Arca helyén füst gomolyog, mely elnyel mindent, mi fény, mi remény. Könyörgés és jajszó neki méz, mit éhes medve befal lépestül. Kíméletlenebb, mint vadállat, ki élve falja áldozatát, élvezve annak minden cseppnyi fájdalmát, halálsikolyát, haláltusáját. Hol megjelenik e torz alkotása halálok halálának, sakál és sátán nászának rothadt szagú gyümölcseként, ott baj az úr, s arat a halál, mindhiába sírnak a lelkek. Ő volt! Van! És lesz! Míg a világ fel nem falja saját gyermekét. Ki bízva anyjában, annak tejétől duzzadó csecsére tapadva szívná magába az élet esszenciáját, és ezzel saját nem létező jövőjét. Két kézzel markolva az életét adó nő emlőjét! Saját magát nyugtatván: élni fog, mert dolga az! Vigyorral üdvözli a fekete ember eme tudatlan, még éppen csak megszületett tisztaságukban …

Avagy a darázs esete a trottyos citrommal.

A Balázs famíliában mindenki szereti a citromot. Miért lényeges ez? Ez a magyarázat arra, miért repül az a darázs kissé kótyagosan az autópálya felé. Az a darázs, aki éppen az előbb szállt le a kerítés nélküli kis kertjükbe falatozni egy keveset. De kezdjük is az elején. Szép hétfő reggeli nap volt!

Ez marhaság! Nincs olyan a világon, hogy szép hétfő. Narrátor létedre lehetne több eszed, egyeske!

Már megbocsáss, de ez az én elbeszélésem! Egy elbeszélésben egy narrátor van. Azt meg ugyebár nem kettesnek hívják. Úgyhogy pofa be!

Akkor is marhaság! Szép hétfő, kótyagos darázs és család, aki szereti a citromot.

Halk puffanással nyomatékot adott egyeske érveinek, majd letette az öntöttvas palacsintasütőt.

Szép hétfő reggeli nap volt! …

A fogságban című kisregény levezető novellája.

Tandara, az angyal megkapta újabb küldetését. Ugyanattól, akitől valamikor a nevét és életét is. Újra elindult hát, mint már annyiszor. Eonok óta teszi a dolgát. Nem kérdez, nem ítélkezik. Az éterben a gondolat sebességével közlekedik. Az idő számára is létező dolog, csak másképp. Annyi, de annyi életet vett már el, hogy már fel se tűnik neki ez a tény, hogy ezt ő teszi valaki mással. Aki szintén Isten egy teremtménye. Nem, nem zaklatja fel a dolog. A multiverzumot Isten azért alkotta olyannak, amilyen, hogy béke legyen benne, ugyanakkor fejlődhessen. A halál, ami ugyan csak illúzió, ennek a fejlődésnek a szerves részét képezi. Számtalan módon jelent meg az élet ezekben a hatalmas, de mégis relatíve zárt rendszerekben. Olyan helyeken is …

– Hamarosan éjfél. A természet már rég nyugovóra tért, csupán az éjszakai állatok motoznak Lidércláp környékén. Be, ebbe a túlvilági pokolba nem lép egy se! Se ember, se állat. A ragadozók is messzire elkerülik ezt a helyet! Ahová a nyughatatlan lelkek járnak a több száz éves mondák és a szóbeszéd szerint. Azazhogy, ez mégsem teljesen igaz! Mert hogy Hubis Jóska emberként született, ám de minden korcsmazáráskor állatként megy haza! Így rá ezek az íratlan szabályok nem vonatkoznak. És pont ma éjszaka nem ide ette a feketepenész?!
– Na haver! Vegyél vissza az arcodból! Mégis ki engedte meg, hogy rám kend az egészet?! Kikérem magamnak a penészek ősi nemzetségének nevében!
A narrátor meglepetten húzta fel a szemöldökét, ám de eszében sem volt vitatkozni a néhai fekete szakál hullájával, …

Mindig volt bennem egy nesztelen félelem, amikor rá gondoltam. Szikár, komoly férfi volt, akinek a jelenléte megtöltötte a levegőt. Nem tudom, tegezte-e valaha bárki – talán néhány kolléga, de ők is csak óvatosan, félve attól, hogy a méltóságába gázolnak.

Bejárta a világot. Hallgatta a belső hívást, és ment, amerre az iránytűje mutatta – nem a térkép szerint, hanem amerre a szíve vitte, mindig valami újat látni és érezni.

Otthona egy csöndes budai utca volt, ahol az ablakok mögött diszkrét magány szundít, ahol a házak nem kérdeznek semmit, csak őrzik az emlékeket. Őt nevezzük csak X úrnak. A nevét nem írhatom le – de a szavait igen. Azok az öröklét hangjai.

– Hogyan hívhatom? Professzor úr, tanár úr…?
– Legyen tanár úr. Mert magát mindig is tanítottam. Nem hivatalosan, de …

A Sárga-hegység ölelésében, ahol a lucfák égből csobogtató zöldet hullattak, ott született egy aprócska patak. A falusiak Kispataknak hívták, mert alig vette át a köveken a folydogálást, de szívében óriási vágy duzzadt: megérkezni a nagy folyóhoz, az Aranyvízhez. 
Kispatak kezdetben csak vidám csobogással játszott a kavicsokon. A napfény táncolt a vizén, és a szél susogott a fűszálak között.  A patak partján virágok nyíltak, méhek zümmögtek boldogan, és apró halacskák úszkáltak a hűs vízben. 
Egy nap Kispatak találkozott egy bölcs öreg teknőssel, aki hosszú életében sokat látott már. „Hova tartasz kispatak?” - kérdezte a teknős türelmes hangon.
„Meg akarok érkezni az Aranyvízhez!” - válaszolt a Kispatak büszkén. „Hallom, hogy hatalmas és széles, sok kalandot rejt magában.”
A teknős …

A tűz ropogott a kandallóban, meleg fényt vetve a szobára. Édesanyám mellettem ült, kezében egy bögre forró kakaó gőzölt finoman. Kívül zúgott az eső, de bent béke és nyugalom uralkodott.
"Nagymama," kérdeztem, "mesélsz nékem a jóságról?"
A nagymamám mosolyogva simított meg a hajamat. 
"A jóság,... Ez egy olyan csoda, ami mindenkiben ott él," kezdett bele. "Mint egy apró magocska, ami türelemmel és szeretettel hatalmas fává növekszik."
Elmesélte egy kislány történetét, aki mindennap segített egy öregasszonynak a kertben, bevásárolt a szomszédjának, és simogatta a magányos kiskutyát. 
"Látod már, milyen boldog volt ez a kislány?" - kérdezte nagymama. "Nem kapott érte semmit, de mégis ragyogott az arca."
Majd folytatta egy fiúval, aki nem nevetett a másik gyereken, aki elesett és …

Hun vaót, hun nem vaót, vaót egyször egy szögény öregasszony mög annak egy fija. De azok ollan szögényök vaótak, mint a templom egere. Vaót egy kis házuk, más semmi. Egyször egy este vatattak a kamarába, hogy tán valami önnivaló akadnék, de hát nem akadott semmi.
– Egy szöm paszuly, idösanyám – mondta a gyerök –, nezze, eztet tanáltam.
– Hát, gyerököm, ezzel nem lakunk jaól, ha kettőbe vágjuk se es.
– Vágjuk akkó négybe, a mégiscsak több!
– Hadd el, fijam. Űtesd el inkább a kerbe, hátha egyször majd kikő, oszt legalább némi paszulyt öhetünk, ha élünk még.
No, úgy es tött a gyerök, oszt lefeküdtek éhön.
Röggel oszt mönnek ki, hát árnyékba vaót a egész ház. Neznek föl, hogy mekkora fölhő lött mámeg, hát oszt nem es. Nem vaót fölhő a. Egy éktelen nagy fa állott a ház mögött.
– Hinnye …

Mindeközben nem is oly messze az erdőtől, ahol Harmatka a föld gyomrába volt zárva, István király ügetett a mezőn hű lován. Ekkortájt a középkor hajnalán a meseszép Magyarország földjén István herceg uralkodott az emberek fölött. Apja, Géza fejedelem alatt tanulta meg a vezetés és a bátorság tudományát, aki nap mint nap jóságra és bölcsességre nevelte. István, aki már fiatalon is bátor, nemes szívű és igazságos volt, az erdő mélyén nőtt fel, ahol a természet csodái és megannyi titkai mindennapja részévé váltak.
Ezen a különleges napon –  amiről még ekkor nem tudott – lassú menetre fogta lovát és az erdő magas fái között lépkedtek tovább. Miközben lassan baktatott észrevette, hogy egy fekete holló időről-időre leszállt mellé a vaskos ágakra, így kísérte útján. A madár károgott és széles …

Kinyitok egy könyvet.
A borítója ismerős, mégis idegen.
Amikor az ujjam a lap széléhez ér, megremeg –
mert érzem: ez nem egy történet. Ez az életem.
Az első oldalon egy kislány ül a padlón.
Túl nagy álmokkal egy túl kicsi világhoz.
Hol modell szeretne lenni, hogy végre észre vegyék.
Hol újságíró, hogy kimondhassa azt, amit mások nem mernek.
Tanító, mert hinni akar abban, hogy a szavak alakítanak és a szeretet nevel. Tudja, hogy minden gyermek egy lakat és minden gyermeket egy másik kulcs nyit. Egy tanító tudja csak melyik gyermekhez melyik kulcs illik.
Orvos, mert már akkor fájt neki mások fájdalma. Továbbá embereket gyógyítani, elvenni fájdalmukat a legnemesebb hivatás a világon.
Lapozok.
A lapok megsűrűsödnek, komolyabb lesz a betűk súlya.
Az egyik álom valóra …