A tél levegője hideg volt, mégis puha, mintha valami régi emléket hordozna magában. A hó lassan hullott, olyan óvatosan, mintha tudná, hogy most nem szabad zajt keltenie. Mintha a világ is tudná, mit jelent valakit hiányolni. Matilda a kapu előtt állt, a fehér kendőt a mellkasához húzva. Nem azért, hogy ne fázzon, hanem mert belül fázott. Az anyukája kendője volt. Nem volt rajta már az anyu illata, mégis úgy tartotta, mintha maradt volna benne valami belőle – valami meleg, valami élő, valami, ami nem ment el vele együtt.

Bent meleg volt. A kandalló halkan ropogott, narancs fényt lélegeztetve a szobába. A karácsonyfa lámpái lassan hunyorogtak. Az apa ott ült a kanapén, kissé előredőlve, összefont kézzel. Nem sírt. Csak tartotta magát – túlságosan is. Matilda tudta, hogy neki is …

Az óceán végtelen mélysége és sötétkékre festett arca egyszerre vonz és rémít. Mint a lélek mélyére bújó gondolat, amelyben béke és vihar együtt lélegzik. Őserő, ami tombol, ha kell, de szelíd hullámaival lágyan simogatja a kis hajót.

Ha zúgnak fentről az égi szelek, a hajó már nem jármű – csak játék, törékeny sziluett a hullámok színpadán. Már nincs, ami megzabolázza ezt a vad förgeteget, feljajdul a Világlélek: „Jaj azoknak, akiket most kint talál a háborgó vízen!”

Az ember világa is ilyen: egyszerre ragyog és reszket – mint egy szabad férfi, aki magányos csillagként járja az égboltját. Rideg csillagködök ösvényén bolyong, jeleket keres, szimbólumok nyelvét kutatja, de csak a csend felel.

És mégis, hányszor indul egy nő a lehetetlen felé az illúzióval, hogy megszelídítheti azt, …

Azokban a napokban a nép nagy sötétségben élt, a föld sóhajtozott, az ég pedig hallgatott. Az éjszaka árnyai beborították a földet. Jeruzsálem falai zárva voltak, az emberek szíve elfáradt a hosszú várakozásban. A reménységük ott pislákolt a hamu alatt, várva az Úr ígéretének beteljesülését. Mert így mondta az írás: „A nép, mely sötétségben jár, lát nagy világosságot.”
A jel ami fényt hozott a megfáradt világnak, a hajnalcsillag feljövetele volt. Az Írás szavai beteljesedtek. A csillag ragyogása betöltötte Betlehem városát, itt volt hát a jel, amire annyian vártak!
Élt egy asszony Rebeka, aki gyertyát gyújtott minden hetedik napon, és háza csendességében könyörgött az Úrhoz. Imádsága úgy szállt felfelé, mint az áldozati oltár füstje. Az első gyertya, mint az Ígéret, halványan fénylett. …

Egész éjjel esett a hó. Puha, fehér hótakaró borult a tájra. Két apró gyermek öltözködött, hogy kimehessen az udvarra. Lábukon hótaposó, rajtuk jó meleg overál. Arcukat az ég felé tartva nézték a szálló hópihéket. Aprócska kezeikben csillogott a friss hó.

– Ébike, fussunk a hóban! – hívta Édua testvérét.

Aprócska lábnyomaik mutatták, merre futnak.

– Écuka, építsünk hóembert? – kérdezte Ében.

Apa és anya is csatlakozott. Gurították a hógolyót, egyre csak nőtt. Kész lett a hóember teste, majd a feje. Rákerült a répaorr, a seprű, a kalap.

– Hógolyózzunk? – szólt oda anya.
– Igeeeen! – felelték.

Apa hógolyót gyártott, a két pici dobálta. Élvezték a friss hó érintését.

– Lassan indulni kell befelé – szólt apa.

A gyerekek vidáman futottak befelé. Még hátranéztek, és …

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kedves, dolgos ember, akit mindenki csak Endri Papinak hívott.
Papi különleges volt: nála mindig minden működött. Ha valami elromlott, ő megjavította. Ha valaki szomorú volt, ő megvigasztalta.
És ha éppen senki nem kért semmit, Papi akkor is csinált valamit, mert szerette, ha a világ rendben van.

Papi nagyon szerette a természetet. Sokszor állt meg a kertben, és nézte, hogyan táncol a szél a fák levelei között.
– Látjátok? – mondta mosolyogva.
– A természet mindig mesél, csak figyelni kell.

Azt is szerette, ha esett az eső, villámlott vagy süvített a szél, mert ő értette az ég nyelvét.
Mindenről tudni akart, amit az időjárás mesél, és gyakran jegyzetelt a kis füzetébe: „ma 27 fok, enyhe szél, felhők szaladnak kelet felé.”

Volt …

Volt egyszer, talán réges-régen, talán csak most az imént, egy kis szobában állt egy régi, mégis tisztán csillogó tükör. Sok mindent látott már: örömöt, könnyeket, álmokat, csendes sóhajokat és azt a különös fényt, amely csak azokból árad, akik sokat éltek és sokat szerettek.

Egy napon eléje léptél, és halkan megszólaltál:
Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, hová lett az én szépségem, a hajdani üdességem?

A tükör megcsillant, mintha mosolyogna, majd lágy hangon így felelt…
Kedvesem… A szépséged nem tűnt el. Csak átalakult. Az idő nem elvesz, hanem átrajzol. Amit egykor a bőröd finomságában hordtál, ma a szemed csillogásában rejlik. Ami régen az arcod üdesége volt, ma a szíved melegében él. Én nem azt mutatom, amit elvesztettél… hanem mindazt, amit megnyertél.

Csend lett, és te …

II. rész – A Fogtündér

Egyik nap a Süldőiskola tanulói fogorvoshoz mentek. A kis nebulók fogait Varacskos Vilmos doktor vizsgálta meg. Miután mindenki sorra került, így szólt az osztályhoz:

– Kedves gyerekek! Nagyon büszke vagyok rátok! Mindenkinek szép fehérek és egészségesek a fogai. Ez annak köszönhető, hogy rendszeresen mossátok őket. Viszont mivel már egyre nagyobbak vagytok, sokatoknak már mozognak a tejfogai. Hamarosan újak és erősebbek váltják őket. Ha kiesik a fogatok, tegyétek estére a párnátok alá, és a Fogtündér majd megjutalmaz titeket.

Elbúcsúztak a kis diákok Varacskos bácsitól, és indultak is vissza az iskolába.

– Te, Dönci! Tudod, mit kapunk a Fogtündértől? – kérdezte Csülkös Csabi.
– Anyukám azt mondta, hogy egy pengőt tesz a párnánk alá.
– Hú, de jó! Nekem …

Csúszik-mászik a hernyó,
neki ez az élet nem jó.
pillangó szeretne lenni,
ám, esélye, bizony semmi,
bánatában tükröt keres,
elébe ül, úgy kesereg.
 
Kicsi tükröm sírva nézlek,
nálam bizony mindenki szebb!
Se kezem, se lábam,
csupa ránc a hátam,
zöld vagyok és csúnya,
rám ugrik a béka.
 
Mondd meg nékem mit tegyek,
hogy szép és kívánatos legyek?
Úgy szeretnék repülni,
pillangókkal táncolni,
szellővel incselkedni,
virágoktól nektárt csenni.
 
A tükör homlokát ráncolja,
mit is mondjon a hernyónak.
Gondolkodik, gondolkodik,
itt már csak a csoda segít,
míg a hernyócska pózol,
varázs szavakat mormol.
 
Ha tapsolok nyisd ki szemed,
a látványtól jó kedved lesz!
Kinyitja szemét a hernyó,
tükörben egy szép pillangó,
szárnyaival integet,
hernyócska boldogan nevet.
 …