Múzsák Könyvtára

A Múzsák Könyvtára egy közösségi irodalmi tér, ahol versek, novellák, mesék és kreatív alkotások kapnak otthont. Célunk, hogy inspirációt, teret és láthatóságot adjunk minden írónak és olvasónak – legyen kezdő alkotó vagy tapasztalt szerző. A könyvtár folyamatosan bővül új írásokkal, friss hangokkal és egy támogató közösséggel, ahol az olvasók visszajelzést adhatnak, a szerzők pedig kibontakozhatnak. Fedezd fel a sokszínű műfajokat, böngéssz a szerzők között, és merülj el a kortárs magyar irodalom élő, vibráló világában. A Múzsák Könyvtára az a hely, ahol az alkotás találkozik a közösséggel – és ahol a történetek életre kelnek.

Legfrissebb verseink

Megáll a szív, ha csendet hall,
a perc szavak közt szétszalad.
Megfogni vágyom, de tovaillan,
s ott maradok én a pillanatban.

Lassan folyik a fény a tájon,
úgy érzem, örökre itt találom.
De kicsúszik, akár a homok,

Mikor az álmom valósággá válik, 
Úgy táncol a szívem, dobbanása hallik. 
Könnyem folyásának nem szabok Én határt, 
Színesebb lett előttem ím az egész világ. 

Nevetésem hallod ,lelkemet kitárom, 
Szirmokként bomlik ki az Én boldogságom. 
Szemem csillogása éji égnek mása, 

Még elhiszem
talán...,
hogy vár,
hogy a kis kapuban áll,
még ott van,
ahol hagytam,
akkor régen,
egy apró  mozdulatban,

Arcom egy jel
utódomnak
(utódaimnak)

arcom egy jel,
ha gyötör szeretet hiánya
egy sejthalmaz,
mit analizálhatsz

Átléptem az öreg küszöböt.
Lelkembe szívom a puha ködöt.
A sápadt ég rezdületlenül néz,
válla mellől párás napkorong idéz.

Nyirkos avar tapad a léptemre.
Alvó fák között megjelenik emléke.
Mé­lyen ringó lelkem falát képe díszíti.

Legfrissebb novellák

A fenyők koronái között átszűrődött a napfény; aranyló pászmákban terült el az erdő puha, mohaszőnyegére. A levegőben nedves avar, gyanta és valami furcsa, régi emlék illata lebegett. A tisztás közepén két autó állt — vagy inkább aludt — egymás mellett, moha borította, rozsda falta testtel, mintha csak az idő tartaná őket életben.

Liza óvatos léptekkel közeledett. Cipőjének talpa tompán süppedt a mohába. A hangja halkan csengett az erdőben:

– Te is látod… hogy olyan, mintha várnának valamire?

Iszonyú volt már a forróság, már órák óta csak poroszkáltunk  a tevékkel a hosszú -  kietlen sivatagban. Jómagam csak az út miatt tanultam meg tevegelni. Nem voltam valami  ügyes ebben. Lenyűgözött a sivatag  látványa, a ruha amit viseltem, hogy megvédjen a naptól. Hát ezért vágtam bele ebbe a kalandba. Visszatérek csak tevegeltünk- csak tevegeltünk semmi más nem volt előttünk csak homok és homok. Mint mondtam nem voltam valami gyakorlott  ezt is elbaltáztam. Nem hoztam magammal elég ivóvizet. Valahogy lemaradtam eléggé a többiektől, hiába néztem hátra előttem is homok hátam mögött is homok volt. Rettenetesen szomjas voltam már,kezdtem hallucinálni. Láttam magam előtt egy kicsi oázist leugrottam tevéről és futni kezdtem az oázis felé. - Csak egy kortyot, csak egyetlen korty vizet. Odaértem, de az oázis eltűnt. Megszédültem és a homokba zuhantam.A forró homok fogságban feküdtem, egyszer csak magamhoz tértem, kábultan néztem ki  a fejemből,a semmiből előttem volt egy kis tavacska parányinak láttam. A szomjúság vezérelte agyamat: Innom kell- innom kell.  Nagy nehezen erőm fogytán volt,  de mégis a szomjúságom segítette akaratomat feltápászkodtam négykézlábra, kúsztam és csak kúsztam előre, amíg nagy nehézségek árán elértem a szememmel látott tavacskát. Fölé hajoltam megláttam tükörképemet:
– Jaj nem! ez csak egy délibáb…

Árpi rohadtul unatkozott. Igazából semmihez nem volt kedve. Sőt semmilyen célja sem volt. Egy hónapja kirúgták a munkahelyéről, emiatt szakított vele a barátnője, el volt maradva a közmű számláival, és az egészségi állapota sem volt valami rózsás. Egy rendszeres tevékenységet űzött, a futás sosem maradt ki a napirendjéből, és ebben az egyben partnere volt gyerekkori barátja Lénárd is. Felhívta most is, hogy jöjjön át hozzá, kicsit dobja fel a hangulatát. Sok esélyt nem látott rá, a barátja autista volt, az Asperger szindróma enyhébb típusában szenvedett. Szerencsére sem a külső jelei nem utaltak a zavarra, sem az intelligenciájában vagy a tanulási képességében nem okoztak problémát. Sőt, mint az Asperger-szindrómások jó része, kiemelkedően okos volt, különleges képességekkel, kivételes tehetséggel rendelkezett! Annál több gond jelentkezett nála a társas kapcsolatok és a kommunikáció területén (a köznyelvben “autisztikus tünetek”). 
Persze hogy nem akart most sem kimozdulni otthonról, megint a masináját bütykölte. Már Árpi agyára ment az a készülék, igazából senki sem tudta, hogy mi célt szolgál. Úgy nézett ki mintha egybeépítettek volna egy kisebb CT gépet egy óriás 8K-s kijelzővel és egy Játékkonzollal. És persze mesterséges intelligencia vezérelte...Ha rámert valaki kérdezni, akkor suttogva azt válaszolta, "az emberiség még nincs kész arra, hogy megismerje" Szóval Árpinak ilyen" flúgos" barátai voltak. Bár a mondás szerint embert barátjáról...
     2063. november 24-e volt, borongós őszi este. Árpi volt kénytelen átugrani a barátjához. Mivel előfordult már többször, hogy ott is aludt, vitte magával a legszükségesebb személyes dolgait, kis útitáskájában. Lénárd szokás szerint bütykölt, vagyis az utópisztikus gépezetét tisztogatta.
-Csak nem kész vagy már vele? - kérdezte csúfondárosan Árpi.
-Csöndesebben, csitította Lénárd. Már csak az utolsó simítások vannak hátra és még ma megtartom a főpróbát! Lehet, sőt biztos, hogy holnap már nem találkozunk!
-Miért, hova utazol? -érdeklődött egyre fokozódó izgalommal Árpi. Nem mintha egy petákja is lett volna bárhová is elmenni a sarki Lottózón kívül.

Két Ász. Két szív. Két bolond egy pár. 
Mintha a sors egy pillanatra megengedné, hogy belássunk a saját történetünk mélyére. A szerelem paklija sosem véletlenül oszt.
Van, aki egész életében csak keveri a lapokat: próbál felejteni, újrakezdeni, elengedni, kapaszkodni. 
De a szív különös módon nem ismeri a véletlent. A kártyalapok között nincsen helye a hazugságnak. A szívek mindig felismerik egymást, akár egyetlen pillantás alatt, akár egy élet késéssel.
A két Ász nem attól értékes, mert ritka. Hanem mert együtt teljes.
A szerencsejátékosok azt mondják: az Ász egyszerre lehet a legerősebb, és a legsebezhetőbb lap. Épp olyan, mint a szerelem. Tud adni mindent, és képes mindent elvenni, amit hittél, hogy biztosan a tiéd.

Évek óta él ebben a pici szobában. Amikor betöltötte a nyolcvanötöt, gyerekei azt mondták, jobb lesz neki az öregotthonban. Ott majd gondoskodnak róla. Ha bármi érné, mindig lesz, aki figyel rá. Nem akarta elhagyni az öreg házat, amit még szülei építettek. De a gyerekei azt mondták, anyuka, nagy ez a ház magának, nem bírná fenntartani, el kell adni. Így is lett. A gyerekek eladták a házat, ő meg bekerült az öregotthonba. Nem panaszkodik, enni kap, van saját szobája, a szobában tévé, rádió. Még telefont is kapott a gyerekeitől. Azt mondták,  azért, hogy fel tudják hívni. Ennek lassan hat éve. A telefon ott fekszik az éjjeliszekrényén, várja, hogy megcsörrenjen. De a telefon néma. Most szptember van, legutoljára májusban hívta fel a lánya, születésnapja alkalmából. Hat évvel ezelőtt mindkét gyereke megígérte, hogy hetente, de legalább kéthetente meglátogatják. Eleinte még el-eljöttek havi rendszerességgel. De három éve már csak karácsonykor jönnek, esetleg húsvét után, amikor a megmaradt süteményből hoznak neki pár darabot. A telefon meg ott porosodik az éjjeliszekrényen. Rég nem csörgött már. Egy éve tolószékbe kényszerült, már az otthon parkjába sem tud kimenni egyedül. A nővérkék aranyosak, de nincs mindig idejük vele foglalkozni, ezért nem is kéri őket, hogy tolják ki a parkba. Inkább egyedül üldögél pici szobájában az ablak mellett. Igen, az ABLAK!  Ez az ő mindene. Reggeltől estig képes elüldögélni mellette. Nézi a napkeltét, a fákat, bokrokat, virágokat. Figyeli az embereket,  lakótársait és látogatóikat. És vár, egyre csak vár, hátha végre megcsörren a telefonja, hátha őt is meglátogatja valaki...

Legfrissebb mesék

Éjszaka volt, s a Hold királyságának kertjében, a tavirózsa szökőkútnál a fényherceg üldögélt kedvenc regényét olvasva, amit földi ember keze készített.

Ahogy ott olvasgatott, testvére kikapta a kezéből, és mire ő próbálta visszaszerezni, a könyv beleesett a vízbe, lapjain a szavak szerte folytak.

A fényherceg kedvenc kutyája, Csillag, azonnal odarohant. Orrával óvatosan megérintette a víz felszínét, és egyik szót a másik után összegyűjtötte a hullámzó lapokból.

Élt egyszer egy királyságban egy királynő, akit a népe túl komolynak tartott. Sem a neki rendezett bálok, sem a pompás ünnepségek nem tudták megnyitni szívét.

Egy napon a király kihirdette: annak adja birodalma legszebb termőföldjét, aki olyan ajándékot hoz, amely boldoggá teszi a feleségét.

Az udvarba sietett minden híres és ügyes ember, hogy elkészítse különleges ajándékát. Voltak, akik aranyat és drágaköveket hoztak, mások varázslatos tárgyakat, melyektől azt remélték, hogy elbűvölik a királynőt.

Egy szép kis faluban élt az öt éves Samu a szüleivel egy kertes házban, ahol sok, sok fa és virág vette körbe a házat. A falu lakói nagyon kedves emberek voltak, mesterségükkel cserekereskedelmet folytattak. Valaki kenyeret sütött, a másik család gyümölcsöket termesztetett, és egymás között cserélgették a portékájukat. Nem ismerték a pénzt, nem létezett. Boldogan éltek a faluban az emberek. Olyan volt a falu, mint egy kis tündérfalu. Ott élt Samu is a szüleivel. Samu szülei süteményeket készítettek, cukrászok voltak. Samu nagyon sírt, mert már jó ideje könyörgött a szüleinek egy kiscicáért. A szülei nem akartak cicát a házba, még az udvarra sem, mert a süteménykészítés miatt nagyon oda kellett figyelni a tisztaságra. A cica meg milyen? Mindenhova felugrik, szemtelen. Nem lehet megtanítani, mert pimasz.

– Anya, Apa szeretnék egy kiscicát! – könyörgött Samu.

– Nem lehet, már ezerszer megmondtam! Samu kisfiam, tudod milyen a macska, nevelhetetlen! – mondta Samu anyukája.

Hol volt, hol nem volt, volt egy Boldog világ, hol az emberek nem ismerték gonoszságot. Náluk nem létezett, csak a szeretet. Gyönyörű helyen éltek, a fák pompáztak, a virágok illatoztak, az emberek mosolyogtak.
 Takaros házikókban éltek, a virágok pompáztak az ablak alatt, és illatuk bejárta házakat. Az emberek tették- vették dolgaikat, a gyerekek játszottak, kergették a színes pillangókat, labdáztak, és énekeltek.
 Távol a Boldog világtól, egy hegy tetején élt egy kővárban Zelda, a gonosz boszorkány. Több ezeréves volt, és nagyon csúnya. A háta görnyedt, púpos, arca rücskös és szemölcsös, az orra nagy és hegyes. Haja ritka és szürke színű volt. Egy nagy vörös kendő volt mindig a fején. Járta a világokat és mindenkinek csak ártott, rávette az embereket, hogy másokat bántsanak, elültette a gonoszságot az emberek szívébe. Hiszen ő velejéig romlott volt. A kedvenc szórakozása az volt, hogy békává varázsolta az embereket, vagy kővé. Történt egy nap, hogy rátalált a Boldog világra. Fel is kiáltott örömében:

 – Ez az! Itt mennyi boldog ember van, na nem sokáig! Kiélvezhetem a gonoszságomat! Megrontom mindegyiket! - kacagott gúnyosan Zelda, a boszi.

Egyik reggel, mikor Nyuszimama épp a sárgarépa omlettet készítette reggelire, hatalmas kiabálásra lett figyelmes. A hangok a gyerekszobából jöttek. A mama rögtön beszaladt a gyerekekhez:
 - Ejnye, hát ti mit csináltok?
 - Anyuuu! Gyuszi elvette tőlem a répafaragó bicskámat! - panaszolta Benő, a kis nyúlgyerek.
  - Nem igaz, ez az én bicskám, te elveszítetted a tiédet! - vágott vissza Gyuszi.
 - Én láttam, hogy tegnap az erdészház kertjében éppen répát farigcsáltál vele - szólt közbe a legkisebb nyúlfióka, Zsóka.
  -  Nem láttál te semmit! - ordította torkaszakadtából Benő - Igenis, ez az én bicskám!