Múzsák Könyvtára

A Múzsák Könyvtára egy közösségi irodalmi tér, ahol versek, novellák, mesék és kreatív alkotások kapnak otthont. Célunk, hogy inspirációt, teret és láthatóságot adjunk minden írónak és olvasónak – legyen kezdő alkotó vagy tapasztalt szerző. A könyvtár folyamatosan bővül új írásokkal, friss hangokkal és egy támogató közösséggel, ahol az olvasók visszajelzést adhatnak, a szerzők pedig kibontakozhatnak. Fedezd fel a sokszínű műfajokat, böngéssz a szerzők között, és merülj el a kortárs magyar irodalom élő, vibráló világában. A Múzsák Könyvtára az a hely, ahol az alkotás találkozik a közösséggel – és ahol a történetek életre kelnek.

Legfrissebb verseink

..."fájdalmas szívem , 
tele van gyűlölettel felétek,
félek már az lenni aki akkor akartam...
ifjan, gyermekként felnézve rátok.... túl sok fájdalom, túl sok seb. 
A megbocsáthatatlanság küszöbén, lassan eldöntöm merre megyek...”

Csoki hív — mert édes, mézes,
nem kérdez, csak jön felém,
mosoly bújik ajkam szélén:
„Na jó… egy falat még.”

Olvad lassan, lágyan benn,
mint szívemben a szerelem,
dió omlik, kakaó íze vár,

Tétovázás,igéretek sora,
időhúzás,fejem lehull a porba.
Lélek csendje,árnyék,
Élet súly,halál,vég.

Az öreg hárs árnyékában,
rebben a pompás illatfelhő,
ha leng szelíden nyári szellő.
Rigó kószál a fűben tétován,
fütyül is alkalomadtán.

Nem taszítanak a napsugarak,
megszokott a léleknek, bőrnek,

Az élet színpadán mi csak játszunk,
mint színészek arcainkat váltjuk. 

Maszkok mögé bújva száz alakban,
átélt sorsok drámai szavakban. 

Isten az ki ránk adta szerepünk,
szólt a csengő, színpadra léphettünk. 

Szilánkok közt hajnalon kín.
Festmény vásznával sikít.
Délre penge társam csak.
Utoljára elaltatnak.

A fény nem kérdez, ítéletét kimondta.
A nap delel és velem fordul porba.
A csend most lép helyettem tovább.

Legfrissebb novellák

Mikor egy anyát elveszítel, annak fájnia kell, ugye?
 -kérdeztem meg magamtól, mikor épp megkérdezték, hogy érzem magam , a kórházban mikor behívtak és közölték velem a rossz hírt . Tudatosult bennem, hogy én nem érzek semmit. Persze nagyon sajnálom, ember társam volt mint a legtöbb. Ráadásul elég korán ment el, 48 évesen. Mégsem érzem magam oly csalódottnak.  Én ez évben töltöm a harmincat. Ebből már lehet tudni, hogy bizony hamar kerültem erre a világra. A világra amit nem akartam, egy nőhöz, családhoz, akik nem akartak. Megszületésem után elhagyott, otthagyott egy családnál. Sajnos nem egy rendes családhoz. De felnőttem, egy nevelő apával aki nem kedvelt, és egy nagyival. Aki szinte minden áldott nap elmondta, mennyire megbánta, hogy a nyakába vett engem, a nagy koloncot. Persze a családi pótlék jól jött mindkettőnek. 
Felnőttem hamar, végül le is diplomáztam, mégis éreztem egy ürességet belül. 
Már javában dolgoztam egy cégnél, mikor az egyik közösségi médián üzenetet kaptam. 

„Szia, remélem jól vagy. Én vagyok az, Anna, az anyukád. Kérlek  ha megkaptad az üzenetet, lépj velem kapcsolatba, írj vissza. „

Nem tudom igazából, hogy mit is írhatnék erre! Szeretnék szabad lenni, de fogalmam sincs
lehet e? Tudjuk mindannyian, hogy szabadnak születtünk, mégis egész életünket gúzsba kötözik. Szabályok és korlátok közé vagyunk szorítva,
már zsenge gyermekkorunkban nyesegetik szárnyaink. Ne izegj, ne mozogj, maradj nyugodtan, mondják ,-jobban jársz, ha a földön maradsz, úgy nem eshetsz nagyot.
Persze értem én, szükség van  szabályokra, de a lélek szabadnak születik. Valahol vannak emberek, sőt gyerekek  akiket bezárnak, csak azért, mert szólni mertek. Olykor a szabadságnak súlyos
ára van, de a lélek és a gondolat szabad.
Szárnyaljanak, repüljenek hát szabadon, mint a sas! Valósuljanak meg álmaik. 

Van kettő szép papagáj, egy kék és egy sárga. A kék volt a kedvencem, na meg persze a sárga. A kék tollai között volt fehér színű is, ilyen szép tarkás. A sárga tollai között viszont volt zöld is. Nagyon szép volt mindkettő. 
Egyik nap anya úgy döntött, hogy kiviszi őket a napra. Olyan szép idő van kint és meleg, majdnem 20fok. Fogta a kalitkát, amit alig bírt el, de kivitte és leült melléjük olvasni.  
Szerintem anya elfelejtette, hogy van egy macskánk is. Mert nem vette észre mikor a Patkány, így hívják a cicánkat, oda osont a kalitka mellé. Majd ráugrott. A papagájok nagyon nagyon megijedtek, de még hogy megijedt anya! Eldobta a könyvet és majdnem hátra esett. Jajveszékeltek a szegény madaraim, de a cica nem tudta őket bántani. Anya végül elzavarta a csúf Patkányt. 
Felvette a könyvet, amit ugye eldobott, és sajnos pont egy ilyen sárga virágra esett rá. Amiből lesz az az elfújhatós pitypang. Kicsit sárga foltos lett anya könyvének lapjai, de azt mondta nem baj. A lényeg, hogy a papagájok jól vannak.

Az élet fájdalmas, de én nem hagyom, hogy a fájdalom uraljon. Emlékszem minden törött csontomra, minden éjszakára, amikor a testem jelezte, hogy a világ kegyetlen, hogy a sors kegyetlenkedik velem… és mégis itt vagyok. Minden reggel felkelek, és újra próbálok lélegezni, újra próbálok festeni, újra próbálok élni.

Az én testem a vásznam, a fájdalmam a szín. Nem félek kimutatni az érzéseimet, a szenvedélyemet, a haragomat, a szeretetemet. Mert mindez tesz emberré. Minden ecsetvonásban ott van a történetem: a küzdelmeim, a szerelmeim, a veszteségeim. Mert az élet nem mindig adja meg, amit akarunk, de azt mindig adja, amire szükségünk van ahhoz, hogy erősebbek legyünk.
Sokszor gondolok arra, hogy mások hogyan néznek rám, mit mondanak rólam… de rájöttem: az életben nem az a fontos, hogy mások hogyan ítélnek meg, hanem az, hogy te magad hogyan állsz a tükörbe. Hogyan fogadod el a hibáidat, a fájdalmadat, az egyediségedet. Mert a szabadság nem a világ elvárásaitól jön, hanem abból a bátorságból, hogy önmagad vagy.
Én választottam a szenvedélyt a kényelmes élet helyett. Vállalom a fájdalmat, mert abból születik a művészet, a szépség, az erő. És ha egyetlen ecsetvonásom másokat inspirál, ha egyetlen festményem képes arra, hogy valaki felismerje: a fájdalom nem gyengeség, hanem erő akkor minden szenvedésnek értelme van.

Az asszony megtört arccal, görnyedten ült az ügyvédnővel szemben. Szeme duzzadt volt a sok sírástól, beszélni is nehezen tudott. Az ügyvédnő nyugtatgatta az asszonyt:
- Nyugodjon meg Csernyikné! Ne sírjon! Most erősnek kell lennie !A sírás nem segít...Meglátja, minden rendben lesz, csak ne féljen és ne sírjon ,kérem! A tárgyalás holnapután lesz, szedje össze magát!
Csernyikné megtörölte a szemét, hüppögött még egy darabig, majd az ügyvédnőre nézett, aki egy kis biztató mosolyt küldött felé. Az asszony arcán is egy kis mosolyféleség suhant át. Az ügyvédnő ismét megszólalt:
- Csernyikné, ismételjük át, amit eddig elmondott! A tárgyaláson jelen lesz egy tolmács is, aki majd lefordítja minden szavát. Most pedig mondjon el nekem még egyszer mindent, amit el akar mondani!Kezdje a legelején!
- Nem vagyok gyilkos! Nem öltem meg Hildegard asszonyt!- kiáltotta az asszony.
- Senki sem mondta,bhogy maga gyilkos...

Legfrissebb mesék

Az őszi eső finoman dobolt az ablaküvegen, mintha apró ujjak játszanának hangtalan zenét. A szobában lágy, borostyánfény derengett az asztali lámpa alatt; a levegőben papír és tea illata lebegett. A padlón egy kisfiú ült: Haru. Szemei barnán csillogtak, de ma fáradtabban, mint máskor; arcán halvány pír égett, kezében pedig remegve szorította a színes papírlapot. Körülötte madarak sokasága hevert: néhány szépen sikerült, mások megtörve, gyűrötten, mintha maguk is elfáradtak volna a reményben.
Próbálta újra és újra, de a hajtások csálék lettek, a szárnyak bizonytalanok.
– Nem tudom megcsinálni… – suttogta, és könny gyűlt a szemébe.
Anyja figyelte egy pillanatig, majd leült mellé, vállát fiához hajtva.
– Tudod, kisfiam – szólt csendesen – egy régi japán mondás úgy tartja, ha valaki ezer darut hajtogat, teljesül a legőszintébb kívánsága.
Haru hirtelen felkapta a fejét.

A szél, mint egy csintalan kamasz, végiggurította a patak mentén a színes faleveleket, amelyeket Ősz kisasszony festett meg. Jelezték az embereknek és az állatoknak, hogy véget ért a nyár.

Egy éjjel tizenkét vadlúd érkezett a Gyáli-patakhoz, hogy erőt gyűjtsenek a hosszú út folytatásához. Amint pihenőre telepedtek, az égbolton sorra felragyogtak a csillagok. Ezüstös fényük visszatükröződött a víz nyugodt felszínén.

Ősz kisasszony is csatlakozott hozzájuk. Lerakta festékes csuprát egy fa tövében, majd megmosakodott a patakban. Fáradtságában azonban megcsúszott, és zsupp – beleesett a vízbe.

Élt egyszer, réges-régen egy király,
aki nem szerette a színes bőrű embereket. Büszke és fennhéjázó volt, s azt hitte, ő a legkülönb mindenki felett.

Egy nap, a királyság szokásaihoz híven, meglátogatta a falu legöregebb anyóját, hogy egy kosár aranyalmát vigyen neki ajándékba.

Ám amint belépett a kunyhó ajtaján, rálépett a macska farkára. A macska felvisított, a király megbillent, s egyenesen beleesett a tojásokkal megrakott kosárba!

Kislányomnak, Panninak.

Aya kis teste remegett minden reggel, amikor az iskolához közeledett. Első osztályos volt, és hiába volt színes a táskája, új radírja és ceruzái, az iskola számára inkább egy hatalmas, félelmetes épületnek tűnt, tele zajjal és hangokkal, amik összenyomták a mellkasát.
Hazafelé gyakran leszegett fejjel, szorongva sétált. Egy délután azonban valami furcsa történt. Egy fekete macska bukkant elő az utca végén. Szőre úgy csillogott, mintha a sötét éjszakát simogatná a napfény. A macska nem szaladt el, hanem Aya elé ült, és aranysárga szemeivel egyenesen rá nézett.
Aya megtorpant. A szíve hevesebben dobogott, mert eszébe jutott, amit a gyerekek mondtak: „A fekete macska balszerencsét hoz!”
De a macska dorombolni kezdett, lassan, mélyen, mintha egy titkos dallamot dúdolna. Aya óvatosan közelebb lépett, és halkan megszólalt:

Éjszaka volt, s a Hold királyságának kertjében, a tavirózsa szökőkútnál a fényherceg üldögélt kedvenc regényét olvasva, amit földi ember keze készített.

Ahogy ott olvasgatott, testvére kikapta a kezéből, és mire ő próbálta visszaszerezni, a könyv beleesett a vízbe, lapjain a szavak szerte folytak.

A fényherceg kedvenc kutyája, Csillag, azonnal odarohant. Orrával óvatosan megérintette a víz felszínét, és egyik szót a másik után összegyűjtötte a hullámzó lapokból.