A városban egyre többen beszéltek egy fura dologról, ami felkavarta a mindennapjaikat, nem fennhangon csak suttogva, biztonságos tereken belül.  Azt suttogták, van egy lány, aki „megőrült” egy fényképezőgép miatt, mert olyat látott egy fotózás során, amit mások nem. A kollégiumi szobájában hagyta hátra a gépét és nyom nélkül eltűnt. Azóta sem találják.
  Az ismerősei eleinte csak legyintettek, hisz az internet tele volt efféle fura dolgokkal, eltűnésekkel, visszatérésekkel. Csak egy városi mítosz, semmi több – gondolták. De aztán a történet furcsán ragadós lett, szájról szájra terjed a hír, és mindenki ismert valakit, aki, hallott ilyen történeteket. A legtöbben paranoiások lettek, nem bíztak meg senkiben. Minden kamerát, tévét, objektívet, telefont összezúztak. Bezárkóztak.
  A boltok …

A levegőben már benne van az ősz jól ismert otthonos illata. A házakban fahéj és vanília keveredik a szerecsendió, az alma a sütőtök illatával. Ahogy kilépek az utcára, a föld illata! az őszi esők után felerősödő mohaszag csapja meg az orromat. A fák levelei úgy hullanak, mintha mindegyik egy emléket idézne, nehogy elfeledjem. A szél önkényesen sodorja tovább lehullott emlék-leveleimet. Nem érdekli, hogy én némelyiknél szeretnék elidőzni, míg egyik-másikat pedig gyorsabban elvihetné. A házak ablakaiban mécsesek pislákolnak, kis lángjuk egyszerre őrzi a múltat és a jelent. Halloween idején mindig azt érzem, hogy a világ egy hajszálnyival közelebb jön hozzám, mintha a látható és a láthatatlan közé húzott képzeletbeli vonal elhalványulna. Ilyenkor közelebb hajolnak hozzánk azok, akiket …

Sok csillag világított azon a hideg estén, és néha egy fehér felhő takarta el a Holdat, ami fényesen nézett kereken, világítva a fenyőfákat, csillogtatva a fehér, friss havat, ami még most is esett.

Egy faháznál égett a villany, vagy lámpás volt-e vajon, már nem tudhatom, csak láttam… vagy álmodtam?

Kifogy a tinta, a gyertya is lassan leég, este is van, de nem tudok aludni. Mi is történt akkor?

De szép ez a papír, ahogyan világít a gyertya és a kandalló. Tökéletes minden. Egyedül vagyok.

Csend van, este van, és vihar van. Tökéletes. Mi is történt?

Ez a tustoll mindig velem van, karmolja a papírt ez az írás. De mi is történt?

Tintába mártottam a tollam, ingujjamat feltűrtem, kortyoltam egy pohár bort, és gondolkodva írtam.

Mit is írhattam volna? – Magányos …

A tű, amely minden sebet összevarr.
Az én sérülésemnek is csak egy ilyen varázslatos eszközre lenne szüksége.
A szívem darabjait összefoltozni, amit ő széttört. Nem kellettem már többé neki.

Kinek a kezében lehet a szívem sorsa?

Kinél lehet a szívemhez való tű?

Lehet, sose tudom meg. Elkeseredett életem utolsó reménye.
A legmélyebb szakadék szélén állva lépett Boldizsár az életembe.
Hátrahúzott a szakadéktól, megmutatta, milyen az élet szeretettel teli, napos oldala.
A varázslatos tűvel a szívem minden fájdalmát összevarrta.

Ő lett az én mentsváram, a megmentőm.
Megmentett saját magamtól.
Ő az én életem legfontosabb szereplője.
Ő lett a mindenem örökre, feltétel nélkül.

Balázs az asztal fölé görnyedve írt, nagyon összpontosított, nyelve hegyét ajkai közé szorította. Anya benézett a szobába, elégedetten vette tudomásul, hogy másodikos kisfia szorgalmasan írja a leckéjét. Ki is ment apához, s rögtön be is számolt neki:
– Valami nincs rendben ezzel a gyerekkel, saját magától kezdett leckét írni.
– Lehet, hogy megkomolyodott… – válaszolta apa.

Pár perc múlva megjelent a szobában Balázs.
– Készen is vagy a leckével? – kérdezte anya.
– Igen, készen vagyok, de nem a leckével, hanem a levéllel.
– Milyen levélről beszélsz? – kérdezte apa.
– Felolvasom – mondta a kisfiú, és felolvasta a levelet:

„Kedves Télapó!
Tudom, hogy még csak március van, de azért írok neked ilyen korán, hogy időben megkapd ezt a levelet. Tavaly is írtam neked, semmi másra nem …

Mindig is az este volt a kedvenc időszakom. Legfőképpen karácsonykor. Már kicsi gyerekként azt vártam, hogy lemenjen a nap, felragyogjanak a csillagok és az este selymes leplet terítsen az ablakokra. Ilyenkor elkezdődött a varázslat. Édesanyám – jó szokásunkhoz híven – megkérdezte, hogy melyik mesekönyvből olvasson fel – mert rengeteg mesekönyvünk volt ám –, milyen történethez lenne kedvem. Én, mint mindig, most is azt kértem, hogy lepjen meg valami különlegességgel. Nem csalódtam. Az én selymes hangú, sellőalakú, kedves mosolyú anyukám mielőtt beleült volna a kedvenc hintaszékébe, az ágyamhoz lépett és kezembe adta a pingpong golyónyi üveggömböt, amit ő is az anyukájától kapott. Ez a kis gömb generációk óta öröklődött anyáról lányára, most épp rám. Szelíd mosoly kíséretében arcon …

Egy hópelyhes decemberi délután, Mosolyka, a kilencéves kislány, és öccse, a hétéves Marci, az ablakpárkányon könyökölve nézték a hótakaróba öltözött csendes utcát, és készültek megírni életük legfontosabb levelét. A papír illata friss volt, mint a tél, a ceruza sercegése pedig olyan, mintha a szívük dobbanásait rajzolná kívánság sorokká.
Mosolyka kerek betűkkel írta:
„Kedves Télapó, idén nagyon, nagyon jók voltunk…”
Marci pedig hozzáfűzte kissé ferdén dőlt betűkkel, de annál lelkesebben:
„…és nagyon szeretjük egymást.”
  Amikor elkészültek a levélírással, borítékba csúsztatták és megcímezték az északi sarka, a Télapónak.  Piros sálba burkolózva, izgatottan indultak a postára. Az utcán alig jártak emberek, a lámpák aranyszínű glóriát vontak a hóesés köré. Ám ahogy a postaláda …

Eljött a másnap és az ezeréves tündér folytatta meséjét:
Harmatka, a tavaszért felelős tündérlány, az utolsó élettelen tulipánszirmot érintette meg pálcájával, amikor hirtelen megcsillant valami az erdő fái között. A mozdulata megállt a levegőben, miközben a pálcával érintett virág pompázatos rózsaszínben kezdett tündökölni. A sűrű fák közé tekintett, végignézve a már jól ismert területet. Az erdő összes növényét és állatvilágát, név szerint ismerte, de ez a távolról jövő fény, idegen volt számára. Nekiiramodott majd hirtelen mégis bizonytalanul lelassultak szárnyai és csak aprókat csapkodtak egy helyben. Tudta, hogy jelentenie kellene ezt az új jelenséget a tündérek körébe, de nem bírt uralkodni a kíváncsiságán. Muszáj volt megnéznie, hogy mi okozza ezt a vakító csillogást, így vetett …

Valamikor réges régen
élt egy kaktusz a sivatagban,
magányosan éveken át a homokban.
Nappal a perzselő forróságban,
éjszakánként meg a fagyban.
Arról ábrándozott magában, hogy
lesz majd egyszer egy társa,
akivel a magányát megossza.

Egyik reggel különös illatra ébredt fel.
A távolban tőle egy gyönyörű
fehér rózsa hajladozott a
néha fújdogáló szellőben.
[(Hogy kerülhetett a sivatagba?)
– Valószínűleg a rózsamagot a szél elrabolta, és elejtette a homokba.]
Az illatot a szél a rózsától ellopta.

A rózsa illata és szépsége teljesen
rabul ejtette a kaktusz szívét.
Attól a pillanattól kezdve, ahogy meglátta,
csak őérte epekedett minden nap.
A rózsának is szemet szúrt a kaktusz
kitartó és sóvárgó pillantása,
így kölcsönössé vált a vonzalom.
Szerelem szövődött …

Róka Miki egy szép nyári délután kisomfordált a mezőre, mert éppen unatkozott.
Játszótársakra vágyott.
Gyönyörködött a szép virágokban, de sajnos ők nem bizonyultak jó pajtásoknak, hiszen megmozdulni sem tudtak.
Csak bólogattak jobbra-balra, amerre a szél őket fújta.

Leheveredett bánatosan a fűbe.
Egyszer csak egy pajkos pillangó szállt az orrára. Biztosan a róka orrát virágnak vélte.
Felcsillant a róka szeme!
Megkérdezte tőle, játszana-e vele.

– Ugyan mit tudnék én veled játszani? –
kérdezett vissza a lepke.

– Tudod mit?
Taníts meg kérlek repülni, mindig is szerettem volna szárnyalni.
Oly jó lehet a magasból nézelődni – mondta vágyakozva –, de sajnos sosem tudnám megtanulni.

Elgondolkodott a lepke, és mosolyogva megkérdezte:
– Mondd csak, Róka koma! Tudod te, mire …