Üdvözöllek a Múzsák Könyvtárában!
A Múzsák Könyvtára egy közösségi irodalmi tér, ahol versek, novellák, mesék és kreatív alkotások kapnak otthont. Célunk, hogy inspirációt, teret és láthatóságot adjunk minden írónak és olvasónak – legyen kezdő alkotó vagy tapasztalt szerző. A könyvtár folyamatosan bővül új írásokkal, friss hangokkal és egy támogató közösséggel, ahol az olvasók visszajelzést adhatnak, a szerzők pedig kibontakozhatnak. Fedezd fel a sokszínű műfajokat, böngéssz a szerzők között, és merülj el a kortárs magyar irodalom élő, vibráló világában. A Múzsák Könyvtára az a hely, ahol az alkotás találkozik a közösséggel – és ahol a történetek életre kelnek.
„A múlt tanít, a jelen él, a jövő vár, mint hajnal fénye a hegyek fölött.”
– Arany János
Kortárs szerzők új versei a Múzsák Könyvtárában
Sok-sok éve már annak, hogy üzenetet írtam egykor magamnak, kis dobozba tettem halkan, idő múlt, s elmerült a zajban.
Vers témája: Emlékezés
Tovább olvasom…Ha visszatekintek szép emléket keresve, egy kép dereng fel bennem, érzésekkel telve. Anyuék nélkül végre szabadabban lehettem, unokatestvéreméknél pár hetet tölthettem.
Vers témája: Emlékezés
Tovább olvasom…Egy csendes éj néma sötétjében magányos nagymama ül karosszékében. Aludni már nem tud, ezért gondolkodik, hol rontotta úgy el, hogy magányos megint.
Vers témája: Szorongás
Tovább olvasom…Mikulás bácsi, hallod-e, kopogtat az este! Gyere hozzám, nagyon várlak, legyél olyan kedves!
Vers témája: Mikulás
Tovább olvasom…Kortárs magyar szerzők új novellái
Mindig volt bennem egy nesztelen félelem, amikor rá gondoltam. Szikár, komoly férfi volt, akinek a jelenléte megtöltötte a levegőt. Nem tudom, tegezte-e valaha bárki – talán néhány kolléga, de ők is csak óvatosan, félve attól, hogy a méltóságába gázolnak. Bejárta a világot. Hallgatta a belső hívást, és ment, amerre az iránytűje mutatta – nem a térkép szerint, hanem amerre a szíve vitte, mindig valami újat látni és érezni. Otthona egy csöndes budai utca volt, ahol az ablakok mögött diszkrét magány szundít, ahol a házak nem kérdeznek semmit, csak őrzik az emlékeket. Őt nevezzük csak X úrnak. A nevét nem írhatom le – de a szavait igen. Azok az öröklét hangjai. – Hogyan hívhatom? Professzor úr, tanár úr…? – Legyen tanár úr. Mert magát mindig is tanítottam. Nem hivatalosan, de …Tovább olvasom…
A történet a lap szélén született, ott, ahol a mondatok elvékonyodnak, és a papír elkezd kételkedni a saját anyagában. A könyv nyitva feküdt, nem olvasásra készen, inkább tartásban, mint ami pontosan tudja, hogy amit őriz, nem betű, hanem irány. A sínpár mindig is ott húzódott benne, láthatatlanul és megmásíthatatlanul, a vas tisztán és egyenesen futott végig a lapokon, olyan pontossággal, amely nem hajlik, nem keres kiskaput, nem alkuszik. A vonat megjelent, jelenlétté sűrűsödött, mint egy felismerés, amely régóta létezett, csak most kapott végre helyet. A fák álltak, a hó hullott, a világ nem tett hozzá semmit, mert nem volt mit fokozni rajta. Ez nem hívás volt és nem búcsú, hanem állapot, annak felismerése, hogy a történet nem engedélyt kér, hanem helyet, és csendesen annyit mond: …Tovább olvasom…
A sötét, meleg szobában egyenletes szuszogás hallatszott. Éva mélyen aludt takarójának melegében, és mit sem sejtett a két kandúr tervéről. – Ébresszük fel! Éhes vagyok! – nyávogta Tigris Csíkosnak. – Tegnap is én ugrottam rá! Ma neked kell csinálni! Korog a hasam, úgyhogy ne húzd az időt! Mindjárt négy óra… – válaszolt a másik. – De te annyival jobban csinálod! – próbálkozott még egyszer Tigris. – Ez természetes! De gyakorlással lehetsz majdnem olyan ügyes, mint én! – húzta ki magát ültében. Tigris óvatos léptekkel haladt az ágy felé. Nyávogott, de tudta, ez elég gyenge próbálkozás volt a gazdájuk felébresztésére. Nem akarta, hogy Csíkos semmirekellőnek tartsa, ezért összeszedte minden bátorságát, és felugrott az ágyra. Tanácstalanul kezdte el mancsaival gyúrni a takarót, s közben …Tovább olvasom…
Elment az utolsó tanítványom, én is összeszedem a kottákat, berakom a dossziéba, ahonnan kicsúszik egy kézzel írt kottalap. Mikor felveszem, azonnal tudom, ki írta. Bence. Vajon mi lehet vele? Nagyon tehetséges fiú volt. Májusban láttam utoljára, most pedig már november közepe. Mikor elmaradt az óráimról, próbáltam hívni az édesanyját, de nem volt kapcsolható. Többször is megkíséreltem, de mindannyiszor sikertelenül, nekem pedig csak vele volt kapcsolatom. Ő utalta a fia zeneóráinak a honoráriumát. Már az utolsó fizetett óráján se jelent meg a fiú, azóta pedig nyom nélkül tűnt el. Bár többet tudtam volna meg róla. De nem a magánélete, hanem a tehetsége érdekelt. Bíztam benne, hogy majd szeptemberben előkerül, de sajnos ez se valósult meg. Még nézem egy ideig a kottát, amit saját kezűleg …Tovább olvasom…
Anikó A bérház ablakán kinézve láttam, amint a szomszéd Zsóka mama kilép a boltból. A bal kezében egy reklámszatyor, a másikkal pedig húzza a bevásárlókocsiját. Ő utánfutónak hívja. Fél évvel ezelőtt költöztem ide. Válásom után úgy gondoltam, elköltözök onnan, ahol éveken át boldog voltam. Ha visszagondolok régi életemre, egy idézet jut eszembe: „Soha ne menj arra a tájra, ahol egyszer boldog voltál, mert nincs szomorúbb temető a láthatatlan sírhalomnál.” Új hely, új élet és új szomszédok. A lakás vásárlásakor nem kérdezhet ki senkit az ember, hogy épp milyen szomszédok laknak a vásárolni kívánt lakásnál. De nekem nem is kellett volna kérdeznem, mert csendes szomszédokat kaptam. Köszönünk, megkérdezzük, hogy vagyunk, majd mindenki megy, és végzi a munkáját. A közvetlen …Tovább olvasom…
Varázslatos új mesék gyerekeknek és felnőtteknek
A Sárga-hegység ölelésében, ahol a lucfák égből csobogtató zöldet hullattak, ott született egy aprócska patak. A falusiak Kispataknak hívták, mert alig vette át a köveken a folydogálást, de szívében óriási vágy duzzadt: megérkezni a nagy folyóhoz, az Aranyvízhez. Kispatak kezdetben csak vidám csobogással játszott a kavicsokon. A napfény táncolt a vizén, és a szél susogott a fűszálak között. A patak partján virágok nyíltak, méhek zümmögtek boldogan, és apró halacskák úszkáltak a hűs vízben. Egy nap Kispatak találkozott egy bölcs öreg teknőssel, aki hosszú életében sokat látott már. „Hova tartasz kispatak?” - kérdezte a teknős türelmes hangon. „Meg akarok érkezni az Aranyvízhez!” - válaszolt a Kispatak büszkén. „Hallom, hogy hatalmas és széles, sok kalandot rejt magában.” A teknős …Tovább olvasom…
A tűz ropogott a kandallóban, meleg fényt vetve a szobára. Édesanyám mellettem ült, kezében egy bögre forró kakaó gőzölt finoman. Kívül zúgott az eső, de bent béke és nyugalom uralkodott. "Nagymama," kérdeztem, "mesélsz nékem a jóságról?" A nagymamám mosolyogva simított meg a hajamat. "A jóság,... Ez egy olyan csoda, ami mindenkiben ott él," kezdett bele. "Mint egy apró magocska, ami türelemmel és szeretettel hatalmas fává növekszik." Elmesélte egy kislány történetét, aki mindennap segített egy öregasszonynak a kertben, bevásárolt a szomszédjának, és simogatta a magányos kiskutyát. "Látod már, milyen boldog volt ez a kislány?" - kérdezte nagymama. "Nem kapott érte semmit, de mégis ragyogott az arca." Majd folytatta egy fiúval, aki nem nevetett a másik gyereken, aki elesett és …Tovább olvasom…
Hun vaót, hun nem vaót, vaót egyször egy szögény öregasszony mög annak egy fija. De azok ollan szögényök vaótak, mint a templom egere. Vaót egy kis házuk, más semmi. Egyször egy este vatattak a kamarába, hogy tán valami önnivaló akadnék, de hát nem akadott semmi. – Egy szöm paszuly, idösanyám – mondta a gyerök –, nezze, eztet tanáltam. – Hát, gyerököm, ezzel nem lakunk jaól, ha kettőbe vágjuk se es. – Vágjuk akkó négybe, a mégiscsak több! – Hadd el, fijam. Űtesd el inkább a kerbe, hátha egyször majd kikő, oszt legalább némi paszulyt öhetünk, ha élünk még. No, úgy es tött a gyerök, oszt lefeküdtek éhön. Röggel oszt mönnek ki, hát árnyékba vaót a egész ház. Neznek föl, hogy mekkora fölhő lött mámeg, hát oszt nem es. Nem vaót fölhő a. Egy éktelen nagy fa állott a ház mögött. – Hinnye …Tovább olvasom…
Mindeközben nem is oly messze az erdőtől, ahol Harmatka a föld gyomrába volt zárva, István király ügetett a mezőn hű lován. Ekkortájt a középkor hajnalán a meseszép Magyarország földjén István herceg uralkodott az emberek fölött. Apja, Géza fejedelem alatt tanulta meg a vezetés és a bátorság tudományát, aki nap mint nap jóságra és bölcsességre nevelte. István, aki már fiatalon is bátor, nemes szívű és igazságos volt, az erdő mélyén nőtt fel, ahol a természet csodái és megannyi titkai mindennapja részévé váltak. Ezen a különleges napon – amiről még ekkor nem tudott – lassú menetre fogta lovát és az erdő magas fái között lépkedtek tovább. Miközben lassan baktatott észrevette, hogy egy fekete holló időről-időre leszállt mellé a vaskos ágakra, így kísérte útján. A madár károgott és széles …Tovább olvasom…
Kinyitok egy könyvet. A borítója ismerős, mégis idegen. Amikor az ujjam a lap széléhez ér, megremeg – mert érzem: ez nem egy történet. Ez az életem. Az első oldalon egy kislány ül a padlón. Túl nagy álmokkal egy túl kicsi világhoz. Hol modell szeretne lenni, hogy végre észre vegyék. Hol újságíró, hogy kimondhassa azt, amit mások nem mernek. Tanító, mert hinni akar abban, hogy a szavak alakítanak és a szeretet nevel. Tudja, hogy minden gyermek egy lakat és minden gyermeket egy másik kulcs nyit. Egy tanító tudja csak melyik gyermekhez melyik kulcs illik. Orvos, mert már akkor fájt neki mások fájdalma. Továbbá embereket gyógyítani, elvenni fájdalmukat a legnemesebb hivatás a világon. Lapozok. A lapok megsűrűsödnek, komolyabb lesz a betűk súlya. Az egyik álom valóra …Tovább olvasom…