A levegőben már benne van az ősz jól ismert otthonos illata. A házakban fahéj és vanília keveredik a szerecsendió, az alma a sütőtök illatával. Ahogy kilépek az utcára, a föld illata! az őszi esők után felerősödő mohaszag csapja meg az orromat. A fák levelei úgy hullanak, mintha mindegyik egy emléket idézne, nehogy elfeledjem. A szél önkényesen sodorja tovább lehullott emlék-leveleimet. Nem érdekli, hogy én némelyiknél szeretnék elidőzni, míg egyik-másikat pedig gyorsabban elvihetné. A házak ablakaiban mécsesek pislákolnak, kis lángjuk egyszerre őrzi a múltat és a jelent. Halloween idején mindig azt érzem, hogy a világ egy hajszálnyival közelebb jön hozzám, mintha a látható és a láthatatlan közé húzott képzeletbeli vonal elhalványulna. Ilyenkor közelebb hajolnak hozzánk azok, akiket …

Sok csillag világított azon a hideg estén, és néha egy fehér felhő takarta el a Holdat, ami fényesen nézett kereken, világítva a fenyőfákat, csillogtatva a fehér, friss havat, ami még most is esett.

Egy faháznál égett a villany, vagy lámpás volt-e vajon, már nem tudhatom, csak láttam… vagy álmodtam?

Kifogy a tinta, a gyertya is lassan leég, este is van, de nem tudok aludni. Mi is történt akkor?

De szép ez a papír, ahogyan világít a gyertya és a kandalló. Tökéletes minden. Egyedül vagyok.

Csend van, este van, és vihar van. Tökéletes. Mi is történt?

Ez a tustoll mindig velem van, karmolja a papírt ez az írás. De mi is történt?

Tintába mártottam a tollam, ingujjamat feltűrtem, kortyoltam egy pohár bort, és gondolkodva írtam.

Mit is írhattam volna? – Magányos …

A tű, amely minden sebet összevarr.
Az én sérülésemnek is csak egy ilyen varázslatos eszközre lenne szüksége.
A szívem darabjait összefoltozni, amit ő széttört. Nem kellettem már többé neki.

Kinek a kezében lehet a szívem sorsa?

Kinél lehet a szívemhez való tű?

Lehet, sose tudom meg. Elkeseredett életem utolsó reménye.
A legmélyebb szakadék szélén állva lépett Boldizsár az életembe.
Hátrahúzott a szakadéktól, megmutatta, milyen az élet szeretettel teli, napos oldala.
A varázslatos tűvel a szívem minden fájdalmát összevarrta.

Ő lett az én mentsváram, a megmentőm.
Megmentett saját magamtól.
Ő az én életem legfontosabb szereplője.
Ő lett a mindenem örökre, feltétel nélkül.

Balázs az asztal fölé görnyedve írt, nagyon összpontosított, nyelve hegyét ajkai közé szorította. Anya benézett a szobába, elégedetten vette tudomásul, hogy másodikos kisfia szorgalmasan írja a leckéjét. Ki is ment apához, s rögtön be is számolt neki:
– Valami nincs rendben ezzel a gyerekkel, saját magától kezdett leckét írni.
– Lehet, hogy megkomolyodott… – válaszolta apa.

Pár perc múlva megjelent a szobában Balázs.
– Készen is vagy a leckével? – kérdezte anya.
– Igen, készen vagyok, de nem a leckével, hanem a levéllel.
– Milyen levélről beszélsz? – kérdezte apa.
– Felolvasom – mondta a kisfiú, és felolvasta a levelet:

„Kedves Télapó!
Tudom, hogy még csak március van, de azért írok neked ilyen korán, hogy időben megkapd ezt a levelet. Tavaly is írtam neked, semmi másra nem …

– Judit, ne légy már olyan undok! Kérlek! – hallatszott a telefon túlsó oldaláról Zsófi hangja.
– Nem! Ne is próbálkozz! – szólt vissza barátnőjének Judit.
– De Juditkám, te vagy a legjobb barátnőm… és a barátnők segítik egymást. Ha bármelyiküknek szüksége van valakire, akinek elpanaszolhatja a bánatát, kihez fordulnak? Csakis a legjobb barátnőjükhöz, a bizalmasukhoz. Kérlek! – könyörgött Zsófi.
– Ne is folytasd tovább, Zsófi, mondtam már, hogy nem! Bármi másban szívesen segítek neked, de ebben nem!
– Akkor most mit csináljak? Mondd meg, mit csináljak? Ma reggel kaptam az orvostól időpontot délután fél kettőre. Erre a főnökhelyettes szabadságot vesz ki, Márti, a kolléganőm meg belázasodott, a főnök hazaküldte. Kénytelen vagyok itt maradni délután fél négyig. Segíts rajtam! – kérte …

Eljött a másnap és az ezeréves tündér folytatta meséjét:
Harmatka, a tavaszért felelős tündérlány, az utolsó élettelen tulipánszirmot érintette meg pálcájával, amikor hirtelen megcsillant valami az erdő fái között. A mozdulata megállt a levegőben, miközben a pálcával érintett virág pompázatos rózsaszínben kezdett tündökölni. A sűrű fák közé tekintett, végignézve a már jól ismert területet. Az erdő összes növényét és állatvilágát, név szerint ismerte, de ez a távolról jövő fény, idegen volt számára. Nekiiramodott majd hirtelen mégis bizonytalanul lelassultak szárnyai és csak aprókat csapkodtak egy helyben. Tudta, hogy jelentenie kellene ezt az új jelenséget a tündérek körébe, de nem bírt uralkodni a kíváncsiságán. Muszáj volt megnéznie, hogy mi okozza ezt a vakító csillogást, így vetett …

Valamikor réges régen
élt egy kaktusz a sivatagban,
magányosan éveken át a homokban.
Nappal a perzselő forróságban,
éjszakánként meg a fagyban.
Arról ábrándozott magában, hogy
lesz majd egyszer egy társa,
akivel a magányát megossza.

Egyik reggel különös illatra ébredt fel.
A távolban tőle egy gyönyörű
fehér rózsa hajladozott a
néha fújdogáló szellőben.
[(Hogy kerülhetett a sivatagba?)
– Valószínűleg a rózsamagot a szél elrabolta, és elejtette a homokba.]
Az illatot a szél a rózsától ellopta.

A rózsa illata és szépsége teljesen
rabul ejtette a kaktusz szívét.
Attól a pillanattól kezdve, ahogy meglátta,
csak őérte epekedett minden nap.
A rózsának is szemet szúrt a kaktusz
kitartó és sóvárgó pillantása,
így kölcsönössé vált a vonzalom.
Szerelem szövődött …

Róka Miki egy szép nyári délután kisomfordált a mezőre, mert éppen unatkozott.
Játszótársakra vágyott.
Gyönyörködött a szép virágokban, de sajnos ők nem bizonyultak jó pajtásoknak, hiszen megmozdulni sem tudtak.
Csak bólogattak jobbra-balra, amerre a szél őket fújta.

Leheveredett bánatosan a fűbe.
Egyszer csak egy pajkos pillangó szállt az orrára. Biztosan a róka orrát virágnak vélte.
Felcsillant a róka szeme!
Megkérdezte tőle, játszana-e vele.

– Ugyan mit tudnék én veled játszani? –
kérdezett vissza a lepke.

– Tudod mit?
Taníts meg kérlek repülni, mindig is szerettem volna szárnyalni.
Oly jó lehet a magasból nézelődni – mondta vágyakozva –, de sajnos sosem tudnám megtanulni.

Elgondolkodott a lepke, és mosolyogva megkérdezte:
– Mondd csak, Róka koma! Tudod te, mire …

– A tavasz mesét, Mamó! A tavasz mesét, Mamó! – kiabálta kórusban a két kis tündérlány a hófehér bársonyos tulipán szirmai között, ahol Mamóval, az ezeréves tündérrel éltek hármasban.
– Tündérkéim, az hosszú mese.
– Mamóka, lécci, lécci, lécci… – csapkodták körül kis szivárványszárnyaikkal.
– Hát legyen, de akkor be az ágyba – mondta a tündér nagymama, és betakargatta őket a puha nefelejcsszirom takaróval, majd elkezdett mesélni.

– Tavasszal történt ez a mese, mikor a tengernyi tulipán elkezdte bontogatni szirmait az aranyló napsütésben. Harmatka, a fiatal tündérlány, széles mosollyal az arcán repkedett a réten, kezében rózsaág varázspálcáját tartotta. Virágról virágra röppenve adott új erőt a téli álmukból ébredő növényeknek. Amint megérintett egy fát vagy bokrot, az abban a …

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kedves, dolgos ember, akit mindenki csak Endri Papinak hívott.
Papi különleges volt: nála mindig minden működött. Ha valami elromlott, ő megjavította. Ha valaki szomorú volt, ő megvigasztalta.
És ha éppen senki nem kért semmit, Papi akkor is csinált valamit, mert szerette, ha a világ rendben van.

Papi nagyon szerette a természetet. Sokszor állt meg a kertben, és nézte, hogyan táncol a szél a fák levelei között.
– Látjátok? – mondta mosolyogva.
– A természet mindig mesél, csak figyelni kell.

Azt is szerette, ha esett az eső, villámlott vagy süvített a szél, mert ő értette az ég nyelvét.
Mindenről tudni akart, amit az időjárás mesél, és gyakran jegyzetelt a kis füzetébe: „ma 27 fok, enyhe szél, felhők szaladnak kelet felé.”

Volt …