Az amerikai izomautó motorja felhördült, mikor félkeresztben szinte úszva az aszfalton becsúszik egy kétszer hatsávos kereszteződésbe, hogy elkerülje az ütközést, a lezárt úton lévő Police feliratú keresztben álló, a tovább haladást lehetetlené tévő autókkal. Lívia kétségbe esve nézet a mostanra már halott férjére, majd a hátul alaposan bekötött kisfiára, majd a szélvédő golyók ütötte lyukaira és végül a sebváltóra hanyagul oda szigetelőszalagozott piros gombra. Itt a vége! Legalábbis ő ezt így gondolta mikor meglátta a kordont maguk előtt. A rendőrautókból álló konvoj szorosan követte, bár nem mernek se közelebb jönni, se rájuk lőni. Persze hogy nem, mert a csomagtartóban ott lapul ötven kiló C4-es robbanóanyag. Bedrótozva, detonációra készen. Csak a piros gombot kell megnyomnia és vége, …

Idén félek a karácsonytól. A lassan behegedő sebeket feltépi majd. Ez az ünnep édesapám hagyományaira épült a családunkban. Sajnos ő maga már öt hónapja nincsen közöttünk. Rengeteg kérdés merül fel bennem.
Mi lenne a jobb? Tartani a hagyományokat vagy újakat teremteni? Melyik fájna jobban?
Szerintem jelenleg én alakítanám a legjobban Ebenezer Scrooge karakterét, aki a karácsonyról inkább hallani sem szeretne.
Itt is van a következő kérdés. Apukám mit szólna, ha azt látná, hogy kerülöm a számára legkedvesebb ünnepet?
Az biztos, hogy a csúcsdíszt, amit minden évben ő rakott a fára, az idén a fa mellett lesz.
Csendes, tiszteletteljes és a lehetőségeimhez mérten édesapám kedvéért megpróbálom boldogan tölteni az ünnepeket.

Sokáig ültem csendben a varródoboz fölött, a varrótű fénye meg-megcsillant a lámpa alatt. Gondolkodtam, mi legyen az az élő ajándék, ami nemcsak játék, hanem emlék is a legkisebb unokámnak. Aztán elővettem a régi kis dobozkát. Benne ott pihentek a keresztszemes hímzések: anyukám türelmes keze nyoma, a nagymamám régi mintái, és az enyém is, mind-mind apró öltésekbe rejtett szeretet. Ahogy végigsimítottam rajtuk, mintha a múlt szuszogott volna a tenyeremben. Ekkor született meg a gondolat: egy kis matató, terítőcske, falacska – egy textilből szőtt mese.

Varrtam, öltésről öltésre. Belekerültek a család legfőbb motívumai, virágok, indák, apró formák, mintha mindannyian ott lennénk benne egyetlen puha darabban. Kis zsebeket készítettem, rejtett kuckókat, és mindegyikbe egy-egy apró …

1960-asévekben járunk egy szép zalai faluban Becsehelyen. Az én gyönyörű szülőfalumban, melyet szőlőhegyek, dombok öleltek körbe. Erdei magasodtak a falu felett. Fáin, mókusok, pelék játszadoztak.  A többi évszakban is csodálatos látvány volt, de télen varázslatos, ahogy mindent betakart fehér paplanjával a tél. A fák roskadoztak a hó alatt. Amerre csak néztél, az érintetlen tisztaságot mutatta a hófehér táj. 

Elkezdődött a téli szünet az iskolában. 

Térdig érő hótakaró borította be a falut, a dombot. Félméteres jégcsapok függtek az ereszeken, jégvirág nyílt az ablakokban. Előkerültek a szánkók a kamrákból. Nem bolti, hanem apukák, nagyapák által készített egyszerű szánkók, ráterítve egy pokróc és irány a domb, a gyereksereggel. Gyalog fel, szánkóval le. Órákig bírtuk a hideg …

Odafent, az ég bársonyos kékjében az angyalok halkan keringőztek. Szárnyaik fényben úsztak, lépteik olyan könnyűek voltak, mintha maga az idő is megállt volna egy pillanatra. Tudták, elérkezett az este, amikor lassan elindulhatnak lefelé, a földi otthonok felé, ahol már égnek a gyertyák, és a szeretet csendben helyet kér a szívekben.

Ahogy leereszkedtek, megérintették a háztetőket, az ablakpárkányokat, és láthatatlanul beléptek a szobákba. Ott voltak a feldíszített fenyők mellett, a terített asztaloknál, a meghitt beszélgetések halk morajában. Szárnyaikkal óvták az otthonokat, hogy béke költözzön minden fal közé, és a szívekben feloldódjon minden régi fájdalom.

Ezen az estén minden családhoz elérkezett valami különleges: a megértés csendje, az összetartozás melege, az egymás felé …

Eljött a másnap és az ezeréves tündér folytatta meséjét:
Harmatka, a tavaszért felelős tündérlány, az utolsó élettelen tulipánszirmot érintette meg pálcájával, amikor hirtelen megcsillant valami az erdő fái között. A mozdulata megállt a levegőben, miközben a pálcával érintett virág pompázatos rózsaszínben kezdett tündökölni. A sűrű fák közé tekintett, végignézve a már jól ismert területet. Az erdő összes növényét és állatvilágát, név szerint ismerte, de ez a távolról jövő fény, idegen volt számára. Nekiiramodott majd hirtelen mégis bizonytalanul lelassultak szárnyai és csak aprókat csapkodtak egy helyben. Tudta, hogy jelentenie kellene ezt az új jelenséget a tündérek körébe, de nem bírt uralkodni a kíváncsiságán. Muszáj volt megnéznie, hogy mi okozza ezt a vakító csillogást, így vetett …

Valamikor réges régen
élt egy kaktusz a sivatagban,
magányosan éveken át a homokban.
Nappal a perzselő forróságban,
éjszakánként meg a fagyban.
Arról ábrándozott magában, hogy
lesz majd egyszer egy társa,
akivel a magányát megossza.

Egyik reggel különös illatra ébredt fel.
A távolban tőle egy gyönyörű
fehér rózsa hajladozott a
néha fújdogáló szellőben.
[(Hogy kerülhetett a sivatagba?)
– Valószínűleg a rózsamagot a szél elrabolta, és elejtette a homokba.]
Az illatot a szél a rózsától ellopta.

A rózsa illata és szépsége teljesen
rabul ejtette a kaktusz szívét.
Attól a pillanattól kezdve, ahogy meglátta,
csak őérte epekedett minden nap.
A rózsának is szemet szúrt a kaktusz
kitartó és sóvárgó pillantása,
így kölcsönössé vált a vonzalom.
Szerelem szövődött …

Róka Miki egy szép nyári délután kisomfordált a mezőre, mert éppen unatkozott.
Játszótársakra vágyott.
Gyönyörködött a szép virágokban, de sajnos ők nem bizonyultak jó pajtásoknak, hiszen megmozdulni sem tudtak.
Csak bólogattak jobbra-balra, amerre a szél őket fújta.

Leheveredett bánatosan a fűbe.
Egyszer csak egy pajkos pillangó szállt az orrára. Biztosan a róka orrát virágnak vélte.
Felcsillant a róka szeme!
Megkérdezte tőle, játszana-e vele.

– Ugyan mit tudnék én veled játszani? –
kérdezett vissza a lepke.

– Tudod mit?
Taníts meg kérlek repülni, mindig is szerettem volna szárnyalni.
Oly jó lehet a magasból nézelődni – mondta vágyakozva –, de sajnos sosem tudnám megtanulni.

Elgondolkodott a lepke, és mosolyogva megkérdezte:
– Mondd csak, Róka koma! Tudod te, mire …

– A tavasz mesét, Mamó! A tavasz mesét, Mamó! – kiabálta kórusban a két kis tündérlány a hófehér bársonyos tulipán szirmai között, ahol Mamóval, az ezeréves tündérrel éltek hármasban.
– Tündérkéim, az hosszú mese.
– Mamóka, lécci, lécci, lécci… – csapkodták körül kis szivárványszárnyaikkal.
– Hát legyen, de akkor be az ágyba – mondta a tündér nagymama, és betakargatta őket a puha nefelejcsszirom takaróval, majd elkezdett mesélni.

– Tavasszal történt ez a mese, mikor a tengernyi tulipán elkezdte bontogatni szirmait az aranyló napsütésben. Harmatka, a fiatal tündérlány, széles mosollyal az arcán repkedett a réten, kezében rózsaág varázspálcáját tartotta. Virágról virágra röppenve adott új erőt a téli álmukból ébredő növényeknek. Amint megérintett egy fát vagy bokrot, az abban a …

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kedves, dolgos ember, akit mindenki csak Endri Papinak hívott.
Papi különleges volt: nála mindig minden működött. Ha valami elromlott, ő megjavította. Ha valaki szomorú volt, ő megvigasztalta.
És ha éppen senki nem kért semmit, Papi akkor is csinált valamit, mert szerette, ha a világ rendben van.

Papi nagyon szerette a természetet. Sokszor állt meg a kertben, és nézte, hogyan táncol a szél a fák levelei között.
– Látjátok? – mondta mosolyogva.
– A természet mindig mesél, csak figyelni kell.

Azt is szerette, ha esett az eső, villámlott vagy süvített a szél, mert ő értette az ég nyelvét.
Mindenről tudni akart, amit az időjárás mesél, és gyakran jegyzetelt a kis füzetébe: „ma 27 fok, enyhe szél, felhők szaladnak kelet felé.”

Volt …