Múzsák Könyvtára

A Múzsák Könyvtára egy közösségi irodalmi tér, ahol versek, novellák, mesék és kreatív alkotások kapnak otthont. Célunk, hogy inspirációt, teret és láthatóságot adjunk minden írónak és olvasónak – legyen kezdő alkotó vagy tapasztalt szerző. A könyvtár folyamatosan bővül új írásokkal, friss hangokkal és egy támogató közösséggel, ahol az olvasók visszajelzést adhatnak, a szerzők pedig kibontakozhatnak. Fedezd fel a sokszínű műfajokat, böngéssz a szerzők között, és merülj el a kortárs magyar irodalom élő, vibráló világában. A Múzsák Könyvtára az a hely, ahol az alkotás találkozik a közösséggel – és ahol a történetek életre kelnek.

Legfrissebb verseink

Te csúnya és édes,
Ellenállhatatlanul veszélyes.
Te alakra káros,
Ízed varázsos.

Te csalódás fegyvere,
Nyugtatás mestere.
Te  kerek, te krémes,

Mint egy álom, olyan vagy
A szél, mely simítja arcom.
Az Élet, mely Hozzád ad,
Veled mindet akarom!

Repüljünk hát az Élettel,
Csak mi ketten örökké!
Nem, nem lehet véletlen,

Ma, a halottak napján (is)
Szomorúan emlékezem
Életed utolsó óráira.
Fáj, a lelkem,- amiért
nem voltam veled. 

Legalább a kezed 
Simogathattam volna,

Csoki hív — mert édes, mézes,
nem kérdez, csak jön felém,
mosoly bújik ajkam szélén:
„Na jó… egy falat még.”

Olvad lassan, lágyan benn,
mint szívemben a szerelem,
dió omlik, kakaó íze vár,

Tétovázás,igéretek sora,
időhúzás,fejem lehull a porba.
Lélek csendje,árnyék,
Élet súly,halál,vég.

Az öreg hárs árnyékában,
rebben a pompás illatfelhő,
ha leng szelíden nyári szellő.
Rigó kószál a fűben tétován,
fütyül is alkalomadtán.

Nem taszítanak a napsugarak,
megszokott a léleknek, bőrnek,

Legfrissebb novellák

Senki sem tudta pontosan, mikor került oda; a falu szélén, a régi híd alatt egyszer csak ott feküdt egy arannyal teli zsák, mintha valaki odatette volna, vagy mintha mindig is ott lett volna, csak eddig nem vették észre. Az emberek megálltak előtte, de hamar továbbmentek — volt, aki félt tőle, volt, aki nem hitt benne, és volt, aki csak annyit gondolt: „Nem az enyém.”

Egy nap arra járt egy nő — fáradtan, csöndesen, gondolatokkal tele. Nem gazdagságot keresett, igazából semmit sem keresett már; csak menekült a napjai elől, ahol mindenki tőle várt valamit. Megállt a zsák előtt, nem nyúlt érte, nem csodálkozott, csak nézte. A zsákban aranypénzek csillogtak, a fény megérintette az arcát.

– Tudod… – suttogta a nő a zsák felé, bár nem volt kinek mondania. – A szerencse mindig elkerült engem.

Távolról hallgatom a vonat egyhangú kattogását. Szándékosan nem autóval keltem útra, remélem az érzékeny lelkű, kis bogárhátúm nem veszi zokon ezt tőlem. Ezer éve nem csináltam ilyet, viszont most annyi minden kavarog a fejemben, hogy képtelen lettem volna figyelni a vezetésre. Szétnézek az első osztályú fülkében, egy idősebb hölgy divatlapot nézeget, csak remélni merem, hogy nem kezd beszélgetést. Látványosan kiteszem az asztalra a laptopomat, bár telefonról is olvashatnám az adatokat, így hatásosabbnak tűnk. Talán nem zavar meg senki. Csendben újraolvasom, Mary néni levelét, amiben felkér, hogy mondjak néhány szót egy nagyon híres fotósról, az érettségi találkozó alkalmával. Volt osztályfőnöknőm, azt gondolja, mivel tanultam fotótörténészetet, simán megoldom. Igen, van egy galériám, ahol híres fotósok képei cserélődnek, elég sűrűn, de az nem mind az én érdemem. Carol, ügyes ügynök, begyűjt majdnem mindent. Igen majdnem mindent, mert ettől a híres Spigi-től, nekünk semmink nincs és nem is volt.  Belegondolok, hogy miért is nincs? Hogyan lehet, hogy nem jött szembe sehol velünk? Döbbenet, valaki, itt a huszonegyedik század közepén, úgy él, és alkot, hogy nem lehet tudni, ki ő. Az ügynöke, viszi-hozza a képeit. Nincs egy interjú, vagy bármi, ami leleplezné kilétét. Nincs jelen a social-mediában sem, illetve egy művészi oldal van, most is azt nézem. Gyönyörű csipke napernyő mögött, egy női test körvonalai látszódnak. Csodás profilkép, mosolygok magamban.
Hetekbe telt, amire fel tudtam venni a kapcsolatot az ügynökével. Arrogáns pasi vette fel a telefont, amikor már majdnem feladtam az újrahívásokat. Alig értette meg mit akarok. Érettségi találkozóra? Ja, hogy én vagyok, a Perfect Moment tulajdonosa, már várták jelentkezésemet. Döbbenten hallgattam, várták? Adjak egy email címet és mindent átküld, amúgy meg, ott találkozok majd a művészúrral.
Megrázom a fejem és visszatérek a jelenbe. Nagyot sóhajtok, kinézek az ablakon. Miért is nem mondtam nemet, Mary néninek? Nézem a tovatűnő, békésen falatozó őzeket. Lassan visszavándorol a tekintetem a vonatfülkébe. Kényszerítem magam, hogy megnyissam az email-t.
Hivatalos megszólítás, majd közli az ügynök, átküldi Mr Spinelli levelét.
A francba, mit csináltok, ti? Ezek játszanak velem, idegesen kinyitom az üdítőmet. Amint a szénsav kiszabadul a palackból, olyan hangot ad ki mintha az én feszültségem is szabadulni próbálna. A hölgy a fülke másik végéből fejcsóválva néz felém. Nem érdekel! Megnyitom a mellékelt levelet.
,,Köszöntelek, drága Mona!”- kezdődik a levél.

Mikor egy anyát elveszítel, annak fájnia kell, ugye?
 -kérdeztem meg magamtól, mikor épp megkérdezték, hogy érzem magam , a kórházban mikor behívtak és közölték velem a rossz hírt . Tudatosult bennem, hogy én nem érzek semmit. Persze nagyon sajnálom, ember társam volt mint a legtöbb. Ráadásul elég korán ment el, 48 évesen. Mégsem érzem magam oly csalódottnak.  Én ez évben töltöm a harmincat. Ebből már lehet tudni, hogy bizony hamar kerültem erre a világra. A világra amit nem akartam, egy nőhöz, családhoz, akik nem akartak. Megszületésem után elhagyott, otthagyott egy családnál. Sajnos nem egy rendes családhoz. De felnőttem, egy nevelő apával aki nem kedvelt, és egy nagyival. Aki szinte minden áldott nap elmondta, mennyire megbánta, hogy a nyakába vett engem, a nagy koloncot. Persze a családi pótlék jól jött mindkettőnek. 
Felnőttem hamar, végül le is diplomáztam, mégis éreztem egy ürességet belül. 
Már javában dolgoztam egy cégnél, mikor az egyik közösségi médián üzenetet kaptam. 

„Szia, remélem jól vagy. Én vagyok az, Anna, az anyukád. Kérlek  ha megkaptad az üzenetet, lépj velem kapcsolatba, írj vissza. „

Nem tudom igazából, hogy mit is írhatnék erre! Szeretnék szabad lenni, de fogalmam sincs
lehet e? Tudjuk mindannyian, hogy szabadnak születtünk, mégis egész életünket gúzsba kötözik. Szabályok és korlátok közé vagyunk szorítva,
már zsenge gyermekkorunkban nyesegetik szárnyaink. Ne izegj, ne mozogj, maradj nyugodtan, mondják ,-jobban jársz, ha a földön maradsz, úgy nem eshetsz nagyot.
Persze értem én, szükség van  szabályokra, de a lélek szabadnak születik. Valahol vannak emberek, sőt gyerekek  akiket bezárnak, csak azért, mert szólni mertek. Olykor a szabadságnak súlyos
ára van, de a lélek és a gondolat szabad.
Szárnyaljanak, repüljenek hát szabadon, mint a sas! Valósuljanak meg álmaik. 

Van kettő szép papagáj, egy kék és egy sárga. A kék volt a kedvencem, na meg persze a sárga. A kék tollai között volt fehér színű is, ilyen szép tarkás. A sárga tollai között viszont volt zöld is. Nagyon szép volt mindkettő. 
Egyik nap anya úgy döntött, hogy kiviszi őket a napra. Olyan szép idő van kint és meleg, majdnem 20fok. Fogta a kalitkát, amit alig bírt el, de kivitte és leült melléjük olvasni.  
Szerintem anya elfelejtette, hogy van egy macskánk is. Mert nem vette észre mikor a Patkány, így hívják a cicánkat, oda osont a kalitka mellé. Majd ráugrott. A papagájok nagyon nagyon megijedtek, de még hogy megijedt anya! Eldobta a könyvet és majdnem hátra esett. Jajveszékeltek a szegény madaraim, de a cica nem tudta őket bántani. Anya végül elzavarta a csúf Patkányt. 
Felvette a könyvet, amit ugye eldobott, és sajnos pont egy ilyen sárga virágra esett rá. Amiből lesz az az elfújhatós pitypang. Kicsit sárga foltos lett anya könyvének lapjai, de azt mondta nem baj. A lényeg, hogy a papagájok jól vannak.

Legfrissebb mesék

Élt a Kerekerdő mélyén egy különleges szarvas.
Bundája vakítóan hófehér volt, mint a napfénytől szikrázó hó, és nőstényszarvas létére gyönyörű aggancsok nőttek a fején. Annyira különleges volt, látszott rajta, hogy nem idevalósi.Homlokát egy hópihe formájú alakzat díszítette.
Mintha egy ismertetőjel lett volna!
Sajnos nem tudott beszélni valamiért,
de értette az állatok nyelvét.
A hatalmas és bölcs fenyőfák azt suttogták róla, hogy a messzi lappföldről érkezett és, hogy ő egy rénszarvas.

Az őszi eső finoman dobolt az ablaküvegen, mintha apró ujjak játszanának hangtalan zenét. A szobában lágy, borostyánfény derengett az asztali lámpa alatt; a levegőben papír és tea illata lebegett. A padlón egy kisfiú ült: Haru. Szemei barnán csillogtak, de ma fáradtabban, mint máskor; arcán halvány pír égett, kezében pedig remegve szorította a színes papírlapot. Körülötte madarak sokasága hevert: néhány szépen sikerült, mások megtörve, gyűrötten, mintha maguk is elfáradtak volna a reményben.
Próbálta újra és újra, de a hajtások csálék lettek, a szárnyak bizonytalanok.
– Nem tudom megcsinálni… – suttogta, és könny gyűlt a szemébe.
Anyja figyelte egy pillanatig, majd leült mellé, vállát fiához hajtva.
– Tudod, kisfiam – szólt csendesen – egy régi japán mondás úgy tartja, ha valaki ezer darut hajtogat, teljesül a legőszintébb kívánsága.
Haru hirtelen felkapta a fejét.

A szél, mint egy csintalan kamasz, végiggurította a patak mentén a színes faleveleket, amelyeket Ősz kisasszony festett meg. Jelezték az embereknek és az állatoknak, hogy véget ért a nyár.

Egy éjjel tizenkét vadlúd érkezett a Gyáli-patakhoz, hogy erőt gyűjtsenek a hosszú út folytatásához. Amint pihenőre telepedtek, az égbolton sorra felragyogtak a csillagok. Ezüstös fényük visszatükröződött a víz nyugodt felszínén.

Ősz kisasszony is csatlakozott hozzájuk. Lerakta festékes csuprát egy fa tövében, majd megmosakodott a patakban. Fáradtságában azonban megcsúszott, és zsupp – beleesett a vízbe.

Élt egyszer, réges-régen egy király,
aki nem szerette a színes bőrű embereket. Büszke és fennhéjázó volt, s azt hitte, ő a legkülönb mindenki felett.

Egy nap, a királyság szokásaihoz híven, meglátogatta a falu legöregebb anyóját, hogy egy kosár aranyalmát vigyen neki ajándékba.

Ám amint belépett a kunyhó ajtaján, rálépett a macska farkára. A macska felvisított, a király megbillent, s egyenesen beleesett a tojásokkal megrakott kosárba!

Kislányomnak, Panninak.

Aya kis teste remegett minden reggel, amikor az iskolához közeledett. Első osztályos volt, és hiába volt színes a táskája, új radírja és ceruzái, az iskola számára inkább egy hatalmas, félelmetes épületnek tűnt, tele zajjal és hangokkal, amik összenyomták a mellkasát.
Hazafelé gyakran leszegett fejjel, szorongva sétált. Egy délután azonban valami furcsa történt. Egy fekete macska bukkant elő az utca végén. Szőre úgy csillogott, mintha a sötét éjszakát simogatná a napfény. A macska nem szaladt el, hanem Aya elé ült, és aranysárga szemeivel egyenesen rá nézett.
Aya megtorpant. A szíve hevesebben dobogott, mert eszébe jutott, amit a gyerekek mondtak: „A fekete macska balszerencsét hoz!”
De a macska dorombolni kezdett, lassan, mélyen, mintha egy titkos dallamot dúdolna. Aya óvatosan közelebb lépett, és halkan megszólalt: