Múzsák Könyvtára

A Múzsák Könyvtára egy közösségi irodalmi tér, ahol versek, novellák, mesék és kreatív alkotások kapnak otthont. Célunk, hogy inspirációt, teret és láthatóságot adjunk minden írónak és olvasónak – legyen kezdő alkotó vagy tapasztalt szerző. A könyvtár folyamatosan bővül új írásokkal, friss hangokkal és egy támogató közösséggel, ahol az olvasók visszajelzést adhatnak, a szerzők pedig kibontakozhatnak. Fedezd fel a sokszínű műfajokat, böngéssz a szerzők között, és merülj el a kortárs magyar irodalom élő, vibráló világában. A Múzsák Könyvtára az a hely, ahol az alkotás találkozik a közösséggel – és ahol a történetek életre kelnek.

Legfrissebb verseink

Törjön százegyszer-százszor tört varázs:
Emléked akkor is őrzi az utókor
Lélekben még mindig tartalak 
Egyszerűen nem megy az elbocsáttatás

Ölelő karom még mindig nyúlna feléd
Kezem még mindig érintené első kiskutyám 
fekete kabátját.

Ha majd elmegyek,
ne sírj majd utánam.
Ha majd nem leszek,
akkor is veled leszek.

Ott is, ahogy most is,
érzed, mert benned éled.
Ahogy régen,

Még zöldellnek a lombok
Az ég kékje alatt,
Ám a zöld lombok lassan
Megsárgulnak,elpirulnak.

De szép is ilyenkor az erdő!
Kedvem támad kirándulni.
Csalogatnak az őszi napsugarak

Egy kis kék,
Vagy zöld?
Neked nem elég?
Mindegy,mi jön!

Elégedj meg vele,
Ne lázadj!
Maradjon csak Szürke,

Hűtlenség az is
Mikor már mást érzel,
Hűtlenség az is
Ha már másra nézel.

Szemedben már nem ragyog a régi fény,
Nem ölel karod már mint a legelején.
Szívembe mart, mint pokol lángja,

Egy kis kék,
Vagy zöld?
Neked nem elég?
Mindegy,mi jön!

Elégedj meg vele,
Ne lázadj!
Maradjon csak Szürke,

Legfrissebb novellák

Kijutottam a kalitkából, amibe évek óta be voltam zárva. 
El sem hiszem, végre szabad vagyok. Amint kijutottam innen, elmegyek jó messzire. Gondoltam én kis naivan. Akkor még nem tudtam mi vár rám. Ő viszont jött utánam. Sajnos vissza akart kapni. Az ő arany madárkáját, akit mindenki akart. Mutogatni újra meg újra mindenkinek, hogy én csak az övé vagyok. 
De nem, többé nem megyek vissza. Valahogy el kell tűnnöm előle. El kell bújnom, meg kell tennem. Nem bírom tovább nézni a kacér vigyort az arcán. Nem, emlékezni sem akarok rá. 
Kitárom szárnyam, és megpróbálok elrepülni, de a lánc nem enged. A lánc a bokámon, visszahúz a sötét verembe...

Nosztalgiázom.Szembejön velem egy régi dal.Eszembe jut fiatalságom,- (ugyan mi mi másra  is emlékeznék szívesen?!)
Hasonlóan is néztem ki.
Most is, várakozom, a szokásos helyen,
az ócska, régimódi lámpaoszlopnál.
- Már nem téged várlak, te eltűntél és elvesztél a ködben, ami akkor volt.-
Jött más, akinek fontosabb voltam, mint a kalandok. Dúdolgatom a régi dalt, eszembe jut ki írta.Egy híres régi zenekar.Nagyon jó szám volt, kedvenc együttesem szerezte, a dal címe,

Ha bármilyen alkalom adtán összegyűlik a család, időről időre felmerül a kérdés, hogy mikor lesz már jogsim. Ez mondjuk legtöbbek részéről valszeg arra irányul, hogy egy egy lagzi vagy baráti összejövetel alkalmával még csak véletlenül se kelljen józannak maradniuk és legyen valaki aki hazahurcolja őket miután berúgtak, de ha nem is ez van a dolog mögött, teljesen lényegtelen akkor is ugyanaz lenne a válaszom:

Ha őszinte akarok lenni, kevés dologtól futkos a hideg úgy a hátamon, mint a vezetés gondolata. Ennek pedig mindössze egy baromira egyszerű oka van:
A volán mögött még a jó pap és a megvilágosodott bölcs buddha is egy fröcsögveanyázó, átkozódó mindenkit a halál nemesebb szervére küldő idegbeteggé válik. Az emberek amint beszálnak a vasba, és szó szerint megőrülnek. Hirtelen minden és mindenki ami körülöttük 8 hektáros körzetben fellelhető, zavaró tényezővé válik, legyen ez biciklis, rolleros, gyalogos, busz, kamion, traktor, másik autós, vonat, közlekedési lámpa ami éppen piros, eső, köd de még adott esetben az a dal is, ami bármilyen más esetben eufórikus és meditatív nyugalomba ringatná a humanoid fajúak fialányát. A belváros és az autópálya egy éhezők viadala szintű harctér, amelyben a káanyázó dudálások és a lefejelt kormányok csattogása fegyverropogásként zajszennyez minden egyes ezredmásodpercet, és elég egy rossz mozdulat ahhoz, hogy valaki akár huszadmagával megmurdeljen. És a legjobb része az, hogy mindezért még fizetnek is, nem beszélve az engedélyhez szükséges kenőpénzösszegekről, meg a benzin és javítási költségekről.
Bár ha belegondolok a zebrán átkelés is olyan, mintha két frontvonal süvítő golyói közt kéne sétálgatni kurázsimama módjára, és nem azért mert a mobilt nyomkodom☝️, hanem mert ha nincs jelzőlámpa a zebránál, az autósok az istenért se fognak megállni és megvárni azt a pár másodpercet, amíg áthaladok egyik járdáról a másikra, ha meg mégis, egész addig dudálnak és köpködnek hogy menjél már te szerencsétlen idióta istencsapása, mert nekem épp valami halaszthatatlanul marhára sürgős dolgom akadt csak azt nem tudom mi az, meg amúgy is melyik vadbarom állat kérte, hogy ott legyél, majd úgy száguldanak el melletted, hogy éppen csak rá nem hajtanak telibe a bokádra.

Sok év után újra a Janus Pannonius utcában sétálva szembe találtam magam a vaskerítésen százával csüngő „lakatfallal”, amely az évtizedek során Pécs egyik jelképévé vált. Még diák voltam, amikor először jártam itt és hallottam a Szerelmesek lakatjainak történetét, amely az örökké tartó, igaz szerelem szimbóluma. Akkor megfogadtam és most végre valóra váltottam ifjúkori ígéretemet, zsebembe nyúlva izgatottan húztam elő piros, szív formájú lakatomat, melyen Zsolt ∞ Viki felirat olvasható.
– Te meg mit csinálsz? – kérdezte párom meglepetten, aki mit sem tudott az egészről.
– Valóra váltom ígéretem, hisz végre megtaláltam életem Szerelmét! 
Ezzel kattant a zár és csattant a csók…

Volt egy álmunk, ami úgy nézett ki, meg is valósul. 
Áhítattal vágtunk bele mindketten, de te elárultál engem. Nem gondoltam volna, hogy idáig kell elmenjek azért, hogy elszakadhassak tőled.  Elárultál, megbántottál. Többé nem hiszek neked . 
Összepakoltam a ruháid, legszívesebben kidobnám az ablakon, de inkább odaadom annak a nő személynek, aki miatt most itt tartunk. 
Választottál. Sajnálom, de a múlton merengeni már nem akarok. 
Tovább akarok lépni, és újra kezdeni az egészet. Újra, mint régen mikor veled találkoztam. Hátrahagytam mindent érted. Mindent odaadtam, de neked ez sem volt elég. 
Lefekszem az ágyra, könnyeimet letörlöm, és hagyom, hogy az álom rám törjön.

Legfrissebb mesék

2099.09.23.
Nova a szép fiatal lány a tengerparton állt, és szeme kutatóan a Holdat kémlelte.
A Hold fénye ezüstösen csillogott a lágyan fodrozódó víztükör tetején, akár csak
egy ezüst híd, ami átvezet  valamilyen ismeretlen ,távoli helyre.
Telihold idején  Nova mindig kijött a partra és vágyakozva gondolta, milyen jó lenne, ha egyszer az ezüsthídon átmenne a tenger túloldalára.Tudta magáról, a szüleitől, hogy ő egy különleges lány aki messzi földről érkezett a tengerparti városkába. A nevét is a különleges tulajdonsága miatt kapta a szüleitől, Nova, így hívták.
Időközönként, hirtelen oly fényesen  kezdett ragyogni, mint a legfényesebb csillag.Azt suttogták róla a helyi lakosok, hogy ő a Csillagbolygóról érkezett, és Csillaglányként emlegették. Ezért mindenki úgy tekintett rá, mint egy Csodára. Ezért neveztéķ el Novának, mert a szó jelentése is a csodát jelképezte. Hirtelen fellépő ragyogása miatt az emberek tisztelték és csodálták, de nem volt egyetlen barátja sem, mert féltek vakító fényétől.

A fiú, ahogy állt a derékig érő elburjánzott fűben a nagymamája házának hátsó udvarán, hirtelen semmihez sem hasonlítható magas hangot hallott az ég felől. Felnézett és meglátta a hatalmas madarat a feje felett, mely kiadta ezt az éles hangot. 
Az égen szétterülő látvány egyszerre volt félelmetes és lenyűgöző. Óriási szárnyai vitorlaként duzzadtak a levegőben és a földről olybá tűntek, hogy lehetnek vagy tíz méter szélesek is. 
Sam azt hitte, hogy csak a nagymamája rongyos, kockás füzetében léteztek a szivárványszínű madarak, melyekről minden alkalommal mesélt neki, amikor itt töltötte az éjszakát. De most nem volt este, és nagyi nem mesélt neki, nem csillogtak közben azok a halványzöld szemei, mert nagymamát épp most temették el. 
Viszont a madár határozottan itt volt a feje felett a nagy égbolton és úgy manőverezett lassan felé, mint egy kék tengeren úszó hajó.
Bátortalan akart hátrálni egy lépést, de a látvány annyira elragadta, hogy lábai gyökeret vertek a földben. A madár alulról narancssárgán virított és jól látszódott kecses pávákhoz hasonlító feje, melyen megannyi színesen csillogó bóbita díszelgett. 
Olyan közel volt már a fiúhoz, hogy az meglátta vékony lábait is, melyeken hiányoztak az oly megszokott madár lábak, helyettük hosszú karmokban végződő, emberi ujjhoz hasonló végtagok voltak. 

Zöld Mesék Erdője egy varázslatos hely, ahol az állatok és a növények békében élnek az emberekkel. A legkülönlegesebb lakója az erdőnek régi jó barátom Ubul manó, aki az újrahasznosítás mesterévé vált az évek során. Lelkiismeretesen minden nap körbejárja az erdőt, hogy gondoskodjon róla, mindenki helyesen gyűjtse a szemetet, hasznos tanácsokkal látja el az állatokat.
Egy nap Józsika a közeli város lakója kirándulásra érkezett az erdőbe szüleivel. Amint a fák között sétált, egy különös lénybe botlott. Ubul manó, aki épp egy régi kartont alakít át madáretetővé, barátságosan köszönti. Józsika kíváncsisága felkeltődött, és többet szeretne megtudni.
– Szia, kis barátom! Én vagyok Ubul manó. Te kicsoda vagy? 
– Szia! Én Józsika vagyok. Mi a manót csinálsz itt az erdőben?
– Én segítek az erdőnek tiszta és egészséges maradni az újrahasznosítással. Szeretnéd megtanulni, hogyan?
Józsika lelkesen bólogatott, mindig szeretett tanulni és új dolgokat megérteni. 

A szarvassá változtatott lány 2.rész
-Jégvarázsló átka megtörik.

Mánap reggel Hóország királya összehívta királysága összes alattvalóját, hogy kihirdesse uralkodói szándékát.
-Egy életem, egy halálom annak adom fele
királyságom és a leányom, aki megtöri a Jégvarázsló átkát, és  a Csodaszarvasból újra  hercegkisasszonyt varázsol.

Élt a Kerekerdő mélyén egy különleges szarvas.
Bundája vakítóan hófehér volt, mint a napfénytől szikrázó hó, és nőstényszarvas létére gyönyörű aggancsok nőttek a fején. Annyira különleges volt, látszott rajta, hogy nem idevalósi.Homlokát egy hópihe formájú alakzat díszítette.
Mintha egy ismertetőjel lett volna!
Sajnos nem tudott beszélni valamiért,
de értette az állatok nyelvét.
A hatalmas és bölcs fenyőfák azt suttogták róla, hogy a messzi lappföldről érkezett és, hogy ő egy rénszarvas.