Hun vaót, hun nem vaót, vaót egyször egy öregasszony mög a fija. Vaót azoknak egy hatalmas nagy gazdaságuk, de akkora, hogy ha a embör kiállt a egyik végibe, oszt egy jaó nagyot lépött, mán el es ért a másik végibe, mer akkora nagy vaót az a birtok. Hát osztán azon gazdálkodtanak, ugyi mákot termösztöttek, mer a elfért azon a telkön. Monta ugyan a gyerök, hogy termösszenek kaólibaktériumot, mer a még kisebb, de arra nem vaót igazán keröslet.
Nü, egyik nap a gyerök leszüretöli a mákot, vaót abbú jaó sok, szépön termött, vaót a egy kila es, oszt mongya a öregmamának: „Édösanyám, mék a piacra, eladom a mákot, hanem ammán elvirágzott, idén mán mák nem lösz. Mit termösszünk helyötte?” „Hát, fijam, nem tudom. Karácsonyfát.” „De édösanyám, hát mekkorára nyől mög karácsonyig a?” „Hát tán a egy …

Lassan itt a karácsony, a szeretet ünnepe. Van, aki imádja, akad, aki kevésbé, van, aki kimondottan utálja ezt az időszakot és vannak, akik nem is tartják számon ezt az ünnepet.
Személy szerint legszívesebben gyermekkorom karácsonyaira emlékszem vissza. Akkor még együtt volt a család: apu, anyu és a három lánytestvér. Meg kell, említsem, hogy annak idején hozzánk nem a Mikulás és a Jézuska járt. Ennek nagyon prózai oka volt: édesanyám tanítónő volt és ugyebár ilyen, hogy Jézuska, szóba sem jöhetett pedagóguséknál. Nem kaptunk vallásos nevelést sem. Szóval, így vagy úgy, hozzánk két Télapó járt decemberben: az egyik volt a ''cipős'' Télapó (nem is tudom, miért hívtuk cipősnek, miért nem csizmásnak), a másik, aki karácsonykor jött, az simán csak Télapó volt. Amíg kicsik voltunk, apu …

Annak ellenére, hogy csak idős emberek éltek itt, az Ági-házban mindig nagy volt a nyüzsgés. A lakók napjai aktívan teltek. Volt itt minden: olvasó-kör, énekkar, kézimunka-kör, sakk-kör, sőt még turisztikai kör is. A falakon színes képek lógtak, a szobák ízlésesen voltak berendezve. Egyszóval: az itt lakók elégedettek voltak. Hogy mi is az az Ági-ház? Egy idősek otthona. Miért Ági-ház? Ennek nagyon egyszerű a magyarázata. Az otthont immár huszonkét éve Ágika vezeti. A kisvárosban mindenki csak így emlegeti: az Ági-ház. Az otthonban huszonöt lakó él. Az egyik közülük Lajos bácsi, aki nemsokára betölti nyolcvanhetedik évét. Minden lakó születésnapját megünneplik az Ági-házban. A finom, ünnepi ebéden és tortán kívül mindig meglepi Ágika és kollégái az ünnepeltet valami apró ajándékkal. …

A pályaudvar váróterme dugig tele volt. Nemcsak a vonatra várakozó utasok, hanem egy csomó hajléktalan is oda járt melegedni.
A nő az egyik sarokban ült és olvasott. Belemerült az olvasásba, nem érdekelte semmi más a könyvön kívül. Közben az utasok jöttek-mentek. Amikor ismét kinyílt a váróterem ajtaja, hatalmas üdvrivaj törte meg a csendet:
 - Papa, hát megjöttél te is? Azt hittük, hogy ma már nem is jössz..- mondta az egyik hajléktalan, merthogy Papa - ahogy a többiek nevezték - szintén közülük való volt, csak jóval idősebb. Az egyik hajléktalan rögtön elővett egy borosüveget a hátizsákjából és megkínálta Papát. Az öreg ivott belőle egy-két kortyot, majd körülnézett, hová is ülhetne. A nő közben felnézett és csak abban reménykedett, hogy a büdös, koszos öregúr nem fog mellé ülni. Bár …

Mai történetem valóban megtörtént jó pár évvel ezelőtt.
Élt a faluban (pontosabban: még ma is él) egy házaspár. Három fiuk volt, (van): Ernő, Sándor és László. Most a legfiatalabbról lesz szó, Lászlóról, akit kiskorától Latyikának hívtak. A két idősebb fiú már elköltözött hazulról, saját családot alapítottak. Latyika még otthon élt szüleivel. A fiatalember huszonnégy éves volt, a szomszédos városka péküzemében dolgozott. Szorgos, becsületes ember volt, akárcsak a szülei. Mindamellett nagy kópé hírében állt. Mindenkivel viccelődött, szóval egy vidám fickó volt.
Egyik reggel az édesanyja egy papírdarabra firkantott kis üzenetet talált a konyhaasztalon. A papíron ez állt: " Maradjatok otthon, mert ma délelőtt 9 és 11 között hozzák az új gázórát, kicserélik a régit."  Az anya elolvasta az …

Harmatka a tündérlány, a hosszú lépcsősor végén, a magasba nyúló tükörajtó előtt egy pillanatig sem hezitált. Keze megérintette a fekete tollpihe formájú kilincset és egy határozott mozdulattal lenyomta. Amint kinyílt az ajtó, még egyszer feltekintett a nyitott csapóajtóra, hogy lássa, még ott a világa, de a kéken ragyogó égből már csak egy aprócska kék pont volt látható. Lassú mozdulattal kitárta az ajtót és izgatottan nézett be. De a sűrű, lila színű köd elrejtett előtte mindent, ami a másik oldalon volt. Halk zene ütötte meg a fülét valahonnan a távolból de mivel semmit sem látott, csak találomra elindult a rapszodikus muzsika irányába. Kezeit maga elé nyújtva tett egy tétova lépést befelé, amikor hirtelen jéghideg kezek kulcsolódtak a csuklójára és a tejszínű lila ködben felvillant …

Mindig is az este volt a kedvenc időszakom. Legfőképpen karácsonykor. Már kicsi gyerekként azt vártam, hogy lemenjen a nap, felragyogjanak a csillagok és az este selymes leplet terítsen az ablakokra. Ilyenkor elkezdődött a varázslat. Édesanyám – jó szokásunkhoz híven – megkérdezte, hogy melyik mesekönyvből olvasson fel – mert rengeteg mesekönyvünk volt ám –, milyen történethez lenne kedvem. Én, mint mindig, most is azt kértem, hogy lepjen meg valami különlegességgel. Nem csalódtam. Az én selymes hangú, sellőalakú, kedves mosolyú anyukám mielőtt beleült volna a kedvenc hintaszékébe, az ágyamhoz lépett és kezembe adta a pingpong golyónyi üveggömböt, amit ő is az anyukájától kapott. Ez a kis gömb generációk óta öröklődött anyáról lányára, most épp rám. Szelíd mosoly kíséretében arcon …

Egy hópelyhes decemberi délután, Mosolyka, a kilencéves kislány, és öccse, a hétéves Marci, az ablakpárkányon könyökölve nézték a hótakaróba öltözött csendes utcát, és készültek megírni életük legfontosabb levelét. A papír illata friss volt, mint a tél, a ceruza sercegése pedig olyan, mintha a szívük dobbanásait rajzolná kívánság sorokká.
Mosolyka kerek betűkkel írta:
„Kedves Télapó, idén nagyon, nagyon jók voltunk…”
Marci pedig hozzáfűzte kissé ferdén dőlt betűkkel, de annál lelkesebben:
„…és nagyon szeretjük egymást.”
  Amikor elkészültek a levélírással, borítékba csúsztatták és megcímezték az északi sarka, a Télapónak.  Piros sálba burkolózva, izgatottan indultak a postára. Az utcán alig jártak emberek, a lámpák aranyszínű glóriát vontak a hóesés köré. Ám ahogy a postaláda …

Eljött a másnap és az ezeréves tündér folytatta meséjét:
Harmatka, a tavaszért felelős tündérlány, az utolsó élettelen tulipánszirmot érintette meg pálcájával, amikor hirtelen megcsillant valami az erdő fái között. A mozdulata megállt a levegőben, miközben a pálcával érintett virág pompázatos rózsaszínben kezdett tündökölni. A sűrű fák közé tekintett, végignézve a már jól ismert területet. Az erdő összes növényét és állatvilágát, név szerint ismerte, de ez a távolról jövő fény, idegen volt számára. Nekiiramodott majd hirtelen mégis bizonytalanul lelassultak szárnyai és csak aprókat csapkodtak egy helyben. Tudta, hogy jelentenie kellene ezt az új jelenséget a tündérek körébe, de nem bírt uralkodni a kíváncsiságán. Muszáj volt megnéznie, hogy mi okozza ezt a vakító csillogást, így vetett …

Valamikor réges régen
élt egy kaktusz a sivatagban,
magányosan éveken át a homokban.
Nappal a perzselő forróságban,
éjszakánként meg a fagyban.
Arról ábrándozott magában, hogy
lesz majd egyszer egy társa,
akivel a magányát megossza.

Egyik reggel különös illatra ébredt fel.
A távolban tőle egy gyönyörű
fehér rózsa hajladozott a
néha fújdogáló szellőben.
[(Hogy kerülhetett a sivatagba?)
– Valószínűleg a rózsamagot a szél elrabolta, és elejtette a homokba.]
Az illatot a szél a rózsától ellopta.

A rózsa illata és szépsége teljesen
rabul ejtette a kaktusz szívét.
Attól a pillanattól kezdve, ahogy meglátta,
csak őérte epekedett minden nap.
A rózsának is szemet szúrt a kaktusz
kitartó és sóvárgó pillantása,
így kölcsönössé vált a vonzalom.
Szerelem szövődött …