Ez a történet az 1950-es években játszódik, amikor nagy volt a szegénység az emberek között. Nem mindenki ünnepelhette méltón a karácsonyt. Az is nagy dolognak számított, ha valaki tudott fenyőfát vásárolni. Szaloncukorra csak a felső, gazdag rétegnek jutott. Többnyire, akinek lehetősége volt rá saját készítésű cukorka díszítette a fáját. Egész évben gyűjtögették a kis színes papírdarabkákat. A gyűrődést a körmükkel simogatták el. Cukorból, eszenciával különböző mázat készítettek, amit fél krumplik belsejébe öntöttek, mert ez adta a formát. A kicsit tehetősebbek kakaóporból is csináltak édességet. 
	Palika, olyan nyolc – tíz éves lehetett. Édesanyja, Sárika a gyárban dolgozott, három műszakban. Egyedül nevelte fiát, mert a férje otthagyta őket. Szegénységben, de tisztességesen éltek egy …

Luca napja van. Teljesen felesleges lenne Luca széket faragni, mert ebben a kiszámíthatatlan, szomorú és légvédelmi szirénáktól harsogó országban már nem akarom a jövőt látni. Belefáradtam az emberi hatalom oly mély kapzsiságába, mely kiűzte belőlem az élni akarás vágyának legkisebb írmagját is. Mivé lett az az emelt fővel járó úr, mely egykoron voltam, kit utolsó leheleted végéig hűen szerettél? Hová lettek a végtelen hosszú beszélgetéseink azon a kopott padon, melyen úgy szerettünk ülni a magas fák árnyékában? Minden tovatűnt, elillant, ahogy az évek is, mind egy szempillantás alatt vesztek a semmibe, visszahozhatatlan. Elillantak a veled töltött gondtalan és fiatal napjaim, melyben csónakáztunk az öreg Tiszán. Mit nekünk Balaton? Ültél szorosan mellettem a szép csipkés ruhádban, …

Arca helyén füst gomolyog, mely elnyel mindent, mi fény, mi remény. Könyörgés és jajszó neki méz, mit éhes medve befal lépestül. Kíméletlenebb, mint vadállat, ki élve falja áldozatát, élvezve annak minden cseppnyi fájdalmát, halálsikolyát, haláltusáját. Hol megjelenik e torz alkotása halálok halálának, sakál és sátán nászának rothadt szagú gyümölcseként, ott baj az úr, s arat a halál, mindhiába sírnak a lelkek. Ő volt! Van! És lesz! Míg a világ fel nem falja saját gyermekét. Ki bízva anyjában, annak tejétől duzzadó csecsére tapadva szívná magába az élet esszenciáját, és ezzel saját nem létező jövőjét. Két kézzel markolva az életét adó nő emlőjét! Saját magát nyugtatván: élni fog, mert dolga az! Vigyorral üdvözli a fekete ember eme tudatlan, még éppen csak megszületett tisztaságukban …

Avagy a darázs esete a trottyos citrommal.

A Balázs famíliában mindenki szereti a citromot. Miért lényeges ez? Ez a magyarázat arra, miért repül az a darázs kissé kótyagosan az autópálya felé. Az a darázs, aki éppen az előbb szállt le a kerítés nélküli kis kertjükbe falatozni egy keveset. De kezdjük is az elején. Szép hétfő reggeli nap volt!

Ez marhaság! Nincs olyan a világon, hogy szép hétfő. Narrátor létedre lehetne több eszed, egyeske!

Már megbocsáss, de ez az én elbeszélésem! Egy elbeszélésben egy narrátor van. Azt meg ugyebár nem kettesnek hívják. Úgyhogy pofa be!

Akkor is marhaság! Szép hétfő, kótyagos darázs és család, aki szereti a citromot.

Halk puffanással nyomatékot adott egyeske érveinek, majd letette az öntöttvas palacsintasütőt.

Szép hétfő reggeli nap volt! …

A fogságban című kisregény levezető novellája.

Tandara, az angyal megkapta újabb küldetését. Ugyanattól, akitől valamikor a nevét és életét is. Újra elindult hát, mint már annyiszor. Eonok óta teszi a dolgát. Nem kérdez, nem ítélkezik. Az éterben a gondolat sebességével közlekedik. Az idő számára is létező dolog, csak másképp. Annyi, de annyi életet vett már el, hogy már fel se tűnik neki ez a tény, hogy ezt ő teszi valaki mással. Aki szintén Isten egy teremtménye. Nem, nem zaklatja fel a dolog. A multiverzumot Isten azért alkotta olyannak, amilyen, hogy béke legyen benne, ugyanakkor fejlődhessen. A halál, ami ugyan csak illúzió, ennek a fejlődésnek a szerves részét képezi. Számtalan módon jelent meg az élet ezekben a hatalmas, de mégis relatíve zárt rendszerekben. Olyan helyeken is …

– Kukurukú! Kukurikú! – Kél a nap! Jó reggelt! – kukorékolt a kakas.

– Jó reggelt, szomszéd úr! – rikkantotta vissza a rigó.

Nyújtózkodva, nagyokat ásítozva ébredeztek a baromfiudvar lakói. A kiscsibék bújtak elő leggyorsabban jó meleg fészkükből.

– Csip-csirip! Csip-csirip! – de csodálatos ez a reggel!

– Csip-csirip! Csip-csirip! – mily jóleső a napsütés!

– Csip-csirip! Csip-csirip! – olyan jót aludtam!

– Csip-csirip! Csip-csirip! – nagyon szépet álmodtam.

– Csip-csirip! Csip-csirip! – ma örömtelien fogok játszani.

– Csip-csirip! Csip-csirip! – érzem, hogy élvezetes lesz a napom! – csipogták egymás után a sárga színű tollpamacsok.

Azzal máris csipegetni kezdtek. Eleinte még tyúkanyó közelében, aztán egyre inkább távolabb tőle. Hamarosan telerakták icipici …

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer… valahol… talán a Makkosfalvi ligetben egy termetes vén tölgyfán egy kedves kis fészek. Tudjátok, hogy ki lakott benne? Hát persze! Nem más, mint Mogyi, aki a családjával élt ott. Hideg tél volt, ezért a kandallóban parázsló fa fűtötte be a szobát, melynek a sarkában állt egy fenyő. Földlabdával együtt vették, hogy az ünnepek után kiültethessék a kertjükbe. A fenyő mellett egy nagy doboz hevert, teli-tele díszekkel, a padlásról hozták le.

– Végre, ez a nap is eljött! Ma feldíszítjük ezt a szép fát! De jó! De jó! – örvendezett Mogyi.

Így is történt. Felkerültek a fára a gömbdíszek. Azután következtek a piros, kék és a sárga színű mogyorós szaloncukrok, meg a füzérek, az égők és végül a csúcsdísz is. A mókuskák megfogták egymás kezét, körbeállták a …

Mogyi nagyszülei a múlt héten orvoshoz mentek, mert nagyi laborleletei nem sikerültek jól. Nagypapája elkísérte. Nagyi nagybeteg volt. Hamarosan elment, meghalt. A teste végleg elfáradt, és már nem tudott tovább működni. Nem tudott többé mozogni, beszélni és lélegezni sem. Az angyalok csillagport terítettek elé az útra, majd a lelke átkelt a szivárványhídon. Többé nem érzett fájdalmat. Testét elhamvasztották, urnája ott van a temetőben. Mogyiék elmentek a hamvasztás utáni szertartásra, az urnás temetésre, és vittek egy szál fehér rózsát. Megsiratták, mert nagyon fájt nekik a búcsú, de arra gondoltak, hogy ahol most a lelke van, ott már nem fáj semmije, és boldog. Ők pedig azóta szeretettel emlékeznek rá.

Papája is idős volt, de jól tartotta magát. Örömmel tett-vett a kertben, amikor …

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy szegény ember, egy szegény asszony és annak egyetlen leánya, Emese. Édesapja, a suszter, szorgalmasan dolgozott a betevőért.
Egyre jobban közeledett a karácsony. Hullt a bársonyos, pihe-puha hópihe, mely olyan volt, mint egy átlátszó üvegkristály. Beköszöntött a hideg tél.
A suszter jó ideje azon törte a fejét, hogy mivel ajándékozhatná meg Emesét.
– Nézd, jó uram, már majd leszakad a lábáról a régi cipellője, hát készíts neki egyet!-felelte az asszonyka.
-Remek ötlet! – derült fel a suszter arca. Minden nap jó korán fölkelt, mielőtt még pitymallott volna, vagy megszólalt volna a szomszéd Kornél kakasa, hogy elkezdhesse a munkát. Emese olyankor még olyan jóízűen aludt, hogy a nyála is kicsordult. 
Eltelt egy nap, …

A Sárga-hegység ölelésében, ahol a lucfák égből csobogtató zöldet hullattak, ott született egy aprócska patak. A falusiak Kispataknak hívták, mert alig vette át a köveken a folydogálást, de szívében óriási vágy duzzadt: megérkezni a nagy folyóhoz, az Aranyvízhez. 
Kispatak kezdetben csak vidám csobogással játszott a kavicsokon. A napfény táncolt a vizén, és a szél susogott a fűszálak között.  A patak partján virágok nyíltak, méhek zümmögtek boldogan, és apró halacskák úszkáltak a hűs vízben. 
Egy nap Kispatak találkozott egy bölcs öreg teknőssel, aki hosszú életében sokat látott már. „Hova tartasz kispatak?” - kérdezte a teknős türelmes hangon.
„Meg akarok érkezni az Aranyvízhez!” - válaszolt a Kispatak büszkén. „Hallom, hogy hatalmas és széles, sok kalandot rejt magában.”
A teknős …