Gitta már évek óta egyedül töltötte a karácsonyt. Fia, unokái tengerentúlon éltek, csak az
interneten keresztül tudnak beszélgetni. Mégsem szomorkodott. Mint minden évben, most is
feldíszítette a kicsi, de formás fenyőfáját. Szenteste délutánján szépen felöltözött, egy
kancsó finom teát, teáscsészét, és aprósüteményt készített a zsúrkocsira, majd kényelmesen
elhelyezkedett az erkélyablak előtti hintaszékében.
Szándékosan nem húzta be a függönyöket, így láthatta a háztömb előtti kicsi parkot. A hó
csendesen szállingózott, és megtapadt a fák ágain, a séta utakon. Már szinte senki sem járt a
parkban, a szemközti házak ablakaiban egyre több karácsonyfa fénye világított. Gitta teáját
kortyolgatva nézelődött... 
Már délelőtt elment férje sírjához, és most, is mint az utóbbi időben …

– Olyan különös ez a vasárnap reggel. Mintha a világ óvatosan összeszűkült volna. – ásítozott a nő.

Meleg kávét fogott, és leült vele a konyhaasztalhoz.
A következő pillanatban már ki is repült az álom a szeméből. De nem a koffeintől, hanem attól, amit megpillantott. Egy hófehér könyv feküdt az asztalon, „Delin Alina részére” cetlivel.

– Nekem van a világon a legjobb férjem. Tudja, hogy kifogytam az olvasnivalóból – mosolygott izgatottan.

Gyorsan a szemközti falra lesett, hogy megtudja, mennyi ideje van olvasni. A mindig zsúfoltan teleírt naptár mai oldala üresnek mutatta magát. Alina keze megállt a bögréje peremén. Összevont szemöldökkel kortyolt a kávéba.

– Nincs mára semmi tennivalóm…? Végül is a gyerekek az apjukkal… nagy baj nem lehet… Akkor mutasd magad! – mosolyodott …

Az angyalok gyönyörű, bölcs, kedves, halhatatlan hírnökei voltak a Mennyországnak. Őrangyalként az embereket óvták és segítették, más csoportok az Isten mellett tevékenykedtek. Volt egy angyal, aki más volt, mint a többi. Ő közönyös volt, nem tudott szimpátiát mutatni az emberek felé. Az Úr egy nap úgy döntött feladat elé állítja és leküldi az emberek közé elvéve különleges erejét. Az angyal fellengzősen legyintett. Hamar a földön talált magát, New Yorkban. Szakadt az eső, hideg szél fújt, ő pedig a mennydörgésre és a villámlásra felkapta a fejét. Szorító érzés nyomta a mellkasát, a szíve hevesen vert. Csak nézte az óriási felhőkarcolókat, a kocsik végtelen sorát, a hömpölygő embertömeget. Leült egy lépcsőre, karjaival ölelte magát, mert fázott, a ruhák vizesek voltak rajta, hosszú szőke …

Kérdezd, ha nem tudod. És hallgass, ha már megértetted. Ősi törvény ez, olyan, mint a kőbe zárt idő, nem lehet ellene szólni. Az igazi tudás templomába csak azok juthatnak, akik nem levesznek, hanem új könyvet tesznek a polcra. Féltőn porolják le az ezerévesnél is idősebb köteteket, hiszen azok írták őket, akik előttünk jártak. 
Mert ha nem tudsz, nem árthatsz — a tudatlanság így nem válik fegyverré. A fizika törvényei szilárdak, évmilliók bölcsessége sűrűsödött beléjük, még a látszólagos ellentmondások is rejtett harmóniát követnek. A káosz csak nekünk zavaros — az ősi kódok értelmét nem érthetjük meg. És talán ez a titok őrzi meg a világ szépségét. Amit megértettünk, azt is önmagunk ellen használjuk. A bölcs tudja, hogy még nem tud semmit. Az ostoba már mindent tud, és mégsem ért …

Ahogy kinézek az ablakon, Lucas ott áll a ház előtt. Engem vár. Tudja, hogy nem szabadna itt lennie. Ő egy másik törzs szülötte. Sose szabadott volna találkoznunk. Mégis megtörtént. Arra senki sem számított, hogy egymásba is szeretünk.
Ahogy a nap felkel, ő mindig eltűnik. Nem láthatnak minket együtt.

Egyik este sétálunk a park legmélyebb, legeldugottabb részében, ahol a fák úgy magasodnak a fejünk fölé, mintha el akarnának minket rejteni a kíváncsi szemek elől. Akkor jön szembe velünk az egyik fő ellenségem, Antónia. Kisiskolás korunk óta utáljuk egymást.
Ő a mi törzsünkből való. Bármit megtenne, hogy keresztbe tegyen nekem. Úgy hiszem, ez a kirándulásom sem marad titokban. – gondolom magamban.

A séta után Lucas hazakísér, és elköszönünk egymástól. A szeme a megszokott kék …

A Sárga-hegység ölelésében, ahol a lucfák égből csobogtató zöldet hullattak, ott született egy aprócska patak. A falusiak Kispataknak hívták, mert alig vette át a köveken a folydogálást, de szívében óriási vágy duzzadt: megérkezni a nagy folyóhoz, az Aranyvízhez. 
Kispatak kezdetben csak vidám csobogással játszott a kavicsokon. A napfény táncolt a vizén, és a szél susogott a fűszálak között.  A patak partján virágok nyíltak, méhek zümmögtek boldogan, és apró halacskák úszkáltak a hűs vízben. 
Egy nap Kispatak találkozott egy bölcs öreg teknőssel, aki hosszú életében sokat látott már. „Hova tartasz kispatak?” - kérdezte a teknős türelmes hangon.
„Meg akarok érkezni az Aranyvízhez!” - válaszolt a Kispatak büszkén. „Hallom, hogy hatalmas és széles, sok kalandot rejt magában.”
A teknős …

A tűz ropogott a kandallóban, meleg fényt vetve a szobára. Édesanyám mellettem ült, kezében egy bögre forró kakaó gőzölt finoman. Kívül zúgott az eső, de bent béke és nyugalom uralkodott.
"Nagymama," kérdeztem, "mesélsz nékem a jóságról?"
A nagymamám mosolyogva simított meg a hajamat. 
"A jóság,... Ez egy olyan csoda, ami mindenkiben ott él," kezdett bele. "Mint egy apró magocska, ami türelemmel és szeretettel hatalmas fává növekszik."
Elmesélte egy kislány történetét, aki mindennap segített egy öregasszonynak a kertben, bevásárolt a szomszédjának, és simogatta a magányos kiskutyát. 
"Látod már, milyen boldog volt ez a kislány?" - kérdezte nagymama. "Nem kapott érte semmit, de mégis ragyogott az arca."
Majd folytatta egy fiúval, aki nem nevetett a másik gyereken, aki elesett és …

Hun vaót, hun nem vaót, vaót egyször egy szögény öregasszony mög annak egy fija. De azok ollan szögényök vaótak, mint a templom egere. Vaót egy kis házuk, más semmi. Egyször egy este vatattak a kamarába, hogy tán valami önnivaló akadnék, de hát nem akadott semmi.
– Egy szöm paszuly, idösanyám – mondta a gyerök –, nezze, eztet tanáltam.
– Hát, gyerököm, ezzel nem lakunk jaól, ha kettőbe vágjuk se es.
– Vágjuk akkó négybe, a mégiscsak több!
– Hadd el, fijam. Űtesd el inkább a kerbe, hátha egyször majd kikő, oszt legalább némi paszulyt öhetünk, ha élünk még.
No, úgy es tött a gyerök, oszt lefeküdtek éhön.
Röggel oszt mönnek ki, hát árnyékba vaót a egész ház. Neznek föl, hogy mekkora fölhő lött mámeg, hát oszt nem es. Nem vaót fölhő a. Egy éktelen nagy fa állott a ház mögött.
– Hinnye …

Mindeközben nem is oly messze az erdőtől, ahol Harmatka a föld gyomrába volt zárva, István király ügetett a mezőn hű lován. Ekkortájt a középkor hajnalán a meseszép Magyarország földjén István herceg uralkodott az emberek fölött. Apja, Géza fejedelem alatt tanulta meg a vezetés és a bátorság tudományát, aki nap mint nap jóságra és bölcsességre nevelte. István, aki már fiatalon is bátor, nemes szívű és igazságos volt, az erdő mélyén nőtt fel, ahol a természet csodái és megannyi titkai mindennapja részévé váltak.
Ezen a különleges napon –  amiről még ekkor nem tudott – lassú menetre fogta lovát és az erdő magas fái között lépkedtek tovább. Miközben lassan baktatott észrevette, hogy egy fekete holló időről-időre leszállt mellé a vaskos ágakra, így kísérte útján. A madár károgott és széles …

Kinyitok egy könyvet.
A borítója ismerős, mégis idegen.
Amikor az ujjam a lap széléhez ér, megremeg –
mert érzem: ez nem egy történet. Ez az életem.
Az első oldalon egy kislány ül a padlón.
Túl nagy álmokkal egy túl kicsi világhoz.
Hol modell szeretne lenni, hogy végre észre vegyék.
Hol újságíró, hogy kimondhassa azt, amit mások nem mernek.
Tanító, mert hinni akar abban, hogy a szavak alakítanak és a szeretet nevel. Tudja, hogy minden gyermek egy lakat és minden gyermeket egy másik kulcs nyit. Egy tanító tudja csak melyik gyermekhez melyik kulcs illik.
Orvos, mert már akkor fájt neki mások fájdalma. Továbbá embereket gyógyítani, elvenni fájdalmukat a legnemesebb hivatás a világon.
Lapozok.
A lapok megsűrűsödnek, komolyabb lesz a betűk súlya.
Az egyik álom valóra …