– Angol árverés, holland árverés, zárt licites árverés, filatelista árverés… – magolta a fiú.
– A rohadt életbe! Sosem fogom megjegyezni ezt a sok hülyeséget! – kiáltott fel mérgesen.

Már bánta, hogy nem a zeneművészetire jelentkezett. Mindig is zenész, zongorista szeretett volna lenni. Hetekig, hónapokig mást sem hallott a szüleitől: ez egy nagyon jó egyetem, a bátyád is ide járt, nézd meg, milyen sikeres ember lett belőle…

Szülei nem akarták megérteni, hogy a bátyjának és neki teljesen eltérő a habitusa. Mindkettőjüknek más a természete, érdeklődési köre. De végül mégis beadta a derekát, és most itt magolja a számára teljesen érthetetlen és érdektelen kifejezéseket…

Kövér izzadtságcseppek gördültek le a homlokomról, hátamon a vászonruha csuromvizes volt, miközben a városi dugóban várakoztam. 
Pokoli meleg volt.
Sohasem fog zöldre váltani a lámpa!
Piros kis suzukim ventilátora heroikus küzdelmet folytatott a kinti szaharai forrósággal. Az aszfalt képlékeny péppé változott a hőségben. A lehúzott ablakokon át betolakodott a tikkasztó, meleg levegő, ami vibrált a júliusi hőségben. 
Mindjárt megjelenik egy délibáb is. – kuncogtam magamban.
Oldalra pillantottam. A járókelők elcsigázottan vánszorogtak a kegyetlen, perzselő napsütésben. A buszmegállóban néhány ember a fémből készült váró árnyékában keresett magának menedéket. 
Lehunytam a szemem. Egy különleges találkozás emléke furakodott be tikkadt elmémbe.

Sok-sok évvel ezelőtt egy ugyanilyen …

– Vajon eljön ebben az évben is? – kérdezte húgom félszegen, miközben próbált mellém fölmászni az ablak alatt álló székre.
– Biztosan. – jelentettem ki magabiztosan. – Hiszen jók voltunk. – És cinkosan rákacsintottam.
Széles mosolyra húzódott a szája és két kis gödröcske jelent meg a szája szegletében, akár édesapánknak.
– Úgy szeretném egyszer meglátni. Csak egyszer! – ragyogott fel meleg, barna szeme.
– Tudod, hogy nem lehet. Mindig éjjel jön, amikor alszunk. És nem leselkedhetünk utána! Tilos meglátnunk az angyalokat! – ráncoltam össze feddőn a homlokomat.
– Tudom. – motyogta maga elé Terka, miközben ujjával köröket rajzolt a jégvirágos ablakon. Aztán rálehelt és kezével elmázgálta a karikákat. Az orrát az üveghez tapasztotta és csak fújtatott, mint egy feldühödött bika, amíg …

Enzo, már megette a kenyere javát. Nyugdíjas éveit egyedül éli. Annyira jól tartja magát, senki sem tudná eltalálni, az életkorát. Franciaországban, Dole városában lakik, de nem túl messze a hegyekben van egy kis csinos víkendháza. Sok időt tölt ott, szereti a természetet és elsétálgat az erdőben. Felesége már régebben egy más dimenzióban létezik. 
Diákszerelemből lett házasság. Nagyon boldogan éltek, bár gyermekük nem születhetett, mégis teljesnek érezték életüket. A magány azonban nehéz lelki terhet jelentett számára. Próbált társat keresni magának, de az imádott feleségét senki sem pótolhatta. Felhagyott az ismerkedéssel, mert nem akart másoknak bánatot és csalódást okozni. Rá kellett jönnie, hogy nem áll készen egy új kapcsolatra bármennyire is szeretné a magányát enyhíteni. Minden a …

Életem zakatoló vonatán utazom. Ez a vonat már többször kisiklott, de szerencsére nem történt halálos baleset. Egy-egy ilyen kisiklás mindig elgondolkodásra késztetett. Válaszokat nehezen találtam a miértekre -, még most is van olyan, amire keresem-, de mindig zötykölődtem tovább, miközben sok megoldás jött velem szemben. 
Először akkor kezdtem megtalálni önmagam, amikor nem azt kérdeztem magamtól, mit kéne tennem, hanem azt, hogy mi az, amit már nem vagyok hajlandó tovább tenni. Ez nem eufórikus érzés volt, inkább csak tisztázás. Letisztulás. Nem a „minden rendben” nyugalma, hanem az „elég volt a félmegoldásokból” felfedezése.  
Nem lettem magabiztosabb, csak őszintébb. Nem múlt el a félelem, de megszűnt irányítani. Nem lett könnyebb az út, viszont érthetőbb lett, miért ezen az …

Hun vaót, hun nem vaót, vaót egyször egy szögény öregasszony mög annak egy fija. De azok ollan szögényök vaótak, mint a templom egere. Vaót egy kis házuk, más semmi. Egyször egy este vatattak a kamarába, hogy tán valami önnivaló akadnék, de hát nem akadott semmi.
– Egy szöm paszuly, idösanyám – mondta a gyerök –, nezze, eztet tanáltam.
– Hát, gyerököm, ezzel nem lakunk jaól, ha kettőbe vágjuk se es.
– Vágjuk akkó négybe, a mégiscsak több!
– Hadd el, fijam. Űtesd el inkább a kerbe, hátha egyször majd kikő, oszt legalább némi paszulyt öhetünk, ha élünk még.
No, úgy es tött a gyerök, oszt lefeküdtek éhön.
Röggel oszt mönnek ki, hát árnyékba vaót a egész ház. Neznek föl, hogy mekkora fölhő lött mámeg, hát oszt nem es. Nem vaót fölhő a. Egy éktelen nagy fa állott a ház mögött.
– Hinnye …

Mindeközben nem is oly messze az erdőtől, ahol Harmatka a föld gyomrába volt zárva, István király ügetett a mezőn hű lován. Ekkortájt a középkor hajnalán a meseszép Magyarország földjén István herceg uralkodott az emberek fölött. Apja, Géza fejedelem alatt tanulta meg a vezetés és a bátorság tudományát, aki nap mint nap jóságra és bölcsességre nevelte. István, aki már fiatalon is bátor, nemes szívű és igazságos volt, az erdő mélyén nőtt fel, ahol a természet csodái és megannyi titkai mindennapja részévé váltak.
Ezen a különleges napon –  amiről még ekkor nem tudott – lassú menetre fogta lovát és az erdő magas fái között lépkedtek tovább. Miközben lassan baktatott észrevette, hogy egy fekete holló időről-időre leszállt mellé a vaskos ágakra, így kísérte útján. A madár károgott és széles …

Kinyitok egy könyvet.
A borítója ismerős, mégis idegen.
Amikor az ujjam a lap széléhez ér, megremeg –
mert érzem: ez nem egy történet. Ez az életem.
Az első oldalon egy kislány ül a padlón.
Túl nagy álmokkal egy túl kicsi világhoz.
Hol modell szeretne lenni, hogy végre észre vegyék.
Hol újságíró, hogy kimondhassa azt, amit mások nem mernek.
Tanító, mert hinni akar abban, hogy a szavak alakítanak és a szeretet nevel. Tudja, hogy minden gyermek egy lakat és minden gyermeket egy másik kulcs nyit. Egy tanító tudja csak melyik gyermekhez melyik kulcs illik.
Orvos, mert már akkor fájt neki mások fájdalma. Továbbá embereket gyógyítani, elvenni fájdalmukat a legnemesebb hivatás a világon.
Lapozok.
A lapok megsűrűsödnek, komolyabb lesz a betűk súlya.
Az egyik álom valóra …

Harmatka a tündérlány, a hosszú lépcsősor végén, a magasba nyúló tükörajtó előtt egy pillanatig sem hezitált. Keze megérintette a fekete tollpihe formájú kilincset és egy határozott mozdulattal lenyomta. Amint kinyílt az ajtó, még egyszer feltekintett a nyitott csapóajtóra, hogy lássa, még ott a világa, de a kéken ragyogó égből már csak egy aprócska kék pont volt látható. Lassú mozdulattal kitárta az ajtót és izgatottan nézett be. De a sűrű, lila színű köd elrejtett előtte mindent, ami a másik oldalon volt. Halk zene ütötte meg a fülét valahonnan a távolból de mivel semmit sem látott, csak találomra elindult a rapszodikus muzsika irányába. Kezeit maga elé nyújtva tett egy tétova lépést befelé, amikor hirtelen jéghideg kezek kulcsolódtak a csuklójára és a tejszínű lila ködben felvillant …

Mindig is az este volt a kedvenc időszakom. Legfőképpen karácsonykor. Már kicsi gyerekként azt vártam, hogy lemenjen a nap, felragyogjanak a csillagok és az este selymes leplet terítsen az ablakokra. Ilyenkor elkezdődött a varázslat. Édesanyám – jó szokásunkhoz híven – megkérdezte, hogy melyik mesekönyvből olvasson fel – mert rengeteg mesekönyvünk volt ám –, milyen történethez lenne kedvem. Én, mint mindig, most is azt kértem, hogy lepjen meg valami különlegességgel. Nem csalódtam. Az én selymes hangú, sellőalakú, kedves mosolyú anyukám mielőtt beleült volna a kedvenc hintaszékébe, az ágyamhoz lépett és kezembe adta a pingpong golyónyi üveggömböt, amit ő is az anyukájától kapott. Ez a kis gömb generációk óta öröklődött anyáról lányára, most épp rám. Szelíd mosoly kíséretében arcon …