A fenyők között arany fény csordult a hóra. Öt gyerek körbeállta a frissen született hóembert, mintha titkot őrizne. Kesztyűik nyoma emlékezett nevetésre, hidegre, barátságra. Amikor a nap lebukott, a hóember mosolya élni kezdett. Nem mozdult, mégis figyelt. Tudta a neveiket, a félelmeiket, a vágyaikat. Éjjel csendben maradt, nappal ragyogott. Tavasszal elolvadt, de ígéretet hagyott: minden tél visszatér, és együtt épít reményt. Addig a gyerekek hazamentek, zsebükben csillagfény, cipőjükön csikorgó emlék. Álmaikban erdő suttogott, hó hullott, kéz kézbe simult, és a csend megőrizte a nevetést, míg újra felragyogott a tél, friss ígéretekkel, bátor léptekkel, közös úttal, hazáig, holnapig, mindig, együtt, maradva.

Reggel volt, de a szoba még éjszakát hordott. Az ablak függönye mögül arany fény csorgott, lassan, óvatosan. A lány az ágy szélén ült, fejét tenyerébe temette, mintha ott rejtezne minden válasz. Gondolatai súlyosak voltak, mint a levegő vihar előtt. Emlékek kopogtak benne: kimondatlan mondatok, elhalasztott döntések. A csend nem vigasztalta, csak figyelte. Aztán felállt. A fény megérintette a vállát, és egyetlen lélegzetben megígérte, hogy ma nem marad sötétben. Mert hitt benne, hogy a nap lassan türelmet tanít, sebeket csitít, és új irányt rajzol a félve induló szívnek, amikor végre meri választani önmagát a hallgatás helyett, csendesen remélve holnapra valamivel könnyebb reggelt.

Az angyal csendben lépdelt a virágos kertben, szárnyai fényt szórtak a hajnali ködre. Kezét a kislány vállára tette, hogy bátorságot adjon. A gyermek egy régi könyvet szorított magához, benne elfeledett imákkal és reménnyel. Minden lépésnél hallatszott a múlt suttogása, mégis béke született. A kert kapuja megnyílt, és a város romjai mögött új út ragyogott. Az angyal mosolya ígéret volt: védelem, tanulás és szeretet, amely hazavezeti őket. Azért, mert a hit láthatatlan fonala összeköti a sebezhető szívet az örökkévaló fényével, s a csendes gondoskodás erősebb, mint bármely félelem, vihar vagy veszteség, mely próbára teszi az embert, mégis felemel, megtart, vezet, hazáig.

Amikor a sok isten helyet adott az EGYNEK, rémület költözött az emberek szívébe. Mert ha csak egy van, nem lehet többé tévedni. Nincs menekvés. Az út, amit akkor kijelölt, parancsolatokkal szegélyezett fájdalmas ösvény, amin az emberiség tántorog, elvét, letér — és mindig újra elbukik. Ez a sorsa „Káin” utódainak, akik benépesítették a földet. Először a vallás nélküli édeni állapot, amit követ az öntudatra ébredés – a félistenek uralma kezdődik – amit egy kataklizma söpör el, hogy helyet adjon a következő bukott angyalok nemzedékének.
Az Ősöreg tudta mindezt. De hallgatott. Kezével gyógyított, életével utat mutatott, de minden eltűnik majd a korszak végzetével.
Minden este a csillagokat fürkészte, mert onnan jöttünk, és oda térünk vissza.
De addig, mennyi évezred pereg az idő …

Egyszer, nagyon-nagyon régen, amikor a Föld éppen csak elkészült, és úgy ragyogott, mint egy újszülött csillag, az Úr végigsétált zöld dombjain és völgyein, és szeretettel nézett teremtményeire. Elnézte az állatokat és a madarakat, a fákat és a virágokat, a tengereket és a hegyeket, aztán elnézte az embereket - és szerette mindegyiküket, és azok is szerették őt.

De egy rövid idő után elszomorodott az Úr, és az angyalok, akik körülötte voltak, aggodalmasan kérdezték, miért könnyezik. Ő, pedig mondá:
„Elnéztem az embert, és láttam az irántam való szeretetét, de ez a szeretet csak azért van, mert én vagyon az egyedüli, akiről tudomása van. Azért szeret, mert nincsen más, akit szerethessen. Szabad akaratot szándékozom adni neki, hogy szerethessen, amikor akarja, és így tudjam, hogy ha egy …

– A tavasz mesét, Mamó! A tavasz mesét, Mamó! – kiabálta kórusban a két kis tündérlány a hófehér bársonyos tulipán szirmai között, ahol Mamóval, az ezeréves tündérrel éltek hármasban.
– Tündérkéim, az hosszú mese.
– Mamóka, lécci, lécci, lécci… – csapkodták körül kis szivárványszárnyaikkal.
– Hát legyen, de akkor be az ágyba – mondta a tündér nagymama, és betakargatta őket a puha nefelejcsszirom takaróval, majd elkezdett mesélni.

– Tavasszal történt ez a mese, mikor a tengernyi tulipán elkezdte bontogatni szirmait az aranyló napsütésben. Harmatka, a fiatal tündérlány, széles mosollyal az arcán repkedett a réten, kezében rózsaág varázspálcáját tartotta. Virágról virágra röppenve adott új erőt a téli álmukból ébredő növényeknek. Amint megérintett egy fát vagy bokrot, az abban a …

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kedves, dolgos ember, akit mindenki csak Endri Papinak hívott.
Papi különleges volt: nála mindig minden működött. Ha valami elromlott, ő megjavította. Ha valaki szomorú volt, ő megvigasztalta.
És ha éppen senki nem kért semmit, Papi akkor is csinált valamit, mert szerette, ha a világ rendben van.

Papi nagyon szerette a természetet. Sokszor állt meg a kertben, és nézte, hogyan táncol a szél a fák levelei között.
– Látjátok? – mondta mosolyogva.
– A természet mindig mesél, csak figyelni kell.

Azt is szerette, ha esett az eső, villámlott vagy süvített a szél, mert ő értette az ég nyelvét.
Mindenről tudni akart, amit az időjárás mesél, és gyakran jegyzetelt a kis füzetébe: „ma 27 fok, enyhe szél, felhők szaladnak kelet felé.”

Volt …

Volt egyszer, talán réges-régen, talán csak most az imént, egy kis szobában állt egy régi, mégis tisztán csillogó tükör. Sok mindent látott már: örömöt, könnyeket, álmokat, csendes sóhajokat és azt a különös fényt, amely csak azokból árad, akik sokat éltek és sokat szerettek.

Egy napon eléje léptél, és halkan megszólaltál:
Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, hová lett az én szépségem, a hajdani üdességem?

A tükör megcsillant, mintha mosolyogna, majd lágy hangon így felelt…
Kedvesem… A szépséged nem tűnt el. Csak átalakult. Az idő nem elvesz, hanem átrajzol. Amit egykor a bőröd finomságában hordtál, ma a szemed csillogásában rejlik. Ami régen az arcod üdesége volt, ma a szíved melegében él. Én nem azt mutatom, amit elvesztettél… hanem mindazt, amit megnyertél.

Csend lett, és te …

II. rész – A Fogtündér

Egyik nap a Süldőiskola tanulói fogorvoshoz mentek. A kis nebulók fogait Varacskos Vilmos doktor vizsgálta meg. Miután mindenki sorra került, így szólt az osztályhoz:

– Kedves gyerekek! Nagyon büszke vagyok rátok! Mindenkinek szép fehérek és egészségesek a fogai. Ez annak köszönhető, hogy rendszeresen mossátok őket. Viszont mivel már egyre nagyobbak vagytok, sokatoknak már mozognak a tejfogai. Hamarosan újak és erősebbek váltják őket. Ha kiesik a fogatok, tegyétek estére a párnátok alá, és a Fogtündér majd megjutalmaz titeket.

Elbúcsúztak a kis diákok Varacskos bácsitól, és indultak is vissza az iskolába.

– Te, Dönci! Tudod, mit kapunk a Fogtündértől? – kérdezte Csülkös Csabi.
– Anyukám azt mondta, hogy egy pengőt tesz a párnánk alá.
– Hú, de jó! Nekem …