Múzsák Könyvtára

Írta: Balogh Erika • Feltöltve: tegnap 22:41 • Téma: Szomorú

Miért éppen ez a cím? Lehetne más is. De akkor nem volna közöm hozzá.

A macskakő egyenetlen. Ha rosszul lépek, kibicsaklik a bokám. A bizonytalan lépések fájnak. Az életünk is ilyen: macskakövek sorozata. Kemény, hideg, csúszós felület.

Mit rejt a cím? Egy klasszikus történet, amit annyian “megénekeltek” és mindig ugyanaz a vége. Egy férfi és egy nő – örök harc és küzdelem kettőjük között.

Írta: Garajszki Istvánné • Feltöltve: tegnap 22:38 • Téma: Szerelmes

Kamilla szomorúan és búsan üldögél egész nap a munkahelyén, egy irodában. Még az a szerencséje, a két legjobb barátnője a közvetlen munkatársa. Megpróbálják őt felvidítani, de sajnos ez most lehetetlen. Már napok óta tart nála ez a szívfacsaró állapot, és a viccek itt nem segítenek. Megcsalta és elhagyta a barátja. A két barátnő szinte tehetetlen. De mégis ki kellene találniuk valamit, ha nem akarják barátnőjük savanyú képét nézni egész álló nap. Az iroda hangulatáról már nem is beszélve. Kamillának minden viccnél csak lefelé görbül a szája széle. Annának van egy mentő ötlete. Elviszik este egy bárba, ahol kicsit leitatják, és ráveszik, hogy be kell pasiznia. Ez a legjobb módja a bosszúnak és a felejtésnek. Majd meglátják, melyik szóra reagál jobban a lány. Csinosan felöltöztetik, és menő helyre mennek. Olyanra, ahol legalább némi választék van facér srácokból. Közösen vidáman iszogatnak, Kamilla azonban először hallani sem akar pasiról, hisz pont most van padlón egy díszpéldány miatt. De a harmadik pohár rövid után már hajlik a lányok szavára, no meg a bosszú szó ragadta meg inkább a fantáziáját. A csajok kinéznek neki egy viszonylag csinos farmeros, fehér inges, kissé olaszos fazont. Kifejezetten jól mutat a barna bőréhez és fekete hajához az izmain feszülő fehér inge. Karakteres arcát borosta szegélyezi. Jó az összkép. Még a csajok is bevállalnák, ha nem volna mindkettőnek már működő kapcsolata. Kamilla azonban csak a fejét rázza. Ő inkább a pultnál magányosan üldögélő és koktéliszogató csinos, jóképű magas barna srácot gondolná magának. Ahogy a feje tetején lévő hosszabb haját néha megrázza oldalra, Kamillát elvarázsolja a mozdulat. Meg az a csodásan kék szempár is. Talán nem annyira beképzelt, nem olyan macsós, mint az a másik, pedig ő is pokolian jól néz ki. Csendesen üldögél a koktélja mellett, mégis van tartása. Ez jobban bejön Kamillának, vele képes lenne bármire, és ezt a barátnőkkel is közli. Ők nem lelkesednek annyira a lány választásától. Elég csak a pasira nézniük.
-Na ne szórakozz már! Az nem a te szinted! Nézd már meg jobban! -Figyelmezteti Anna, akinek az egész ötlet köszönhető. -Elég csak ránézned! Márkás, talán méretre varrt öltöny, Doxa óra, vagy százezer forintos cipő, a homlokára tolt Tommy Hilfiger napszemcsi! Nála ne is próbálkozz!
-Az nem fog veled kezdeni! Ne őt válaszd, ha nem szeretnél megint pofára esni!  Az szerintem olyan csinos, hogy biztosan ki is használja. Az valami nagymenő! Most meg konkrétan várhat valakire. Látod milyen nyugodtan ül ott, és csak figyel. Még senkit nem szedett fel. Hozzá biztos valami cicababa jön! Csak késik, mert ugye úgy illik. Azért vár.
Próbálja szerintük a helyes irányba, a másik férfi felé terelni Kamillát Lujza is. Meg neki egyébként is az olaszos pasi tetszik jobban. Ám a lány már elég bátorítót fogyasztott, nem hagyja magát befolyásolni a barátnők által.
-Igen. Vár. Rám vár! Figyeljétek meg! -Mondja Kamilla magabiztosan, és már áll is fel az asztaluktól. Lujza már hiába akarja visszafogni. 
-Ne csináld! Nekem nagyon ismerős valahonnan. Biztos, hogy láttam már valahol. Lehet valami híres ember. Ne blamáld magad!

Írta: Balogh Erika • Feltöltve: tegnap 19:57 • Téma: Szerelmi csalódás

Az eső már órák óta verte az ablakot, mintha az ég is Eliza könnyeit küldené a világra. A nedves párkányon egy feltört pecsétes boríték feküdt.  Az ablakon át az eső, utat talált az elárvult levélhez. A kinti félhomály, halvány derengéssel borította be a kis szobát. A borítékon egy név: Jonathan Croys. A kézírás remegett, mintha az író keze nemcsak a hidegtől, hanem az emlékektől is reszketett volna.
A kabátos alak már távolodott, elnyelte a köd és a lámpafény. Nem nézett vissza. Nem is kellett. A visszanézés nem változtatott volna semmin. Eliza hideg ujjakkal kapaszkodott a szék karfájába. Itt szeretett ülni a férfi, és most távolodik az egész életüktől.  
Jonathan és Eliza, egykor a padlásablak párkányán ülve számolták a csillagokat, mintha mindegyik egy titkos fogadalom lenne. Itt kezdődött minden, ígéretek, ölelések, vágyak forgatagában élték a mindennapokat. Eliza verseket írt, Jonathan festett. A világuk tele volt ígéretekkel, amelyek nem a jövőről szóltak, hanem a jelenről: „Ma is szeretlek. Most is itt vagyok.”
De aztán jött egy másik nő. Nem szebb volt, vagy jobb – csak új. És az újdonság néha elég ahhoz, hogy az ember elfelejtse az elsőt, akivel még tiszták voltak az álmok.  
Jonathan elment. Először csak később jött haza. Aztán már nem jött. Eliza nem kérdezett. Csak figyelte, ahogy a közös reggelek elmaradnak, ahogy a festékek megszáradnak a tubusban, ahogy a versek elnémulnak. Az együtt töltött idő úgy repedt meg, mint egy régi tükör. A múlt elszáradt falevélként hullott a reménytelenség tavába. Hát ennyi tud lenni, egy gyönyörű szerelem?
A levélben, amit Eliza végül megírt, nem volt vád. Csak emlékek. Egy közös nyár, amikor a Dunán eveztek, és Jonathan azt mondta: „Ha valaha elfelejteném a szerelmünket, akkor olvasd fel ezeket a sorokat. Rólunk szól, a mindent betöltő érzéseinkről. A kettőnk lélektáncáról, amit megígértünk egymásnak."

Írta: Fekete Ida Virág • Feltöltve: tegnap 17:18 • Téma: Élet

Tizenkét éves voltam akkor — egy gyermek, aki még játszik, de néha már vannak felnőttes gondolatai is, és őszintén ragaszkodik mindenhez, ami szép és emberi.
Az év számomra fontos eseményére, a SZÜRETRE készültünk.
Szándékosan csupa nagybetűvel írtam le ezt a szót — hogy miért, történetem végén majd ki fog derülni!

Nagymamámnak volt egy takaros kis szőlője a hegyen, ami még a dédszüleié volt, és nemzedékről nemzedékre öröklődött.
A szőlőben töltöttük az összes hétvégénket cseresznyevirágzástól lombhullásig.

Írta: Garami Nelli • Feltöltve: tegnap 14:13 • Téma: Élet

(Nagyapám emlékére) 

Életem első három évét kisebb - nagyobb megszakításokkal Párkányban töltöttem nagyszüleimnél. A kisebb-nagyobb megszakítás annyit jelent, hogy többet voltam nagyszüleimnél, mint szüleimnél. Természetesen a későbbi évek folyamán is minden nyári szünidőt ott töltöttem. Hároméves koromig azonban egyes egyedül enyém volt a Mamuska meg Nagyapám, akit csak Tátinak hívtunk.(Hároméves voltam, amikor megszületett az első húgom, s három évre rá megszületett a második húgom is.)
Mamuska kitűnő szakácsnő volt, nagyon jókat tudott főzni. De micsoda finomakat tudott sütni! Múltkori jegyzetemben már megírtam, hogy a főztje meg is látszott rajtam...
Ma azonban a Tátiról mesélek nektek. Szálkás termetű, szőke hajú, kék szemű ember volt a Táti. De ami nekem a legjobban tetszett rajta, az a nagy pödrött bajsza volt. Első történetem ezzel kapcsolatos. Ebéd után Táti mindig lefeküdt egy órácskára, általában el is aludt. Ötéves lehettem azon a nyáron, amikor elhatároztam, hogy lenyírom Táti bajuszát. Megfogtam az ollót és nyissz, levágtam a baloldali bajuszt.Természetesen Táti fölriadt, először nem tudta, mi történt, aztán észrevette a kezemben az ollót, az arcához nyúlt és fölordított:
- Azt a dorozsmai hétszentségit...!

Írta: Bubrik Zseraldina • Feltöltve: tegnap 18:43 • Téma: Boszorkányos

Egy szerdai napon napfelkeltekor Bozsena az erdőben lévő legnagyobb fáról, egy ágat próbált lemetszeni. Gondolta, hogy ebből lesz a legszebb varázspálcája. Amikor készen lett, felült seprűjére, és hazament a Boszorkányvarázs erdőbe, ami Lillafüred és a Garadna-völgy között volt. Előtte a miskolci Diósgyőri-vár alatti alagutakban éltek, de mivel ott sokan laktak, ezért csendesebb helyet kerestek. Sokan nem ismerik a boszorkányok búvóhelyét, pedig ha jobban szétnéznének, látnák, hogy még a mai világban is élnek közöttünk boszorkányok.

Délután volt, mikor Bozsena elővette Varázskönyvét, és még egyszer elolvasta, hogy mit kell összegyűjteni, a Szerelmi bájitalhoz.
– Bozsena! Mikor jössz már uzsonnázni? – kérdezte Bozsóka, a testvére.
– Majd ha készen leszek. Mindig megzavarsz – motyogta halkan Bozsena.
A két kis boszorkánylányka ketten éltek nagynénjükkel, Berta mamával. Bozsena volt az okosabb, Bozsóka próbálta utánozni, de nem mindig sikerült. A kis szemfüles Boszika eldöntötte, hogy Varázsitalt fog készíteni, mert beleszeretett a szomszéd fiúcskába, akit Bojtinak hívnak. Úgy érezte, hogy ő is tetszik a fiúcskának, csak nem mert szólni, így hát Bozsenának valamit tenni kellett. Mivel nem merte szóval kifejezni, ezért eldöntötte, Szerelmi bájitalt fog neki készíteni. A Varázskönyvében már minden le volt írva, neki csak el kellett végeznie a feladatot.

Írta: Fekete Ida Virág • Feltöltve: tegnap 16:36 • Téma: Lélekgyógyító

Nagymama a réten mosolyogva tárta szét két kezét, hogy unokáját magához ölelje.
A nyári szellő ráncos tenyerébe virágport szórt, arra szállt egy szép tarka lepke, a ráncos kezet egy szép virágnak hitte, és letelepedett a közepébe.
A pillangó vékony cérnalába eltört, ezért pihenni vágyott egy pillanatra. Kicsit remegve, bizonytalanul szétnézett és rádöbbent hamar, hogy tévedett!
Nem virág, hanem egy bársonyosan meleg emberi kéz foglya lett.
Nem ijedt meg! Valahogy megérezte, hogy a kéz, ami tartja, jóságos és kedves. Tudta, hogy ameddig ott van, nem lehet semmi bántalma, ezért megnyugodva szívogatni kezdte a mézédes nedveket.
Az unoka odaszaladt, és kis kezével a pillangó szárnyait óvatosan és gyengéden megérintette. Éppen csak leheletfinoman, mert a nagymama már többször is elmondta, hogyha a hímpor - amitől szép lesz egy lepkeszárny - lepereg, a pillangó szárnyai eltörnek.

Írta: Felső Tamás • Feltöltve: tegnap 15:54 • Téma: Állatos

Tündérvölgy egy varázslatos hely volt, tele sűrű, örökzöld fenyvesekkel és mély, titokzatos ködfátyolokkal. A völgy felett meredek sziklák emelkedtek, ahonnan a legjobb kilátás nyílt a világ ébredésére.
   Itt élt egy hatalmas barnamedve, akit a völgy lakói csak Brúnónak hívtak. Brúnó csendes, bölcs lélek volt, aki minden reggel felmászott a kedvenc sziklájára, hogy szemlélje a napfelkeltét. Bár félelmetesnek tűnt a mérete miatt, valójában egy szelíd óriás volt, akinek a magány volt a legnagyobb barátja.
   Egy hűvös, ködös hajnalon, amikor a felhők még a völgy alját simogatták, és az ég lángra lobbant a felkelő naptól, Brúnó szokásos helyén ült. Ekkor vette észre, hogy nincs egyedül.
   Mellette, egy sziklaormon gubbasztott Tündérvölgy legkisebb lakója: egy szúrós, tüskés sündisznó, Sünkefe. Sünkefe kicsi volt és ijedős, de benne is égett a vágy a csodás látvány iránt, amit a nap minden reggel ajándékozott a völgynek.
   Brúnó lassan, óvatosan odahajolt. Még a lélegzetét is visszafojtotta, nehogy megijessze a kis tüskelabdát. Sünkefe érezte a hatalmas állat közelségét. Összerezzent, de nem menekült el. Valami a medve tekintetében – talán az a meleg, álmos békesség – arra késztette, hogy maradjon.
   „Szép reggelt, kis barátom,” mormolta Brúnó mély, dörmögő hangon.

Írta: Gyurkó Mónika • Feltöltve: tegnap 14:33 • Téma: Népmesék

(mesém a magyar népmesék szeretete ihlette)

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy király, s annak volt három meseszép gyermeke. Két fia nagy volt és erős, míg egyetlen leánya aprócska és vékony, mint egy búzaszál. A leány hosszú, arany színű haja úgy ragyogott, mint a búzamező, ezért mindenki Búzának hívta őt. A fiai pedig olyan szép délceg és szemrevaló legényekké cseperedtek, hogy híre kelt széltében-hosszában a nagyvilágban.

Ám a királynak csupán a gyermekekkel volt szerencséje, mert évről évre balszerencse kezdett járni a gyémántos korona alatt a fejére. Csatákat vesztett, majd jött egy év, mikor egy csepp eső sem esett, így tönkretette a földeket, és egyre csak apadt a krajcár a kincstárban. Aztán egy baljós reggelen mikor a királynét is elsiratta - mert azt is megkaparintotta a balszerencse fia - így szólt legidősebb fiához:

Írta: Márkus Katalin/Kata/ • Feltöltve: tegnap 11:29 • Téma: Tündéres

A frissen elkészült hóember kezébe fakanalat tettek, fején egy piros fazék billegett, orrát sárgarépából faragták. 
-	Olyan, mint egy szakács, csak éppen nem tud sütni-főzni - mondták nevetve a gyerekek. Kicsit még ugráltak körülötte, majd elmentek szánkózni...
A hóember gondolt egy merészet.  
-	Megtréfálom a gyerekeket! Bebizonyítom nekik, hogy tudok sütni-főzni! Telefonján felhívta a Tél tündérét és elmondta neki mit tervez. A tündér benne volt a mókában. Térült-fordult és mire a szánkózásba beleunt gyerekek a hóember felé szaladtak, már messziről megérezték a frissen sült briós illatát. Ámulva nézték a csodát. 
-	Lehet, tévedtünk, mégis tud sütni-főzni a hóember? 
 Egykettőre elkapkodták, majd jóízűen elfogyasztották a briósokat.