Múzsák Könyvtára

A Múzsák Könyvtára egy közösségi irodalmi tér, ahol versek, novellák, mesék és kreatív alkotások kapnak otthont. Célunk, hogy inspirációt, teret és láthatóságot adjunk minden írónak és olvasónak – legyen kezdő alkotó vagy tapasztalt szerző. A könyvtár folyamatosan bővül új írásokkal, friss hangokkal és egy támogató közösséggel, ahol az olvasók visszajelzést adhatnak, a szerzők pedig kibontakozhatnak. Fedezd fel a sokszínű műfajokat, böngéssz a szerzők között, és merülj el a kortárs magyar irodalom élő, vibráló világában. A Múzsák Könyvtára az a hely, ahol az alkotás találkozik a közösséggel – és ahol a történetek életre kelnek.

Legfrissebb verseink

Egy kis kék,
Vagy zöld?
Neked nem elég?
Mindegy,mi jön!

Elégedj meg vele,
Ne lázadj!
Maradjon csak Szürke,

Járni jár csak jusson
így osztoznak a jusson
egy a miénk 
egy a másé
a tiétek ...
az elmúlásé
kilopták alólunk a földünk
ahol már ezredéve éltünk

Egyszer majd minden szép lesz,
Amit két kezemmel hozok létre.
Formálom és terítem,
Kedvem szerint cselekszem.
S mikor úgy érzem nem bírom, 
Kezemmel kezed megfogom, 
S míg nézek rád S te vissza rám, 
Érzem ahogy átjár a vágy,

Ahogy a kéz cirógatja a bőrt,
mint szél, mi suttog, idegeket borzol.
A lehelet, mi alig van, mégis felkavar,
vágyat borzol, a csendbe harap.

Szemeidben tükör, ahol elveszek,
minden rezdülésed egy új üzenet.
S nem kell szó, csak ez az esti kegyelem,

Didergő kis madár

"Vége van a nyárnak, hűvös szelek járnak",
a madarak a kopaszodó ágakon
már nem dalolnak, ott gubbasztanak, fáznak.
Kérőn koppan csőrük az ablakon, hallom.

Szívem szorul össze minden kis madárért,

Amikor a szív meghal 

Hirtelen és váratlanul távoztál a zajos világból.
Időm se volt elbúcsúznom.
Teljesen elvesztem, a kimondatlan szavak 
sokaságától.
Széjjel tépett a fájdalom. 

Legfrissebb novellák

Ha bármilyen alkalom adtán összegyűlik a család, időről időre felmerül a kérdés, hogy mikor lesz már jogsim. Ez mondjuk legtöbbek részéről valszeg arra irányul, hogy egy egy lagzi vagy baráti összejövetel alkalmával még csak véletlenül se kelljen józannak maradniuk és legyen valaki aki hazahurcolja őket miután berúgtak, de ha nem is ez van a dolog mögött, teljesen lényegtelen akkor is ugyanaz lenne a válaszom:

Ha őszinte akarok lenni, kevés dologtól futkos a hideg úgy a hátamon, mint a vezetés gondolata. Ennek pedig mindössze egy baromira egyszerű oka van:
A volán mögött még a jó pap és a megvilágosodott bölcs buddha is egy fröcsögveanyázó, átkozódó mindenkit a halál nemesebb szervére küldő idegbeteggé válik. Az emberek amint beszálnak a vasba, és szó szerint megőrülnek. Hirtelen minden és mindenki ami körülöttük 8 hektáros körzetben fellelhető, zavaró tényezővé válik, legyen ez biciklis, rolleros, gyalogos, busz, kamion, traktor, másik autós, vonat, közlekedési lámpa ami éppen piros, eső, köd de még adott esetben az a dal is, ami bármilyen más esetben eufórikus és meditatív nyugalomba ringatná a humanoid fajúak fialányát. A belváros és az autópálya egy éhezők viadala szintű harctér, amelyben a káanyázó dudálások és a lefejelt kormányok csattogása fegyverropogásként zajszennyez minden egyes ezredmásodpercet, és elég egy rossz mozdulat ahhoz, hogy valaki akár huszadmagával megmurdeljen. És a legjobb része az, hogy mindezért még fizetnek is, nem beszélve az engedélyhez szükséges kenőpénzösszegekről, meg a benzin és javítási költségekről.
Bár ha belegondolok a zebrán átkelés is olyan, mintha két frontvonal süvítő golyói közt kéne sétálgatni kurázsimama módjára, és nem azért mert a mobilt nyomkodom☝️, hanem mert ha nincs jelzőlámpa a zebránál, az autósok az istenért se fognak megállni és megvárni azt a pár másodpercet, amíg áthaladok egyik járdáról a másikra, ha meg mégis, egész addig dudálnak és köpködnek hogy menjél már te szerencsétlen idióta istencsapása, mert nekem épp valami halaszthatatlanul marhára sürgős dolgom akadt csak azt nem tudom mi az, meg amúgy is melyik vadbarom állat kérte, hogy ott legyél, majd úgy száguldanak el melletted, hogy éppen csak rá nem hajtanak telibe a bokádra.

Sok év után újra a Janus Pannonius utcában sétálva szembe találtam magam a vaskerítésen százával csüngő „lakatfallal”, amely az évtizedek során Pécs egyik jelképévé vált. Még diák voltam, amikor először jártam itt és hallottam a Szerelmesek lakatjainak történetét, amely az örökké tartó, igaz szerelem szimbóluma. Akkor megfogadtam és most végre valóra váltottam ifjúkori ígéretemet, zsebembe nyúlva izgatottan húztam elő piros, szív formájú lakatomat, melyen Zsolt ∞ Viki felirat olvasható.
– Te meg mit csinálsz? – kérdezte párom meglepetten, aki mit sem tudott az egészről.
– Valóra váltom ígéretem, hisz végre megtaláltam életem Szerelmét! 
Ezzel kattant a zár és csattant a csók…

Volt egy álmunk, ami úgy nézett ki, meg is valósul. 
Áhítattal vágtunk bele mindketten, de te elárultál engem. Nem gondoltam volna, hogy idáig kell elmenjek azért, hogy elszakadhassak tőled.  Elárultál, megbántottál. Többé nem hiszek neked . 
Összepakoltam a ruháid, legszívesebben kidobnám az ablakon, de inkább odaadom annak a nő személynek, aki miatt most itt tartunk. 
Választottál. Sajnálom, de a múlton merengeni már nem akarok. 
Tovább akarok lépni, és újra kezdeni az egészet. Újra, mint régen mikor veled találkoztam. Hátrahagytam mindent érted. Mindent odaadtam, de neked ez sem volt elég. 
Lefekszem az ágyra, könnyeimet letörlöm, és hagyom, hogy az álom rám törjön.

Kedves Olvasóim!

Fogadjátok szeretettel gondolataimat, amit a 
szabadság szó/képhez írtam.

"Szabadság vándorai" 

Senki sem tudta pontosan, mikor került oda; a falu szélén, a régi híd alatt egyszer csak ott feküdt egy arannyal teli zsák, mintha valaki odatette volna, vagy mintha mindig is ott lett volna, csak eddig nem vették észre. Az emberek megálltak előtte, de hamar továbbmentek — volt, aki félt tőle, volt, aki nem hitt benne, és volt, aki csak annyit gondolt: „Nem az enyém.”

Egy nap arra járt egy nő — fáradtan, csöndesen, gondolatokkal tele. Nem gazdagságot keresett, igazából semmit sem keresett már; csak menekült a napjai elől, ahol mindenki tőle várt valamit. Megállt a zsák előtt, nem nyúlt érte, nem csodálkozott, csak nézte. A zsákban aranypénzek csillogtak, a fény megérintette az arcát.

– Tudod… – suttogta a nő a zsák felé, bár nem volt kinek mondania. – A szerencse mindig elkerült engem.

Legfrissebb mesék

Zöld Mesék Erdője egy varázslatos hely, ahol az állatok és a növények békében élnek az emberekkel. A legkülönlegesebb lakója az erdőnek régi jó barátom Ubul manó, aki az újrahasznosítás mesterévé vált az évek során. Lelkiismeretesen minden nap körbejárja az erdőt, hogy gondoskodjon róla, mindenki helyesen gyűjtse a szemetet, hasznos tanácsokkal látja el az állatokat.
Egy nap Józsika a közeli város lakója kirándulásra érkezett az erdőbe szüleivel. Amint a fák között sétált, egy különös lénybe botlott. Ubul manó, aki épp egy régi kartont alakít át madáretetővé, barátságosan köszönti. Józsika kíváncsisága felkeltődött, és többet szeretne megtudni.
– Szia, kis barátom! Én vagyok Ubul manó. Te kicsoda vagy? 
– Szia! Én Józsika vagyok. Mi a manót csinálsz itt az erdőben?
– Én segítek az erdőnek tiszta és egészséges maradni az újrahasznosítással. Szeretnéd megtanulni, hogyan?
Józsika lelkesen bólogatott, mindig szeretett tanulni és új dolgokat megérteni. 

A szarvassá változtatott lány 2.rész
-Jégvarázsló átka megtörik.

Mánap reggel Hóország királya összehívta királysága összes alattvalóját, hogy kihirdesse uralkodói szándékát.
-Egy életem, egy halálom annak adom fele
királyságom és a leányom, aki megtöri a Jégvarázsló átkát, és  a Csodaszarvasból újra  hercegkisasszonyt varázsol.

Élt a Kerekerdő mélyén egy különleges szarvas.
Bundája vakítóan hófehér volt, mint a napfénytől szikrázó hó, és nőstényszarvas létére gyönyörű aggancsok nőttek a fején. Annyira különleges volt, látszott rajta, hogy nem idevalósi.Homlokát egy hópihe formájú alakzat díszítette.
Mintha egy ismertetőjel lett volna!
Sajnos nem tudott beszélni valamiért,
de értette az állatok nyelvét.
A hatalmas és bölcs fenyőfák azt suttogták róla, hogy a messzi lappföldről érkezett és, hogy ő egy rénszarvas.

Az őszi eső finoman dobolt az ablaküvegen, mintha apró ujjak játszanának hangtalan zenét. A szobában lágy, borostyánfény derengett az asztali lámpa alatt; a levegőben papír és tea illata lebegett. A padlón egy kisfiú ült: Haru. Szemei barnán csillogtak, de ma fáradtabban, mint máskor; arcán halvány pír égett, kezében pedig remegve szorította a színes papírlapot. Körülötte madarak sokasága hevert: néhány szépen sikerült, mások megtörve, gyűrötten, mintha maguk is elfáradtak volna a reményben.
Próbálta újra és újra, de a hajtások csálék lettek, a szárnyak bizonytalanok.
– Nem tudom megcsinálni… – suttogta, és könny gyűlt a szemébe.
Anyja figyelte egy pillanatig, majd leült mellé, vállát fiához hajtva.
– Tudod, kisfiam – szólt csendesen – egy régi japán mondás úgy tartja, ha valaki ezer darut hajtogat, teljesül a legőszintébb kívánsága.
Haru hirtelen felkapta a fejét.

A szél, mint egy csintalan kamasz, végiggurította a patak mentén a színes faleveleket, amelyeket Ősz kisasszony festett meg. Jelezték az embereknek és az állatoknak, hogy véget ért a nyár.

Egy éjjel tizenkét vadlúd érkezett a Gyáli-patakhoz, hogy erőt gyűjtsenek a hosszú út folytatásához. Amint pihenőre telepedtek, az égbolton sorra felragyogtak a csillagok. Ezüstös fényük visszatükröződött a víz nyugodt felszínén.

Ősz kisasszony is csatlakozott hozzájuk. Lerakta festékes csuprát egy fa tövében, majd megmosakodott a patakban. Fáradtságában azonban megcsúszott, és zsupp – beleesett a vízbe.