Kevin McCallister karácsonyi ajándéka számomra

December 23-án reggelre hófehér hó lepte be a tájat.
Lám-lám – nyugtáztam magamban örömmel –, mégis fehér karácsonyunk lesz!?
Legalább lesz egy kis plusz örömöm is az ünnepek alatt.

Szomorú volt pont a hangulatom, mert
unokám aznap jelentette be kamaszos
hangnemben, hogy a közös mézeskalács-sütögetése – ami szinte hagyomány volt már nálunk minden karácsonykor – az idén először elmarad, mondván: ő nem akar már ilyen dedós dolgokat!
Nem volt mit tennem, szomorúan vettem tudomásul, hogy a gyerek bizony kezd felnőni!
(Az utóbbi időben sajnos eltávolodtunk egymástól.)

Karácsony másnapjára váratlanul az unokám megbetegedett, és mivel szülei dolgozni mentek éjszakára, megkért, hogy aludjak náluk, ne legyen otthon egyedül az ünnep …

A fenyők között arany fény csordult a hóra. Öt gyerek körbeállta a frissen született hóembert, mintha titkot őrizne. Kesztyűik nyoma emlékezett nevetésre, hidegre, barátságra. Amikor a nap lebukott, a hóember mosolya élni kezdett. Nem mozdult, mégis figyelt. Tudta a neveiket, a félelmeiket, a vágyaikat. Éjjel csendben maradt, nappal ragyogott. Tavasszal elolvadt, de ígéretet hagyott: minden tél visszatér, és együtt épít reményt. Addig a gyerekek hazamentek, zsebükben csillagfény, cipőjükön csikorgó emlék. Álmaikban erdő suttogott, hó hullott, kéz kézbe simult, és a csend megőrizte a nevetést, míg újra felragyogott a tél, friss ígéretekkel, bátor léptekkel, közös úttal, hazáig, holnapig, mindig, együtt, maradva.

Reggel volt, de a szoba még éjszakát hordott. Az ablak függönye mögül arany fény csorgott, lassan, óvatosan. A lány az ágy szélén ült, fejét tenyerébe temette, mintha ott rejtezne minden válasz. Gondolatai súlyosak voltak, mint a levegő vihar előtt. Emlékek kopogtak benne: kimondatlan mondatok, elhalasztott döntések. A csend nem vigasztalta, csak figyelte. Aztán felállt. A fény megérintette a vállát, és egyetlen lélegzetben megígérte, hogy ma nem marad sötétben. Mert hitt benne, hogy a nap lassan türelmet tanít, sebeket csitít, és új irányt rajzol a félve induló szívnek, amikor végre meri választani önmagát a hallgatás helyett, csendesen remélve holnapra valamivel könnyebb reggelt.

Az angyal csendben lépdelt a virágos kertben, szárnyai fényt szórtak a hajnali ködre. Kezét a kislány vállára tette, hogy bátorságot adjon. A gyermek egy régi könyvet szorított magához, benne elfeledett imákkal és reménnyel. Minden lépésnél hallatszott a múlt suttogása, mégis béke született. A kert kapuja megnyílt, és a város romjai mögött új út ragyogott. Az angyal mosolya ígéret volt: védelem, tanulás és szeretet, amely hazavezeti őket. Azért, mert a hit láthatatlan fonala összeköti a sebezhető szívet az örökkévaló fényével, s a csendes gondoskodás erősebb, mint bármely félelem, vihar vagy veszteség, mely próbára teszi az embert, mégis felemel, megtart, vezet, hazáig.

Amikor a sok isten helyet adott az EGYNEK, rémület költözött az emberek szívébe. Mert ha csak egy van, nem lehet többé tévedni. Nincs menekvés. Az út, amit akkor kijelölt, parancsolatokkal szegélyezett fájdalmas ösvény, amin az emberiség tántorog, elvét, letér — és mindig újra elbukik. Ez a sorsa „Káin” utódainak, akik benépesítették a földet. Először a vallás nélküli édeni állapot, amit követ az öntudatra ébredés – a félistenek uralma kezdődik – amit egy kataklizma söpör el, hogy helyet adjon a következő bukott angyalok nemzedékének.
Az Ősöreg tudta mindezt. De hallgatott. Kezével gyógyított, életével utat mutatott, de minden eltűnik majd a korszak végzetével.
Minden este a csillagokat fürkészte, mert onnan jöttünk, és oda térünk vissza.
De addig, mennyi évezred pereg az idő …

Valamikor réges régen
élt egy kaktusz a sivatagban,
magányosan éveken át a homokban.
Nappal a perzselő forróságban,
éjszakánként meg a fagyban.
Arról ábrándozott magában, hogy
lesz majd egyszer egy társa,
akivel a magányát megossza.

Egyik reggel különös illatra ébredt fel.
A távolban tőle egy gyönyörű
fehér rózsa hajladozott a
néha fújdogáló szellőben.
[(Hogy kerülhetett a sivatagba?)
– Valószínűleg a rózsamagot a szél elrabolta, és elejtette a homokba.]
Az illatot a szél a rózsától ellopta.

A rózsa illata és szépsége teljesen
rabul ejtette a kaktusz szívét.
Attól a pillanattól kezdve, ahogy meglátta,
csak őérte epekedett minden nap.
A rózsának is szemet szúrt a kaktusz
kitartó és sóvárgó pillantása,
így kölcsönössé vált a vonzalom.
Szerelem szövődött …

Róka Miki egy szép nyári délután kisomfordált a mezőre, mert éppen unatkozott.
Játszótársakra vágyott.
Gyönyörködött a szép virágokban, de sajnos ők nem bizonyultak jó pajtásoknak, hiszen megmozdulni sem tudtak.
Csak bólogattak jobbra-balra, amerre a szél őket fújta.

Leheveredett bánatosan a fűbe.
Egyszer csak egy pajkos pillangó szállt az orrára. Biztosan a róka orrát virágnak vélte.
Felcsillant a róka szeme!
Megkérdezte tőle, játszana-e vele.

– Ugyan mit tudnék én veled játszani? –
kérdezett vissza a lepke.

– Tudod mit?
Taníts meg kérlek repülni, mindig is szerettem volna szárnyalni.
Oly jó lehet a magasból nézelődni – mondta vágyakozva –, de sajnos sosem tudnám megtanulni.

Elgondolkodott a lepke, és mosolyogva megkérdezte:
– Mondd csak, Róka koma! Tudod te, mire …

– A tavasz mesét, Mamó! A tavasz mesét, Mamó! – kiabálta kórusban a két kis tündérlány a hófehér bársonyos tulipán szirmai között, ahol Mamóval, az ezeréves tündérrel éltek hármasban.
– Tündérkéim, az hosszú mese.
– Mamóka, lécci, lécci, lécci… – csapkodták körül kis szivárványszárnyaikkal.
– Hát legyen, de akkor be az ágyba – mondta a tündér nagymama, és betakargatta őket a puha nefelejcsszirom takaróval, majd elkezdett mesélni.

– Tavasszal történt ez a mese, mikor a tengernyi tulipán elkezdte bontogatni szirmait az aranyló napsütésben. Harmatka, a fiatal tündérlány, széles mosollyal az arcán repkedett a réten, kezében rózsaág varázspálcáját tartotta. Virágról virágra röppenve adott új erőt a téli álmukból ébredő növényeknek. Amint megérintett egy fát vagy bokrot, az abban a …

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kedves, dolgos ember, akit mindenki csak Endri Papinak hívott.
Papi különleges volt: nála mindig minden működött. Ha valami elromlott, ő megjavította. Ha valaki szomorú volt, ő megvigasztalta.
És ha éppen senki nem kért semmit, Papi akkor is csinált valamit, mert szerette, ha a világ rendben van.

Papi nagyon szerette a természetet. Sokszor állt meg a kertben, és nézte, hogyan táncol a szél a fák levelei között.
– Látjátok? – mondta mosolyogva.
– A természet mindig mesél, csak figyelni kell.

Azt is szerette, ha esett az eső, villámlott vagy süvített a szél, mert ő értette az ég nyelvét.
Mindenről tudni akart, amit az időjárás mesél, és gyakran jegyzetelt a kis füzetébe: „ma 27 fok, enyhe szél, felhők szaladnak kelet felé.”

Volt …

Volt egyszer, talán réges-régen, talán csak most az imént, egy kis szobában állt egy régi, mégis tisztán csillogó tükör. Sok mindent látott már: örömöt, könnyeket, álmokat, csendes sóhajokat és azt a különös fényt, amely csak azokból árad, akik sokat éltek és sokat szerettek.

Egy napon eléje léptél, és halkan megszólaltál:
Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, hová lett az én szépségem, a hajdani üdességem?

A tükör megcsillant, mintha mosolyogna, majd lágy hangon így felelt…
Kedvesem… A szépséged nem tűnt el. Csak átalakult. Az idő nem elvesz, hanem átrajzol. Amit egykor a bőröd finomságában hordtál, ma a szemed csillogásában rejlik. Ami régen az arcod üdesége volt, ma a szíved melegében él. Én nem azt mutatom, amit elvesztettél… hanem mindazt, amit megnyertél.

Csend lett, és te …