Múzsák Könyvtára

A Múzsák Könyvtára egy közösségi irodalmi tér, ahol versek, novellák, mesék és kreatív alkotások kapnak otthont. Célunk, hogy inspirációt, teret és láthatóságot adjunk minden írónak és olvasónak – legyen kezdő alkotó vagy tapasztalt szerző. A könyvtár folyamatosan bővül új írásokkal, friss hangokkal és egy támogató közösséggel, ahol az olvasók visszajelzést adhatnak, a szerzők pedig kibontakozhatnak. Fedezd fel a sokszínű műfajokat, böngéssz a szerzők között, és merülj el a kortárs magyar irodalom élő, vibráló világában. A Múzsák Könyvtára az a hely, ahol az alkotás találkozik a közösséggel – és ahol a történetek életre kelnek.

Legfrissebb verseink

Most megjelenik a verses kötet,
Sokan dobnak majd rám követ.
De minden költő engem követ,
Ez nekem csak egy újabb löket.

Minden írónak van egy könyve,
Mitől csordul az olvasó könnye.
Költő szabadidejét mivel töltse,

Mikor Káin megölte Ábelt,
könnybe borult az ég,
Éva szíve kettéhasadt,
elvesztette gyermekét.

Gyászának tengerén
ezüstkovács fénylett,
megszánta mély sebét,

Kérdezted már százszor,
kerested a miértet.
Feleltem annyiszor,
elmondtam, hogy megértsed.

Mikor minden szó elfogy,
az eszed akkor is tudja.
Mit szememből olvasol,

A sok bölcs törni kezdte fejét.
- Az élet Elme. - vallja Arisztotelész.
Folyton pereg akár egy óra.
Szókratész szerint ez egy Próba.
Buddha mosolyogva felel.
- Szenvedés! De kit érdekel? 
- Ugyan már! - Dante rájuk korhol.
- Nem lehet más csak Pokol!

Fekete-fehér az este, szürkén nyúlik el,
a lámpafény hűségesen őrzi a helyet.
A vasnak dőlve szívdobogva figyelem,
a csendből remény nő ki vagy félelem.

Fény az arcomon pihen, édes fehérség, 
de mögötte már kúszik a komor sötétség.
Oly éles köztünk a határ ott, ahol a világ

Legfrissebb novellák

A kerítésünk, melynek téglákból kirakott aljzatára léptem, nem volt magas, így könnyedén átleshettem felette. Szerencsére a szandálom is épp elfért a tégla és rozsdaette, öntöttvas rácsok között, így tökéletes hely volt arra, hogy komfortosan lógjak, és kukucskáljak.
Persze, nem céltalanul lógtam a házunkat körülölelő kerítésünk tetején, épp Szabó nénit lestem, hogy mikor jön ki a kertbe egy kis délutáni sziesztára, de akármilyen erősen is hunyorogtam a szembetűnő napfénytől alig láttam valamit. 
Anyáékkal nemrég költöztünk ide ebbe a szép kertes házba, és néhány nappal a beköltözésünk után a szomszéd néni átnyújtott egy könyvet, épp itt, a kerítésen át a két orgonabokor között.
− De csak kölcsönbe − súgta oda nekem, mikor átadta és megcsapta az orrom enyhe édeskés illata, ami a narancsot és szerecsendiót juttatta az eszembe, és talán egy picit, azt az illatot is, amit akkor érzek, amikor belépek egy templomba. 
Igaz, nem sok könyvet olvastam még eddig, mert még csak tizenhárom éves múltam, de ezt a könyvet szinte felfaltam, ezért most türelmetlen izgatottsággal lestem Szabó nénit, hogy mikor bukkan fel, hogy megköszönjem neki, és talán, ha lesz hozzá elég bátorságom, akkor majd megkérdezem, hogy kaphatok-e egy másikat. 
Éreztem, hogy kezd elgémberedni a karom, amivel már egy ideje tartottam magam, de kitartóan tovább figyeltem a perzselő napsütésben.

Quasso – 21 gramm
A lélek súlya — alig több egy sóhajnál. Huszonegy gramm, amit a test elveszít a halál pillanatában. Ennyi távozik — és mégis mindent visz. Ez kettősség  bizonyítja, hogy két világ létezik: az anyagé, és az éteré. Odaát minden tovább él — a gondolataink, az érzéseink, és minden tett, amit jól vagy rosszul tettünk. De mit viszünk magunkkal? Mindent. És semmit.
A Léthe folyóját említik — csak a mítosz meséli, hogy ha belépsz, elfelejtesz mindent. Állítólag. De a tudatalatti hűségesen őriz mindent, mint egy mélyre rejtett barlang, ahová sem törlésgomb, sem feledés nem férkőzhet. Az emlékek nem múlnak el, csak hangtalanul léteznek. 
Néha a szellemvilág rései kinyílnak — néhány pillanatot látni engednek. Suttogások az álmok nyelvén, megérzések, prófétikus töredékek, amiket nem tudunk megfejteni, és reggelre már csak egy elillanó sóhaj marad belőlük. Ha túl sok fájdalom halmozódott össze, akkor köszönd meg a hallhatatlan isteneknek hogy így van. 
Miért pont ennyi a lélek súlya? Miért nem több? Hiszen milliónyi érzés, megannyi gondolat, ezernyi tett árama lakozik ebben a parányi lángban. És még sincs ennél nagyobb súlya – a kozmosz számítógépe pontosan kiszámolta az arányokat. 
Visszatér — de hová? Zuhanás a semmibe? Testetlen árnyként nincsenek már korlátok, sem idő, sem tér. Egy másik dimenzió törvényei szerint folytatódik tovább a létezés. Az emberi szemnek itt már nincs keresnivalója, ezért ne keresd az árnyakat.  

Álom vagy valóság? Kérdeztem meg magamtól, mikor magamhoz tértem. Nehezen felültem rusztikus ágyamban, majd körbe pillantottam őt keresve. Hiába forgattam a fejem nem láttam sehol. Nem értem, hol lehet? És én hol vagyok? Felálltam, kicsit nehezen mozogtam enyhe fejfájással , de tovább lépkedtem az ajtó felé. Kinyitottam és egy hosszú folyosót láttam magam előtt. Mindkét oldalon festmények lógtak, a kő padlón egy régies rongy szőnyeg terült el.  A semmiből meghallottam egy lágy hangot , aki a nevemet mondogatta – Amélia, kérem menjen vissza a szobájába, mindgyárt viszem a reggelijét. 
Válaszolni nem volt erőm, kiléptem a szőnyegre és elindultam a folyosón. A festmények csodaszépek voltak, de senkit nem ismertem fel kik lennének. Egy elágazáshoz értem, nehéz döntés, merre menjek? Jobbra vagy balra? Elindultam a balra vezető folyosón a végén egy régi, deszkás ajtó volt. Csak reménykedem, hogy nem egy mosdó lesz, hanem valaki lesz bent, aki tudja hol vagyok. Lenyomtam a kilincset és benyitottam. Ott állt ő.  
-John, végre! Hol vagyunk? És te hogy hogy itt vagy?
Mire odaértem hozzá és átölelhettem volna, eltűnt. 
Álom volt. 
Felültem és éreztem, ahogy a könnyeim lefolynak az arcomon.

Újra ott áll a színpadon. Lába alatt ismerős deszkák, amelyek ismerik minden lépését, minden súlyát és könnyedségét. A fények lassan felélednek, mintha maguk is várnák őt, mint egy régóta hiányzó barátot. A színpad nem csupán egy hely, hanem valami több: egy élő tér, amely minden egyes előadáskor megszületik, majd újra eltűnik csak hogy újra és újra megidézze azt a varázst, amit csak a színész és a pillanat közösen teremthet meg. Minden rezdülés, minden halk sóhaj a levegőben őt idézi, és ő visszaidézi a szerepet, mely nem csupán egy karakter, hanem egy másik én, amelyet csak itt, ebben a szent pillanatban engedhet szabadon. A színpad és ő között nem csupán munka vagy kötelesség van, hanem barátság, egy mély, szavak nélküli összhang. Egy belső szövetség, amelyben a fények a bizalmat jelképezik, a taps pedig a megerősítés. Érzi, ahogy a levegő megtelik a lehetőségek súlyával, a múlt és a jelen között feszülő finom vonallal, amelyen egyensúlyozva lép előre. Ez a tér az, ahol átlépi a hétköznapok korlátait, és ahol önmaga legmélyebb részével találkozik. Ez a hely az, amelyben nemcsak játszik, hanem él. Lélegzik a pillanattal, amely az örökkévalóság egyik apró, de szikrázó darabja. Most, hogy ismét itt van, a színpadon, érzi, hogy minden porcikája rezeg az izgalomtól és az ismerős meghittségtől. 
Ez a deszka, amely oly sok előadást rejt, most is őrzi az összes suttogást, nevetést, könnycseppet és tapsot, amely valaha itt született. Ő pedig nemcsak vendég, hanem része ennek az élő csodának. Az előadás kezdetének pillanataiban megáll egy pillanatra, mélyen beszívja a levegőt, és hagyja, hogy a színpad energiaáramlása átfogja. Ebben a csendben érzi, hogy nincs egyedül. Mögötte és előtte ott áll a tér, amelyben minden szó és mozdulat jelentést nyer. Együtt lélegeznek, együtt élnek és teremtenek. Ő a színpad hangja, a színpad pedig a lelke tükre.
Amikor a fény rávetül, nem csupán a testét érinti, hanem a lelkét is. És ebben a fényben újra barátra lel a színpadon. Egy barátra, aki mindig ott volt, várva rá, készen arra, hogy ismét együtt írják tovább a történetet.

A fenyők koronái között átszűrődött a napfény; aranyló pászmákban terült el az erdő puha, mohaszőnyegére. A levegőben nedves avar, gyanta és valami furcsa, régi emlék illata lebegett. A tisztás közepén két autó állt — vagy inkább aludt — egymás mellett, moha borította, rozsda falta testtel, mintha csak az idő tartaná őket életben.

Liza óvatos léptekkel közeledett. Cipőjének talpa tompán süppedt a mohába. A hangja halkan csengett az erdőben:

– Te is látod… hogy olyan, mintha várnának valamire?

Legfrissebb mesék

Élt egyszer, réges-régen egy király,
aki nem szerette a színes bőrű embereket. Büszke és fennhéjázó volt, s azt hitte, ő a legkülönb mindenki felett.

Egy nap, a királyság szokásaihoz híven, meglátogatta a falu legöregebb anyóját, hogy egy kosár aranyalmát vigyen neki ajándékba.

Ám amint belépett a kunyhó ajtaján, rálépett a macska farkára. A macska felvisított, a király megbillent, s egyenesen beleesett a tojásokkal megrakott kosárba!

Kislányomnak, Panninak.

Aya kis teste remegett minden reggel, amikor az iskolához közeledett. Első osztályos volt, és hiába volt színes a táskája, új radírja és ceruzái, az iskola számára inkább egy hatalmas, félelmetes épületnek tűnt, tele zajjal és hangokkal, amik összenyomták a mellkasát.
Hazafelé gyakran leszegett fejjel, szorongva sétált. Egy délután azonban valami furcsa történt. Egy fekete macska bukkant elő az utca végén. Szőre úgy csillogott, mintha a sötét éjszakát simogatná a napfény. A macska nem szaladt el, hanem Aya elé ült, és aranysárga szemeivel egyenesen rá nézett.
Aya megtorpant. A szíve hevesebben dobogott, mert eszébe jutott, amit a gyerekek mondtak: „A fekete macska balszerencsét hoz!”
De a macska dorombolni kezdett, lassan, mélyen, mintha egy titkos dallamot dúdolna. Aya óvatosan közelebb lépett, és halkan megszólalt:

Éjszaka volt, s a Hold királyságának kertjében, a tavirózsa szökőkútnál a fényherceg üldögélt kedvenc regényét olvasva, amit földi ember keze készített.

Ahogy ott olvasgatott, testvére kikapta a kezéből, és mire ő próbálta visszaszerezni, a könyv beleesett a vízbe, lapjain a szavak szerte folytak.

A fényherceg kedvenc kutyája, Csillag, azonnal odarohant. Orrával óvatosan megérintette a víz felszínét, és egyik szót a másik után összegyűjtötte a hullámzó lapokból.

Élt egyszer egy királyságban egy királynő, akit a népe túl komolynak tartott. Sem a neki rendezett bálok, sem a pompás ünnepségek nem tudták megnyitni szívét.

Egy napon a király kihirdette: annak adja birodalma legszebb termőföldjét, aki olyan ajándékot hoz, amely boldoggá teszi a feleségét.

Az udvarba sietett minden híres és ügyes ember, hogy elkészítse különleges ajándékát. Voltak, akik aranyat és drágaköveket hoztak, mások varázslatos tárgyakat, melyektől azt remélték, hogy elbűvölik a királynőt.

Egy szép kis faluban élt az öt éves Samu a szüleivel egy kertes házban, ahol sok, sok fa és virág vette körbe a házat. A falu lakói nagyon kedves emberek voltak, mesterségükkel cserekereskedelmet folytattak. Valaki kenyeret sütött, a másik család gyümölcsöket termesztetett, és egymás között cserélgették a portékájukat. Nem ismerték a pénzt, nem létezett. Boldogan éltek a faluban az emberek. Olyan volt a falu, mint egy kis tündérfalu. Ott élt Samu is a szüleivel. Samu szülei süteményeket készítettek, cukrászok voltak. Samu nagyon sírt, mert már jó ideje könyörgött a szüleinek egy kiscicáért. A szülei nem akartak cicát a házba, még az udvarra sem, mert a süteménykészítés miatt nagyon oda kellett figyelni a tisztaságra. A cica meg milyen? Mindenhova felugrik, szemtelen. Nem lehet megtanítani, mert pimasz.

– Anya, Apa szeretnék egy kiscicát! – könyörgött Samu.

– Nem lehet, már ezerszer megmondtam! Samu kisfiam, tudod milyen a macska, nevelhetetlen! – mondta Samu anyukája.