Robingó hazatérése

A hópelyhek, mint apró balerinák, kecsesen táncoltak végig a fagyos széllel, míg megérkeztek Lullaby falujába, ahol már nagyban folyt a karácsonyi készülődés. A fenyőillat és a mécsesek melege betöltötte az utcákat – mindezt pedig Kremp, a tizennyolc éves, félig krampusz–félig ember lány figyelte egy magas fa ágáról, ahonnan ritkán merészkedett le.

Ekkor pillantotta meg a mankóval sántikáló katonát, aki házról házra járva kopogtatott, szállást kérve Szentestére. Minden ajtó bezárult előtte.

Kremp sóhajtott, leugrott a fáról, majd felhúzta csuklyáját, hogy meg ne ijessze az idegent. Bizonytalanul, de kedvesen szólította meg:

– Itt nem találsz menedéket éjszakára… De gyere, kövess!

A katona habozva indult utána. A lány egy apró kunyhóhoz vezette, ahol meleg kandaló égett, aranyszínű fénnyel töltve be a teret. Kremp forró kakaót készített neki, majd levette köpenyét és a fogasra akasztotta.

A katona megdermedt, kezét ösztönösen a fegyveréhez kapta, de végül meggondolta magát.

– Ki vagy te? – kérdezte óvatosan.

– A falu kitaszítottja – felelte Kremp nyugodtan, miközben a sebkötözőért nyúlt.

– Robingó kapitány vagyok, Fruft király szolgája – mutatkozott be a férfi. – A kedvesemhez, Annához tartottam haza, amikor banditák támadtak rám.

– A Trümpen-hegy krampuszai lehettek. Egykor emberek voltak, míg jobb életet nem kívánt nekik a Teremtő – jegyezte meg Kremp, majd finoman ellátta a sebeit.

A férfi hálás pillantást vetett rá.

– Nem tudod véletlenül, hogyan juthatnék haza karácsonyra?

Kremp féloldalas mosollyal bólintott.

– Gyere velem.

Ahogy kinyitotta az ajtót, előttük kristályból formált folyosó tárult fel, mely kékes fényben ragyogott. A lány végigvezette rajta Robingót, míg egy tágas terembe nem érkeztek, ahol Marina, az Idők Királynéja ült smaragd trónján. Mellette két gyermeke, Tinka és Tonk nevetgélt.

– Kremp! – kiáltották boldogan, és futottak felé.

Kremp megsimogatta a fejüket, majd Marina elé lépett.

– Szépséges Marina! Egy katonát hoztam, aki szeretne karácsonyra hazajutni a kedveséhez. Kérlek, segíts rajta!

Marina felállt, tekintete végigpásztázta a férfit.

– Olyat kérsz, amit nehéz teljesítenem ilyen rövid idő alatt – mondta lassan. – Az idő fonala nem arra a napra szánja az érkezését.

– Anya, nincs valami megoldás? – kérdezte reménykedve Tinka.

– Jaj, Tinka… hogyne lenne! – vágott közbe Tonk. – Ha a katona feláldoz egy évet az életéből, akkor sikerülhet.

– Vállalom – felelte Robingó habozás nélkül.

Marina bólintott. Gyengéd csókot lehelt a homlokára, s a férfi mély álomba merült. A két gyermek karon fogta, és hazavezette saját otthonába, ahol karácsony éjjelén tért magához.

– Anna…? – kérdezte rekedten, körbenézve.

A kandalló mellett álló fánál találta meg szerelmét, aki karjában egy kisbabát ringatott.

– Robingó! – kiáltotta Anna, könnyei végigcsorogtak arcán, miközben odalépett hozzá kisfiukkal. – Azt hittem, sosem látlak viszont…

A férfi magához ölelte őket. Végre újra együtt lehettek.




Marina csendesen figyelte a kristályablakon át az egyesült családot. Mögötte Kremp játszott Tinkával és Tonkkal.

– Nem bántad meg, amit tettél? – kérdezte a királyné.

Kremp elmosolyodott.

– Tudod, Marina… nincs annál nagyobb ajándék, mint ha karácsonykor azokkal lehetünk, akiket szeretünk. Egy év az életemből… az semmi ahhoz képest, hogy ők együtt lehetnek.

A királyné szemében megcsillant valami, ami talán büszkeség volt. Kremp pedig tudta: idén ő adta a legnagyobb karácsonyi csodát.