Népem, országom államisága több mint 1000 éves. Kevés népnek adatott ez meg.
Az anyanyelvünk magyar. A szkíta, ugor, hun nyelvcsaládból eredeztethető.
Komoly rokonság tapasztalható a japán nyelvvel, és ott is a nyelvtan az, ami szinte
tökéletesen megegyezik.

Mint minden népnek, nekünk is volt és van a környező országok
népeinek nyelvével való érintkezés, ráhatás, ami kölcsönös.
Szomorú, több évszázados történelmünk során a lakosság megfogyatkozott,
mint a mongol hadjárat és a török hódoltság idején.
Ez 150 évig tartott. Itt is érezhető a hatás az anyanyelvünkre.

Majd jött a német–osztrák 400 éves megszállás, amit az oroszok váltottak fel
50 éven át. Ezen történelmi korszakok nyomot hagytak nyelvünkön,
de nagyon befolyásolni nem tudták. Keletkeztek ún. jövevényszavak,
ami …

Egy mondat, amely belülről olyan szinten darabokra szaggatott, mint egy 100 tonnás, a sínen szelfiző Darwin-díjas delikvenst.
Nyolc, lassan kilenc éve hallottam, de úgy beragadt, mint egy Mazda RX–7-es lámpája télvíz idején.

Olyan hat- vagy hetedikes lehettem, mikor egyik nap nevelőfaterom vitt haza színjátszókörből. Jöttünk kifelé, mikor is egy olyan penetráns csatornaszag csapta meg az orrom, amelynek receptjéért egy komplett borznemzedék könyörgött volna térden állva. Eltakartam az orrom, hogy ne érezzem, mire fater megszólal:

– Úristen, ne legyél már nevetséges, más gyereke kibírja, te meg nem? – majd jött a ráadás: sportiskolába kellett volna téged íratni.

Ezen akár röhöghettem volna is egy jót, hisz aki ismer, tudja, hogy olyan szinten születtem alkalmatlannak az összes …

Az öreg mágus lassan bontogatta a batyuját, és elővette a kis lapocskákat. Öreg volt, ki tudja, hány nap pergett le az idő homokóráján, hogy először meglátta a napvilágot. Ráncos arcán mély árkokat szántott a kegyetlen idő. Poros köpenye tán száz esztendős is lehetett. Koszos turbánját hanyagul a feje köré tekerte, lábán foszlott saru hirdette, túl sok utat látott már életében. A Han-hai belsejéből jött, évente egyszer az oázisba érkező kereskedőknek jósolt. Furcsa szerzet volt, nem beszélt sokat, kurta szavakat dobott a kérdezőnek, és már intett is, hogy jöhet a következő.

Ebben az évben még öregebbnek és komorabbnak tűnt, mint máskor. A karaván eleven, nyüzsgő moraját nézte, és időnként sóhaj hagyta el a száját. Sorban járultak az öreg elé, de ő pár szó után mindenkit elküldött. A …

Hun vaót, hun nem vaót, vaót egyször egy öregasszony mög a fija. Vaót azoknak egy hatalmas nagy gazdaságuk, de akkora, hogy ha a embör kiállt a egyik végibe, oszt egy jaó nagyot lépött, mán el es ért a másik végibe, mer akkora nagy vaót az a birtok. Hát osztán azon gazdálkodtanak, ugyi mákot termösztöttek, mer a elfért azon a telkön. Monta ugyan a gyerök, hogy termösszenek kaólibaktériumot, mer a még kisebb, de arra nem vaót igazán keröslet.
Nü, egyik nap a gyerök leszüretöli a mákot, vaót abbú jaó sok, szépön termött, vaót a egy kila es, oszt mongya a öregmamának: „Édösanyám, mék a piacra, eladom a mákot, hanem ammán elvirágzott, idén mán mák nem lösz. Mit termösszünk helyötte?” „Hát, fijam, nem tudom. Karácsonyfát.” „De édösanyám, hát mekkorára nyől mög karácsonyig a?” „Hát tán a egy …

Lassan itt a karácsony, a szeretet ünnepe. Van, aki imádja, akad, aki kevésbé, van, aki kimondottan utálja ezt az időszakot és vannak, akik nem is tartják számon ezt az ünnepet.
Személy szerint legszívesebben gyermekkorom karácsonyaira emlékszem vissza. Akkor még együtt volt a család: apu, anyu és a három lánytestvér. Meg kell, említsem, hogy annak idején hozzánk nem a Mikulás és a Jézuska járt. Ennek nagyon prózai oka volt: édesanyám tanítónő volt és ugyebár ilyen, hogy Jézuska, szóba sem jöhetett pedagóguséknál. Nem kaptunk vallásos nevelést sem. Szóval, így vagy úgy, hozzánk két Télapó járt decemberben: az egyik volt a ''cipős'' Télapó (nem is tudom, miért hívtuk cipősnek, miért nem csizmásnak), a másik, aki karácsonykor jött, az simán csak Télapó volt. Amíg kicsik voltunk, apu …

Harmatka a tündérlány, a hosszú lépcsősor végén, a magasba nyúló tükörajtó előtt egy pillanatig sem hezitált. Keze megérintette a fekete tollpihe formájú kilincset és egy határozott mozdulattal lenyomta. Amint kinyílt az ajtó, még egyszer feltekintett a nyitott csapóajtóra, hogy lássa, még ott a világa, de a kéken ragyogó égből már csak egy aprócska kék pont volt látható. Lassú mozdulattal kitárta az ajtót és izgatottan nézett be. De a sűrű, lila színű köd elrejtett előtte mindent, ami a másik oldalon volt. Halk zene ütötte meg a fülét valahonnan a távolból de mivel semmit sem látott, csak találomra elindult a rapszodikus muzsika irányába. Kezeit maga elé nyújtva tett egy tétova lépést befelé, amikor hirtelen jéghideg kezek kulcsolódtak a csuklójára és a tejszínű lila ködben felvillant …

Mindig is az este volt a kedvenc időszakom. Legfőképpen karácsonykor. Már kicsi gyerekként azt vártam, hogy lemenjen a nap, felragyogjanak a csillagok és az este selymes leplet terítsen az ablakokra. Ilyenkor elkezdődött a varázslat. Édesanyám – jó szokásunkhoz híven – megkérdezte, hogy melyik mesekönyvből olvasson fel – mert rengeteg mesekönyvünk volt ám –, milyen történethez lenne kedvem. Én, mint mindig, most is azt kértem, hogy lepjen meg valami különlegességgel. Nem csalódtam. Az én selymes hangú, sellőalakú, kedves mosolyú anyukám mielőtt beleült volna a kedvenc hintaszékébe, az ágyamhoz lépett és kezembe adta a pingpong golyónyi üveggömböt, amit ő is az anyukájától kapott. Ez a kis gömb generációk óta öröklődött anyáról lányára, most épp rám. Szelíd mosoly kíséretében arcon …

Egy hópelyhes decemberi délután, Mosolyka, a kilencéves kislány, és öccse, a hétéves Marci, az ablakpárkányon könyökölve nézték a hótakaróba öltözött csendes utcát, és készültek megírni életük legfontosabb levelét. A papír illata friss volt, mint a tél, a ceruza sercegése pedig olyan, mintha a szívük dobbanásait rajzolná kívánság sorokká.
Mosolyka kerek betűkkel írta:
„Kedves Télapó, idén nagyon, nagyon jók voltunk…”
Marci pedig hozzáfűzte kissé ferdén dőlt betűkkel, de annál lelkesebben:
„…és nagyon szeretjük egymást.”
  Amikor elkészültek a levélírással, borítékba csúsztatták és megcímezték az északi sarka, a Télapónak.  Piros sálba burkolózva, izgatottan indultak a postára. Az utcán alig jártak emberek, a lámpák aranyszínű glóriát vontak a hóesés köré. Ám ahogy a postaláda …

Eljött a másnap és az ezeréves tündér folytatta meséjét:
Harmatka, a tavaszért felelős tündérlány, az utolsó élettelen tulipánszirmot érintette meg pálcájával, amikor hirtelen megcsillant valami az erdő fái között. A mozdulata megállt a levegőben, miközben a pálcával érintett virág pompázatos rózsaszínben kezdett tündökölni. A sűrű fák közé tekintett, végignézve a már jól ismert területet. Az erdő összes növényét és állatvilágát, név szerint ismerte, de ez a távolról jövő fény, idegen volt számára. Nekiiramodott majd hirtelen mégis bizonytalanul lelassultak szárnyai és csak aprókat csapkodtak egy helyben. Tudta, hogy jelentenie kellene ezt az új jelenséget a tündérek körébe, de nem bírt uralkodni a kíváncsiságán. Muszáj volt megnéznie, hogy mi okozza ezt a vakító csillogást, így vetett …

Valamikor réges régen
élt egy kaktusz a sivatagban,
magányosan éveken át a homokban.
Nappal a perzselő forróságban,
éjszakánként meg a fagyban.
Arról ábrándozott magában, hogy
lesz majd egyszer egy társa,
akivel a magányát megossza.

Egyik reggel különös illatra ébredt fel.
A távolban tőle egy gyönyörű
fehér rózsa hajladozott a
néha fújdogáló szellőben.
[(Hogy kerülhetett a sivatagba?)
– Valószínűleg a rózsamagot a szél elrabolta, és elejtette a homokba.]
Az illatot a szél a rózsától ellopta.

A rózsa illata és szépsége teljesen
rabul ejtette a kaktusz szívét.
Attól a pillanattól kezdve, ahogy meglátta,
csak őérte epekedett minden nap.
A rózsának is szemet szúrt a kaktusz
kitartó és sóvárgó pillantása,
így kölcsönössé vált a vonzalom.
Szerelem szövődött …