Múzsák Könyvtára

A Múzsák Könyvtára egy közösségi irodalmi tér, ahol versek, novellák, mesék és kreatív alkotások kapnak otthont. Célunk, hogy inspirációt, teret és láthatóságot adjunk minden írónak és olvasónak – legyen kezdő alkotó vagy tapasztalt szerző. A könyvtár folyamatosan bővül új írásokkal, friss hangokkal és egy támogató közösséggel, ahol az olvasók visszajelzést adhatnak, a szerzők pedig kibontakozhatnak. Fedezd fel a sokszínű műfajokat, böngéssz a szerzők között, és merülj el a kortárs magyar irodalom élő, vibráló világában. A Múzsák Könyvtára az a hely, ahol az alkotás találkozik a közösséggel – és ahol a történetek életre kelnek.

Legfrissebb verseink

Egy utolsó pillanatban 
egy apró mozdulatlan
amikor senki nem figyel
akkor csendben tűnök el.

Sóhajok szárnyán létezem
felhők mögül előbújok véletlen
szivárvány színekbe öltözöm

Azon a hajnalon mikor születtem
Szabad volt a föld, türkiz színben pirkadt az ég.
A szabadság érzése volt mit először megéltem,
Mikor elengedett, mi addig szorosan tartott, az anyaméh.

Fáztam, betakartak, éhesen emlőre raktak,
De végre szabadon mozgott lábam és karom.
Jólesőn integettem az ébredő világnak,

Felébredtem, s rájöttem,
Mit jelentesz, kedvesem.
Gyémántként csillogsz fényesen,
A Napnál is fényesebben.

Fényed soha ki nem alszik,
Mert a szívemben lakik.
Drágább vagy minden kőnél,

Ma szívem újra reszketett,
Foszló homályban, vörös ködben,
Jártam észvesztő gyönyörben,
S közben újra élni láttam jöttödet.

Láttam ismét a remény várást,
Mit buja halovány köd takart,
S éreztem magamban múlásod,

Köszönöm, hogy írtál nekem,
bár még alig ismerlek.
Leveled őszintén meglepett,
napjaimba örömet csempészett.

Mosolyogva emlékszem vissza
barátságunk első napjaira.
Már akkor is megérintett

Kéz a kézben a mezőn sétáltunk,
halkan beszélgettünk ketten.
Semmi másra nem gondoltunk,
nevettünk, így kezdődött minden.

Kéz a kézben szemben álltunk,
igent mondtunk, örültünk.
Semmi másra nem gondoltunk,

Legfrissebb novellák

Camelot a misztikus és halhatatlan város, a törvény és a rend időtlen eszménye. Tizenkét lovag – a tizenkettes szám az idő örök ritmusa – mindannyian ugyanazt a nemes küldetést vállalva, az északi aranykor hősei. Ginevra és Lancelot – az angol Rómeó és Júlia – az örökkévalóság tükrében maradt halhatatlan szerelem eszményei. Éltek vajon, vagy mindez csak egy legenda ábrándja csupán? Ne kérdezzük a múlt ködének árnyalakjait, csak hagyjuk, hogy képzeletünkben testet öltsenek. Anglia rideg tájain nincsenek erkélyek, csak ködös reggelek, fagyos szelek, amik végigsöpörnek a sokszor kietlen tájon. És mégis, fellobban a tűz Camelot falai között, a szerelem emésztő lángként zár össze Ginevra és Lancelot között.

Milyen lehetett ez a misztikus kastély? Kőbe álmodott rend, csipkézett tornyok, várfalak, amik az ég felé törtek, Tennyson álomnak hitte, akkor álmodjunk mi is tovább. Merlin az ősz varázsló – vajon utolsó varázslatával kiszabadította szerelmét Nimuét, vagy fordítva történt? 

Minden legenda, az ősidők eszményített világába repít vissza. A mese először csak a gyermekeknek szól, de idővel átalakul és a felnőttek világának a része lesz. Megírják, megéneklik, és a hősök valósággá válnak. 

A Nap arany fényben úszott, ahogy ment le az égen. A tenger nyugodtan hullámzott, a friss szellő simogatta Sarah arcát, ahogy behunyt szemmel élvezte. A homok kellemesen meleg volt, és élvezte, ahogy lábujjait beletúrja. Mindig ide járt ki, ha csak egy kicsit is csendre, nyugalomra vágyott. A naplemente látványa, a tenger morajlása, a friss levegő ámulatba ejtette, nem tudta megunni, újból és újból csodálta. Elgondolkodott az életén, hogy mennyi szenvedésen és fájdalmon ment keresztül. Több mint tizenöt évig nem látta a valóságot. Annyira szerette a párját, hogy mindent elviselt, és nem is gondolta, hogy ez lehetne másképpen is. Átélt megaláztatásokat, megcsalást, a párja kihasználta minden tekintetben. Dolgozott, mint egy gép, ha kellett két munkahelyen, a párja meg otthon heverészett.

Most viszont valami történt. Hirtelen, egyik pillanatról a másikra leesett a rózsaszín szemüveg a szeméről. Tudta, annyira szerette a párját, hogy nem látta mindezeket a dolgokat. Ennek így kellett lennie, nem bánja, már nem. Mindig is szeretni fogja gyermekei apját, de már csak mint gyermekei apját.

Visszagondolt arra, mi is történt vele. Eszébe jutott az első találkozás az igaz szerelmével. Mosolygott, mivel vicces volt. Felidézett minden percet. Éppen kifelé tartott a bevásárlóközpontból, mind a két keze tele volt táskákkal, és próbálta a válltáskájába tenni a pénztárcáját, amikor kiesett a kezéből. Ahogy lehajolt érte, egy férfi is lehajolt, hogy felvegye neki. Felvette, és fel akart egyenesedni, a férfi is, és pont egyszerre történt, erre összekoppantották a fejüket. Vicces volt, és nevettek, de amikor ránéztek egymásra és a tekintetük találkozott, egy furcsa érzést éreztek mind a ketten. Zavarba jöttek, és nevettek. Valami furcsa, vibráló erő jelent meg kettejük között.

Emma boldog párkapcsolatban élt – vagyis azt hitte. Átlagos arcú, csinos nő volt. Egy nap párja, Zsolt elé állt, és azt mondta:
– Emma, vége! Megismertem valakit, beleszerettem, és babát vár.
– Ki az a nő? Ismerem? – kérdezte Emma zokogva.
– Nem – felelte Zsolt, gyorsan kiviharzott a házból.
Emma hazaköltözött a szüleihez, és sokat sírdogált. Pár hónappal később, elment a barátnőjével a városnapokra, felvette a legszebb ruháját Megérkeztek, koktélt vettek éppen, amikor valaki hátulról megérintette a vállát. Megfordult: Viktor, tinédzserkori szerelme állt előtte. Tizenöt éve nem látta, mégis azonnal tudta, hogy ő az igazi, mert a szíve hatalmasat dobbant, még lehet Viktor is hallotta.

Vannak pillanatok, amiket nem szabad elszalasztani. Meg kell élni őket akkor, ott, amikor megérkeznek. Mert ezek adják az örömöt és a boldogságot — nem hangosan, nem látványosan, csak csendesen. De pont így jó.

Ma, amikor hazafelé sétáltam, a nap épp lemenőben volt. Megálltam egy pillanatra, csak néztem. A színek valahogy mások voltak — mélyebbek, szebbek, mint amilyennek máskor látni szoktam. Lefotóztam, mert meg akartam őrizni… de már akkor tudtam, hogy a kép nem fogja visszaadni azt, amit akkor láttam és éreztem. A valóságot csak a szem és a szív tudja együtt megfogni.

Tovább indultam, aztán hirtelen megcsapott a fenyőfa illata. Annyira váratlanul ért, hogy egy pillanatra megálltam. A karácsony jutott eszembe — nem a rohanás, nem a készülődés, hanem az az érzés, amikor valahogy minden jó. Amikor béke van bennünk. Éreztem, hogy megérint.

„A nyelv az a haza, amelyet soha el nem lehet veszíteni.”
Márai Sándor

November 13-án, a magyar nyelv napján megállok egy pillanatra, hogy hálát adjak azért, ami talán a legmélyebben összeköt bennünket: az anyanyelvünkért.
Idegen nyelvi tanárként tisztelem és szeretem minden nép nyelvét és nagyra értékelek mindenkit, aki képes elsajátítani idegen nyelveket. De azt is tudom, hogy vannak szavak, amelyekkel csak magyarul, az anyanyelvemen lehet igazán érezni. Csak ezen a nyelven lehet „honvágyat” érezni, „meghatódni”, „elmerengeni”, vagy „otthonra lelni” egy hangban, egy dallamban, vagy egy szóban.
Anyanyelvünk nem csupán eszköz a gondolataink és érzéseink kifejezésére. Belőle veszünk lélegzetet, általa nyerünk ihletet, benne van múltunk jelenünk és jövőnk szövedéke. Minden szavában ott van a történelmünk, a népdal, a vers, a mese, a humor és a fájdalom, mindaz, amiből mi, magyarok, szövődünk. Amitől magyaroknak érezzük magunkat. Amióta saját magam is írok novellákat és verseket, egyre inkább érzem ezt és egyre jobban elmerülök a nyelv szépségében. Számomra magyarul beszélni – ajándék. Magyarul gondolkodni – kötődés. Magyarul érezni – haza.

Legfrissebb mesék

A kis sün egész nap úton volt. 
Hideg novemberi szél lehelte fagyosra előtte a földet, és a megfakult falevelek
reménykedve kapaszkodtak a fák ágain...
„Hadd maradjunk még! ...” - kérlelték a szelet, de az nem hallgatott rájuk. Meglebbentette hatalmas szárnyait, és újabb levéleső hullott alá. A levelek lassan szálltak lefelé, mintha nem akarták volna elfogadni a sorsukat. Pörögtek-forogtak, keringőztek egymással, egy utolsó táncot jártak még, mielőtt végleg megpihentek a hideg nyirkos földön.
Ködpára telepedett unottan a tájra. Nehéz, szürke ólomtakaró, mely aludni hívott mindenkit.
A kis sün is erre vágyott: aludni, végre aludni. Olyan fáradt volt már...

Egy lapulevél alatt éldegélt a csiga,
nem volt ruhája, nem volt kalapja.
Mivel  nem volt lába, cipőt sem hordott,
gondtalanul élt, míg más dolgozott!
Meleg napsugárral süttette a hátát,
néha megfordult, – akkor meg a hasát.

Egyszer volt, és még most is meg van az a hatalmas erdő, melyben rengeteg állat és bogár éldegélt. Békességben éltek egymás mellett az állatok, szerte az erdőben vidáman röpködtek a bogarak.
Ám egy szép nyári napon a bogarak békés élete egyik percről a másikra felbolydult. Az aranyos rózsabogár nagyon unatkozott, és unalmában kitalálta, hogy rendezzenek bogár szépségversenyt. Titokban azt remélte, majd ő fogja megnyerni a versenyt, mert senkinek nincsenek olyan gyönyörű színes szárnyai mint neki. Szólt a sárga cserebogárnak, vigye hírül az erdőben lakó bogaraknak, hogy aki szeretne részt venni a szépségversenyen, az holnap délben jelenjen meg a nagy erdei tisztáson.
A sárga cserebogár szorgalmasan repkedett, – vitte a hírt a bogaraknak. A katicabogár is szeretett volna részt venni a versenyen, de úgy gondolta, egyszerű piros színével nem tudna versenyre kelni a többiekkel. Bánatában sírdogálni kezdett, és hatalmas könnycseppek csordultak ki szemeiből. Marinka, az erdő egyik tündérkéje, meghallotta a katicabogár sírását. Gyorsan hozzá repült és aggódva kérdezte a kis katicát.
– Miért sírsz kis katica?
– Nagy az én bánatom, – felelete a katicabogár, – majd elmesélte Marinka tündérnek, hogy miért sírdogál.
– Ha most abbahagyod a sírást, akkor én segítek neked. Csak mondd, meg mit szeretnél változtatni magadon, hogy szép legyél. Varázspálcám segítségével mindenre van megoldás, – biztatta Marinka tündér a kis katicát.

Volt egyszer egy kis törpénk, igen kedves egy kis törpe volt. Boldogan élte a kis életét, míg egyszer csak belenézett a tükörbe, és olyan kicsinek találta magát. Elszontyolodott a mi kis törpénk — jó lenne ennél sokkal magasabbnak lenni, gondolta. Aztán elhatalmasodott rajta ez az érzés, és már nem szívesen nézett a tükörbe. Azon gondolkodott, mit is csinálhatna, hogy magasabbnak, nagyobbnak lássa mindenki. Hiába törte a fejét, csak nem jutott semmi jó megoldás az eszébe. A lelke sajgott — miért maradok én ennyire kicsi? — sopánkodott. Annyira elhatalmasodott ez az érzés rajta, hogy már semminek sem tudott örülni.

Egyszer elindult sétálni az erdőben, s talált az úton egy szemüveget. Nem volt azon a szemüvegen semmi különös. Felpróbálta, és nem vette észre, hogy az üvege torz. Hazament és belenézett a tükörbe, és láss csodát, sokkal nagyobbnak látta önmagát a szemüvegben. „Hmm, gondolta, de jó, talán nőttem valamit?” Egyre többet vette fel a szemüveget, és egyre nagyobbnak látta magát a saját tükrében. Törpécskénk meg nagyon boldog lett. „Jaj, de jó nekem! Lehet, hogy megvalósul az álmom? Nagyobb, magasabb leszek?” — gondolta. Ez az érzés annyira a hatalmába kerítette, hogy egyre többet vette fel a szemüvegét, és ábrándozni kezdett: „Na lám, tudok én magasabb lenni!” A végén már óriásnak látta magát a tükörben a szemüvegén át. „Na lám, csak megnőttem! Valóra vált az álmom!” — örvendezett törpécskénk. Vígan ugrándozva sétálgatott a kis erdőben. Sétái egyre hosszabbak és álmodozásai sokkal hosszabbra nyúlóak lettek. A végén még azt is képes volt elhinni, hogy a „nagyságával” az okossága is megnőtt. „Na, ha már elértem azt, hogy óriássá váltam, talán az okosságom is óriásivá vált” — gondolta. És sajnos el is hitte.

„Ha már ennyit tudok, mi lenne, ha az erdő lakóit elkezdeném tanítani?” — gondolta kis törpénk. Ki is hirdette minden fán és bokron, hogy ő iskolát nyit, ahol ő fog tanítani. Lakott az erdőben egy kis hangya is. Neki is hasonló problémái voltak a méretével, mint a törpénknek. „De jó lenne legalább akkorának lenni, mint a törpe” — gondolta most már ő is. Egy alkalommal elolvasta a lehetőséget, hogy mehet tanulni a törpéhez, és be is iratkozott az iskolájába. „Talán még arra is megtanít, hogy lehetek én is magasabb és okosabb, úgy mint a törpe” — gondolta. Képes volt még pénzt is fizetni a taníttatásért.

A rengeteg mélyén, ahol a fák koronája olyan sűrűn fonódott össze, hogy a napfény már csak aranyporral behintett csíkokban jutott le, állt két réges-régi autó. Nem akármilyen autók voltak ezek! Az erdő lakói csak úgy emlegették őket: a Rozsdás Őrök.

Az első, egy öreg, zöldes-szürkévé fakult jármű, büszkén hajtotta fel az orrát, még akkor is, ha a moha és a zuzmók már teljesen befedték. Ő volt Bendegúz, az erdő legöregebb és legbölcsebb őre.
A mögötte álló, kék színét halványan őrző autó csillogó szemmel figyelt mindent. Őt Liliomnak hívták, a fiatalabb, kíváncsibb, tele álommal és reménnyel.

Történt egyszer, hogy az erdőbe egy szélfuvallattal különös baj érkezett: egy titokzatos árnyék, amely minden élőből elszívta a fényt és a mosolyt. A madarak elhallgattak, a gombák összekuporodtak, a fák pedig félve susogtak egymásnak: „Valami jön…”