B-57-es, hétköznapi nevén Gábor tizenkét órája alszik. Most kelt és a kávéját már lefőzte. Egy gőzölgő csészével a kezében nézte jelenlegi élettársát, aki valójában egy Android. Nincs vele semmi gondja sem, viszont nagyon szeretne már egy hús-vér nővel is együtt lenni. Hosszan belekortyolt az éltető fekete lébe, ami valójában sohasem látott sem termőföldet, sem vizet és sohasem volt élő organizmus. Valójában hidrogénatomokból nyomtatták, mint tulajdonképpen minden szükségletét. Mint ahogyan Orsit, az élettársát is. Akivel igazából nem volt semmi gondja, hiszen az általa összeállított paraméterek alapján lett megalkotva. Igen, ez a probléma vele. Túlzottan tökéletes. Nincs saját véleménye, nem ellenkezik és nem vitatkozik. Gábor egy hirtelen ötlettől vezérelve lehúzta egyhúzóra a maradék …

„Szellemi kóbor kutya” — így nevezte magát Popper Péter. Ebben a néhány szóban benne volt minden: önirónia, fájdalmas tisztánlátás, és az a szelíd megbékélés, amely csak azok szívében ébred, akik már sok világon kóboroltak végig. Lehet hogy már nincs ok visszatérni, ha eljutottál ebbe az állapotba? Ha az élet színpadán már minden szerepet eljátszottál, akkor mivégre lennél újra itt? Amit összegyűjtöttél azt „feladod” egy szellemi könyvtárba. Szerepeket, maszkokat teszünk le a küszöbön, és meztelenül lépünk be a kapun. Az anyagi világ romjai mögöttünk maradnak, és csak a felébredt tudat mehet tovább. Emlékszel? Amikor a matéria megsemmisül, az agyunk felébred. Már nincs szüksége tovább, a mindent elhomályosító szemüvegre. A fokozatosan táguló valóság nem az, amit a hályogtól borított …

A városban egyre többen beszéltek egy fura dologról, ami felkavarta a mindennapjaikat, nem fennhangon csak suttogva, biztonságos tereken belül.  Azt suttogták, van egy lány, aki „megőrült” egy fényképezőgép miatt, mert olyat látott egy fotózás során, amit mások nem. A kollégiumi szobájában hagyta hátra a gépét és nyom nélkül eltűnt. Azóta sem találják.
  Az ismerősei eleinte csak legyintettek, hisz az internet tele volt efféle fura dolgokkal, eltűnésekkel, visszatérésekkel. Csak egy városi mítosz, semmi több – gondolták. De aztán a történet furcsán ragadós lett, szájról szájra terjed a hír, és mindenki ismert valakit, aki, hallott ilyen történeteket. A legtöbben paranoiások lettek, nem bíztak meg senkiben. Minden kamerát, tévét, objektívet, telefont összezúztak. Bezárkóztak.
  A boltok …

„Egy érintésnyi csodaszeretet ott kezdődik, ahol már nem várunk viszonzást.”
Antoine de Saint-Exupéry

     A hó egész nap szakadatlanul hullott, mintha az ég el akarná takarni a világ fáradtságát. A kórterem ablaka mögött szürkeség honolt, de a kis éjjeli lámpa békésen világított. Ilona a párnájára hajtotta fejét, s arra gondolt, milyen különös, az idén először nem fáj neki, hogy egyedül tölti a karácsonyt. Vagyis, hogy nem lesz otthon. A kis lakásban most sötét van, a kályha kihűlt, a fenyőfa már évek óta a dobozban maradt. Itt, a kórházban, ahol mindenkit a veszteség érzése jár át és reménykedik valamiért, most valahogy jobban otthon érzi magát. 
     A falióra ketyegése és a lélegeztető halk szisszenése olyan volt, mint egy lassú imádság, amit senki nem mond ki, mégis benne van a …

A második adventi vasárnap reggele már nem volt olyan éles, mint az első. Magda nem ébredt fel a telefonja fényére, mert előző este kihúzta a töltőből, és gondosan az íróasztal fiókjába csúsztatta. Mégis, a megszokás, vagy talán valami mélyebb szorongás, egy röpke pillanatra felébresztette. „Mi történhetett a világban, amíg aludtam?” De azután eszébe jutott az előző hét felfedezése, amit a csend mögötti igazságnak hívott magában.
A kíváncsiság halk kattintásként még benne volt, de már nem uralta. Felült az ágyban, és észrevette, hogy valami más is változott. A lakás nem tűnt olyan némának és ridegnek, mint egy hete. Ugyanúgy csend volt, de már nem harapott, nem feszítette az idegeit. Inkább olyan volt, mint egy régi barát, akivel hosszú idő után újra találkozik az ember: még kicsit …

Mindig is az este volt a kedvenc időszakom. Legfőképpen karácsonykor. Már kicsi gyerekként azt vártam, hogy lemenjen a nap, felragyogjanak a csillagok és az este selymes leplet terítsen az ablakokra. Ilyenkor elkezdődött a varázslat. Édesanyám – jó szokásunkhoz híven – megkérdezte, hogy melyik mesekönyvből olvasson fel – mert rengeteg mesekönyvünk volt ám –, milyen történethez lenne kedvem. Én, mint mindig, most is azt kértem, hogy lepjen meg valami különlegességgel. Nem csalódtam. Az én selymes hangú, sellőalakú, kedves mosolyú anyukám mielőtt beleült volna a kedvenc hintaszékébe, az ágyamhoz lépett és kezembe adta a pingpong golyónyi üveggömböt, amit ő is az anyukájától kapott. Ez a kis gömb generációk óta öröklődött anyáról lányára, most épp rám. Szelíd mosoly kíséretében arcon …

Egy hópelyhes decemberi délután, Mosolyka, a kilencéves kislány, és öccse, a hétéves Marci, az ablakpárkányon könyökölve nézték a hótakaróba öltözött csendes utcát, és készültek megírni életük legfontosabb levelét. A papír illata friss volt, mint a tél, a ceruza sercegése pedig olyan, mintha a szívük dobbanásait rajzolná kívánság sorokká.
Mosolyka kerek betűkkel írta:
„Kedves Télapó, idén nagyon, nagyon jók voltunk…”
Marci pedig hozzáfűzte kissé ferdén dőlt betűkkel, de annál lelkesebben:
„…és nagyon szeretjük egymást.”
  Amikor elkészültek a levélírással, borítékba csúsztatták és megcímezték az északi sarka, a Télapónak.  Piros sálba burkolózva, izgatottan indultak a postára. Az utcán alig jártak emberek, a lámpák aranyszínű glóriát vontak a hóesés köré. Ám ahogy a postaláda …

Eljött a másnap és az ezeréves tündér folytatta meséjét:
Harmatka, a tavaszért felelős tündérlány, az utolsó élettelen tulipánszirmot érintette meg pálcájával, amikor hirtelen megcsillant valami az erdő fái között. A mozdulata megállt a levegőben, miközben a pálcával érintett virág pompázatos rózsaszínben kezdett tündökölni. A sűrű fák közé tekintett, végignézve a már jól ismert területet. Az erdő összes növényét és állatvilágát, név szerint ismerte, de ez a távolról jövő fény, idegen volt számára. Nekiiramodott majd hirtelen mégis bizonytalanul lelassultak szárnyai és csak aprókat csapkodtak egy helyben. Tudta, hogy jelentenie kellene ezt az új jelenséget a tündérek körébe, de nem bírt uralkodni a kíváncsiságán. Muszáj volt megnéznie, hogy mi okozza ezt a vakító csillogást, így vetett …

Valamikor réges régen
élt egy kaktusz a sivatagban,
magányosan éveken át a homokban.
Nappal a perzselő forróságban,
éjszakánként meg a fagyban.
Arról ábrándozott magában, hogy
lesz majd egyszer egy társa,
akivel a magányát megossza.

Egyik reggel különös illatra ébredt fel.
A távolban tőle egy gyönyörű
fehér rózsa hajladozott a
néha fújdogáló szellőben.
[(Hogy kerülhetett a sivatagba?)
– Valószínűleg a rózsamagot a szél elrabolta, és elejtette a homokba.]
Az illatot a szél a rózsától ellopta.

A rózsa illata és szépsége teljesen
rabul ejtette a kaktusz szívét.
Attól a pillanattól kezdve, ahogy meglátta,
csak őérte epekedett minden nap.
A rózsának is szemet szúrt a kaktusz
kitartó és sóvárgó pillantása,
így kölcsönössé vált a vonzalom.
Szerelem szövődött …

Róka Miki egy szép nyári délután kisomfordált a mezőre, mert éppen unatkozott.
Játszótársakra vágyott.
Gyönyörködött a szép virágokban, de sajnos ők nem bizonyultak jó pajtásoknak, hiszen megmozdulni sem tudtak.
Csak bólogattak jobbra-balra, amerre a szél őket fújta.

Leheveredett bánatosan a fűbe.
Egyszer csak egy pajkos pillangó szállt az orrára. Biztosan a róka orrát virágnak vélte.
Felcsillant a róka szeme!
Megkérdezte tőle, játszana-e vele.

– Ugyan mit tudnék én veled játszani? –
kérdezett vissza a lepke.

– Tudod mit?
Taníts meg kérlek repülni, mindig is szerettem volna szárnyalni.
Oly jó lehet a magasból nézelődni – mondta vágyakozva –, de sajnos sosem tudnám megtanulni.

Elgondolkodott a lepke, és mosolyogva megkérdezte:
– Mondd csak, Róka koma! Tudod te, mire …