Kérdezd, ha nem tudod. És hallgass, ha már megértetted. Ősi törvény ez, olyan, mint a kőbe zárt idő, nem lehet ellene szólni. Az igazi tudás templomába csak azok juthatnak, akik nem levesznek, hanem új könyvet tesznek a polcra. Féltőn porolják le az ezerévesnél is idősebb köteteket, hiszen azok írták őket, akik előttünk jártak. 
Mert ha nem tudsz, nem árthatsz — a tudatlanság így nem válik fegyverré. A fizika törvényei szilárdak, évmilliók bölcsessége sűrűsödött beléjük, még a látszólagos ellentmondások is rejtett harmóniát követnek. A káosz csak nekünk zavaros — az ősi kódok értelmét nem érthetjük meg. És talán ez a titok őrzi meg a világ szépségét. Amit megértettünk, azt is önmagunk ellen használjuk. A bölcs tudja, hogy még nem tud semmit. Az ostoba már mindent tud, és mégsem ért …

Ahogy kinézek az ablakon, Lucas ott áll a ház előtt. Engem vár. Tudja, hogy nem szabadna itt lennie. Ő egy másik törzs szülötte. Sose szabadott volna találkoznunk. Mégis megtörtént. Arra senki sem számított, hogy egymásba is szeretünk.
Ahogy a nap felkel, ő mindig eltűnik. Nem láthatnak minket együtt.

Egyik este sétálunk a park legmélyebb, legeldugottabb részében, ahol a fák úgy magasodnak a fejünk fölé, mintha el akarnának minket rejteni a kíváncsi szemek elől. Akkor jön szembe velünk az egyik fő ellenségem, Antónia. Kisiskolás korunk óta utáljuk egymást.
Ő a mi törzsünkből való. Bármit megtenne, hogy keresztbe tegyen nekem. Úgy hiszem, ez a kirándulásom sem marad titokban. – gondolom magamban.

A séta után Lucas hazakísér, és elköszönünk egymástól. A szeme a megszokott kék …

– Járulj elibém, ó, dzsinn.
– Ó, Idők Ura, dzsinnek atyja, leborulok előtted. Allah vigyázza lépteidet, uram. Parancsolj velem, legalázatosabb szolgáddal.
– Jó, jó. Hallgass ide, ó, dzsinn. Igaz-e, hogy gazdádat mesés gazdagság és családi boldogság mellett gyomorfekéllyel is megajándékoztad?
– Nem az én bűnöm, ó, Idők Ura! Én csupán egy szerény, alig háromszáz méteres dzsinn vagyok, akinek képességei korlátozottak.
– Nos, lássuk sorjában. Ha jól tudom, kétezer évet palackban töltöttél.
– Így volt, nagyuram.
– Ki szabadított ki?
– Egy koldusszegény bagdadi halászfiú, ó, Idők Ura.
– Ha jól tudom, a szerződés nem csupán három kívánságra szólt.
– A te szemed mindent lát, ó, uram. Esküm úgy szólt, hogy aki kiszabadít, annak egész életére és az utódai életére alázatos, hű szolgája …

– Késtél! – húztam össze szemöldököm és kémleltem Simon esőáztatta arcát.
– Aggódtunk. Hol voltál? – A mellettem ülő Lydia apró mozdulatokkal kocogtatta kanalával az asztalon álló félig üres cappuccino-s poharát.
A magas, szőke, kisfiús vonásokkal megáldott férfi zavartan simította hátra homlokáról nedves haját, miközben átázott farmerzakóját a szék támlájára terítette.
– Baleset volt a sugárúton. Elterelték a forgalmat, így jókora kerülőt kellett tennem.
– Telefonálhattál volna! – húzta el a száját Lydia.
– Ne már, Lányok! Csak egy negyedórát késtem. – forgatta szemét a férfi.
– Ez pont elég! – lépett asztalunk mellé Nora, a kávézó tulaja. – Pontosabb vagy, mint egy svájci óra. Ha nem vagy itt a szokott időben, akkor aggódunk. – közben ide-oda járatta szemét kis …

– Angol árverés, holland árverés, zárt licites árverés, filatelista árverés… – magolta a fiú.
– A rohadt életbe! Sosem fogom megjegyezni ezt a sok hülyeséget! – kiáltott fel mérgesen.

Már bánta, hogy nem a zeneművészetire jelentkezett. Mindig is zenész, zongorista szeretett volna lenni. Hetekig, hónapokig mást sem hallott a szüleitől: ez egy nagyon jó egyetem, a bátyád is ide járt, nézd meg, milyen sikeres ember lett belőle…

Szülei nem akarták megérteni, hogy a bátyjának és neki teljesen eltérő a habitusa. Mindkettőjüknek más a természete, érdeklődési köre. De végül mégis beadta a derekát, és most itt magolja a számára teljesen érthetetlen és érdektelen kifejezéseket…

Hun vaót, hun nem vaót, vaót egyször egy szögény öregasszony mög annak egy fija. De azok ollan szögényök vaótak, mint a templom egere. Vaót egy kis házuk, más semmi. Egyször egy este vatattak a kamarába, hogy tán valami önnivaló akadnék, de hát nem akadott semmi.
– Egy szöm paszuly, idösanyám – mondta a gyerök –, nezze, eztet tanáltam.
– Hát, gyerököm, ezzel nem lakunk jaól, ha kettőbe vágjuk se es.
– Vágjuk akkó négybe, a mégiscsak több!
– Hadd el, fijam. Űtesd el inkább a kerbe, hátha egyször majd kikő, oszt legalább némi paszulyt öhetünk, ha élünk még.
No, úgy es tött a gyerök, oszt lefeküdtek éhön.
Röggel oszt mönnek ki, hát árnyékba vaót a egész ház. Neznek föl, hogy mekkora fölhő lött mámeg, hát oszt nem es. Nem vaót fölhő a. Egy éktelen nagy fa állott a ház mögött.
– Hinnye …

Mindeközben nem is oly messze az erdőtől, ahol Harmatka a föld gyomrába volt zárva, István király ügetett a mezőn hű lován. Ekkortájt a középkor hajnalán a meseszép Magyarország földjén István herceg uralkodott az emberek fölött. Apja, Géza fejedelem alatt tanulta meg a vezetés és a bátorság tudományát, aki nap mint nap jóságra és bölcsességre nevelte. István, aki már fiatalon is bátor, nemes szívű és igazságos volt, az erdő mélyén nőtt fel, ahol a természet csodái és megannyi titkai mindennapja részévé váltak.
Ezen a különleges napon –  amiről még ekkor nem tudott – lassú menetre fogta lovát és az erdő magas fái között lépkedtek tovább. Miközben lassan baktatott észrevette, hogy egy fekete holló időről-időre leszállt mellé a vaskos ágakra, így kísérte útján. A madár károgott és széles …

Kinyitok egy könyvet.
A borítója ismerős, mégis idegen.
Amikor az ujjam a lap széléhez ér, megremeg –
mert érzem: ez nem egy történet. Ez az életem.
Az első oldalon egy kislány ül a padlón.
Túl nagy álmokkal egy túl kicsi világhoz.
Hol modell szeretne lenni, hogy végre észre vegyék.
Hol újságíró, hogy kimondhassa azt, amit mások nem mernek.
Tanító, mert hinni akar abban, hogy a szavak alakítanak és a szeretet nevel. Tudja, hogy minden gyermek egy lakat és minden gyermeket egy másik kulcs nyit. Egy tanító tudja csak melyik gyermekhez melyik kulcs illik.
Orvos, mert már akkor fájt neki mások fájdalma. Továbbá embereket gyógyítani, elvenni fájdalmukat a legnemesebb hivatás a világon.
Lapozok.
A lapok megsűrűsödnek, komolyabb lesz a betűk súlya.
Az egyik álom valóra …

Harmatka a tündérlány, a hosszú lépcsősor végén, a magasba nyúló tükörajtó előtt egy pillanatig sem hezitált. Keze megérintette a fekete tollpihe formájú kilincset és egy határozott mozdulattal lenyomta. Amint kinyílt az ajtó, még egyszer feltekintett a nyitott csapóajtóra, hogy lássa, még ott a világa, de a kéken ragyogó égből már csak egy aprócska kék pont volt látható. Lassú mozdulattal kitárta az ajtót és izgatottan nézett be. De a sűrű, lila színű köd elrejtett előtte mindent, ami a másik oldalon volt. Halk zene ütötte meg a fülét valahonnan a távolból de mivel semmit sem látott, csak találomra elindult a rapszodikus muzsika irányába. Kezeit maga elé nyújtva tett egy tétova lépést befelé, amikor hirtelen jéghideg kezek kulcsolódtak a csuklójára és a tejszínű lila ködben felvillant …

Mindig is az este volt a kedvenc időszakom. Legfőképpen karácsonykor. Már kicsi gyerekként azt vártam, hogy lemenjen a nap, felragyogjanak a csillagok és az este selymes leplet terítsen az ablakokra. Ilyenkor elkezdődött a varázslat. Édesanyám – jó szokásunkhoz híven – megkérdezte, hogy melyik mesekönyvből olvasson fel – mert rengeteg mesekönyvünk volt ám –, milyen történethez lenne kedvem. Én, mint mindig, most is azt kértem, hogy lepjen meg valami különlegességgel. Nem csalódtam. Az én selymes hangú, sellőalakú, kedves mosolyú anyukám mielőtt beleült volna a kedvenc hintaszékébe, az ágyamhoz lépett és kezembe adta a pingpong golyónyi üveggömböt, amit ő is az anyukájától kapott. Ez a kis gömb generációk óta öröklődött anyáról lányára, most épp rám. Szelíd mosoly kíséretében arcon …