótársakra vágyott.
Gyönyörködött a szép virágokban, de sajnos ők nem bizonyultak jó pajtásoknak, hiszen megmozdulni sem tudtak.
Csak bólogattak jobbra-balra, amerre a szél őket fújta.

Leheveredett bánatosan a fűbe.
Egyszer csak egy pajkos pillangó szállt az orrára. Biztosan a róka orrát virágnak vélte.
Felcsillant a róka szeme!
Megkérdezte tőle, játszana-e vele.

– Ugyan mit tudnék én veled játszani? –
kérdezett vissza a lepke.

– Tudod mit?
Taníts meg kérlek repülni, mindig is szerettem volna szárnyalni.
Oly jó lehet a magasból nézelődni – mondta vágyakozva –, de sajnos sosem tudnám megtanulni.

Elgondolkodott a lepke, és mosolyogva megkérdezte:
– Mondd csak, Róka koma! Tudod te, mire …