Gruber néniről az egész utca tudta, hogy történelmet tanított gimnáziumban, mielőtt nyugdíjba ment. Kevéske pénzét eleinte zongoraórákkal egészítette ki – igazán szépen zongorázott és türelmes tanárnak ismerték, bár hajlamos volt még akkor is magyarázni, amikor a tanítvány már régen értette –, aztán ahogy hallása romlott, fel kellett hagynia a tanítással. Ettől fogva az egyetlen mellékjövedelmének az számított, hogy időnként eladott valamit rég elhalt, egykori katonaorvos férjének holmijaiból.

Hajós doktor nehézkesen mászott föl az öreg bérház lépcsőjén, megkereste a lakásszámot, és becsöngetett.

– Kit tetszik keresni? – nézett ki egy apró, törékeny öregasszony.
– Gruber Andorné?
– Az én vagyok, de maga ki?
– Doktor Hajós István, kezét csókolom.
– Hangosabban ám, mert nem …

Az egész azért volt, mert a Prof egy öntelt disznó, akinek nem elég, hogy ő lett a második Einstein, Newton és Edison egy személyben néhány hónap alatt, de még Al Capone is ő akar lenni.

Az életben föl nem köszöntöm még egyszer a Négyzetgyököt a szülinapján. Már megint november negyedikén kezdődött, átadtuk a csokrot, aztán a Prof elkapott a folyosón, és benyomott valami dumát a fejembe. Volt abban minden, molekuláris meg nukleáris, kristályszerkezet meg ionizáció, de lehet, hogy dórizáció, ezeket az ógörögöket mindig kevertem. Egy darabig hallgattam a bal fülemmel, a jobbon meg kieregettem a szavait. Ezt átlag háromszor egy héten szoktam csinálni, amikor éppen bejelenti a következő világraszóló találmányát. Azért amikor azt mondta, rendkívüli csapattanács, akkor fölfigyeltem, mert …

Az egész azért volt, mert a Prof egy öntelt disznó, akinek az a legszerényebb célja, hogy ő legyen a második Einstein, Newton és Edison egy személyben, méghozzá néhány hónap alatt.

Úgy emlékszem, mintha ma lett volna. November negyedikén kezdődött, ezt onnan tudom, hogy aznap köszöntöttük fel a Négyzetgyököt a szülinapján. Reggel a Prof elcsípett a folyosón, és valami szenzációs felfedezésről kezdett hablatyolni, ezt persze akkor se vettem volna komolyan, ha nem hallok tőle ilyet minden héten. Ilyenkor úgy szoktam viselkedni, mint az ápolók a diliházban, akiknek akármit lehet mondani, a fülük botját se mozgatják. Most viszont nem jött be. A Prof lekopott ugyan, de csak negyedórára, aztán a gázcserenyílások közben újra rágni kezdte az idegeimet, hogy megvan a mit tudom én milyen nagy …

Pontosan érkezik, délután egykor. Legózunk, beszélgetünk, a suli szóba se kerül, hétvége van, senki sem akar ilyenkor a suliról beszélni. Érkezése után nem sokkal ered el a hó, nem sokáig szállingózik, egykettőre ömleni kezd, villanyt kell gyújtani, semmit se látunk másképp.

– Szép lesz ebben hazamenni.
– Legfeljebb itt maradok éjszakára. Csak van egy pizsamád, nem?
– Jó, majd kerítünk valamit. Hazatelefonálsz, mint E. T., és itt maradsz. De macim nincsen.
– Nem vagyok már óvodás. Otthon sincs macim. Illetve van, de a polcon ül, nem alszik velem.

Meguzsonnázunk, és nézzük a hóesést. Odakint minden forgalom megszűnt, az utcát mostanra több centis hóréteg boríthatja, legkorábban holnap reggel várható, hogy eltakarítják. Megnézzük a Jégvarázst, mi mást is nézhetnénk ilyen időben, …

A kazettás magnó ott állt a polc szélén, kissé megfakult műanyag burkolattal, mintha a múlt porát is magán hordozná. Őrizte az időt, rajta minden karcolás egy-egy régi történetet mesélt. Már régen ki kellett volna selejtezni, de még nem tudtam rászánni magam. Benne volt egy kazetta. Amikor kíváncsian lenyomtam a lejátszó gombját, nagyot kattanva indult el a szalag, és a hangszóróból először csak halk sercegés hallatszott, majd bizonytalan zörej szivárgott ki.

A magnó zúgása, a szalag apró ingadozásai, a kissé torz hangzás együtt olyan volt számomra, mint egy időkapu. A kezemmel elkezdtem ütögetni a magnót, úgy vágytam arra, hogy szólaljon meg, hogy nyíljon meg előttem az a kapu. Kis idő múlva felcsendült a dallam, ugyanaz a régi szám, amelyre egykor táncoltam a gimnázium félhomályos …

Harmatka a tündérlány, a hosszú lépcsősor végén, a magasba nyúló tükörajtó előtt egy pillanatig sem hezitált. Keze megérintette a fekete tollpihe formájú kilincset és egy határozott mozdulattal lenyomta. Amint kinyílt az ajtó, még egyszer feltekintett a nyitott csapóajtóra, hogy lássa, még ott a világa, de a kéken ragyogó égből már csak egy aprócska kék pont volt látható. Lassú mozdulattal kitárta az ajtót és izgatottan nézett be. De a sűrű, lila színű köd elrejtett előtte mindent, ami a másik oldalon volt. Halk zene ütötte meg a fülét valahonnan a távolból de mivel semmit sem látott, csak találomra elindult a rapszodikus muzsika irányába. Kezeit maga elé nyújtva tett egy tétova lépést befelé, amikor hirtelen jéghideg kezek kulcsolódtak a csuklójára és a tejszínű lila ködben felvillant …

Mindig is az este volt a kedvenc időszakom. Legfőképpen karácsonykor. Már kicsi gyerekként azt vártam, hogy lemenjen a nap, felragyogjanak a csillagok és az este selymes leplet terítsen az ablakokra. Ilyenkor elkezdődött a varázslat. Édesanyám – jó szokásunkhoz híven – megkérdezte, hogy melyik mesekönyvből olvasson fel – mert rengeteg mesekönyvünk volt ám –, milyen történethez lenne kedvem. Én, mint mindig, most is azt kértem, hogy lepjen meg valami különlegességgel. Nem csalódtam. Az én selymes hangú, sellőalakú, kedves mosolyú anyukám mielőtt beleült volna a kedvenc hintaszékébe, az ágyamhoz lépett és kezembe adta a pingpong golyónyi üveggömböt, amit ő is az anyukájától kapott. Ez a kis gömb generációk óta öröklődött anyáról lányára, most épp rám. Szelíd mosoly kíséretében arcon …

Egy hópelyhes decemberi délután, Mosolyka, a kilencéves kislány, és öccse, a hétéves Marci, az ablakpárkányon könyökölve nézték a hótakaróba öltözött csendes utcát, és készültek megírni életük legfontosabb levelét. A papír illata friss volt, mint a tél, a ceruza sercegése pedig olyan, mintha a szívük dobbanásait rajzolná kívánság sorokká.
Mosolyka kerek betűkkel írta:
„Kedves Télapó, idén nagyon, nagyon jók voltunk…”
Marci pedig hozzáfűzte kissé ferdén dőlt betűkkel, de annál lelkesebben:
„…és nagyon szeretjük egymást.”
  Amikor elkészültek a levélírással, borítékba csúsztatták és megcímezték az északi sarka, a Télapónak.  Piros sálba burkolózva, izgatottan indultak a postára. Az utcán alig jártak emberek, a lámpák aranyszínű glóriát vontak a hóesés köré. Ám ahogy a postaláda …

Eljött a másnap és az ezeréves tündér folytatta meséjét:
Harmatka, a tavaszért felelős tündérlány, az utolsó élettelen tulipánszirmot érintette meg pálcájával, amikor hirtelen megcsillant valami az erdő fái között. A mozdulata megállt a levegőben, miközben a pálcával érintett virág pompázatos rózsaszínben kezdett tündökölni. A sűrű fák közé tekintett, végignézve a már jól ismert területet. Az erdő összes növényét és állatvilágát, név szerint ismerte, de ez a távolról jövő fény, idegen volt számára. Nekiiramodott majd hirtelen mégis bizonytalanul lelassultak szárnyai és csak aprókat csapkodtak egy helyben. Tudta, hogy jelentenie kellene ezt az új jelenséget a tündérek körébe, de nem bírt uralkodni a kíváncsiságán. Muszáj volt megnéznie, hogy mi okozza ezt a vakító csillogást, így vetett …

Valamikor réges régen
élt egy kaktusz a sivatagban,
magányosan éveken át a homokban.
Nappal a perzselő forróságban,
éjszakánként meg a fagyban.
Arról ábrándozott magában, hogy
lesz majd egyszer egy társa,
akivel a magányát megossza.

Egyik reggel különös illatra ébredt fel.
A távolban tőle egy gyönyörű
fehér rózsa hajladozott a
néha fújdogáló szellőben.
[(Hogy kerülhetett a sivatagba?)
– Valószínűleg a rózsamagot a szél elrabolta, és elejtette a homokba.]
Az illatot a szél a rózsától ellopta.

A rózsa illata és szépsége teljesen
rabul ejtette a kaktusz szívét.
Attól a pillanattól kezdve, ahogy meglátta,
csak őérte epekedett minden nap.
A rózsának is szemet szúrt a kaktusz
kitartó és sóvárgó pillantása,
így kölcsönössé vált a vonzalom.
Szerelem szövődött …