Múzsák Könyvtára

Mardosta lelked a búcsú,
a végtelenített szomorú,
könnyes fájdalom,
bántott a szava, égetett,
de csak rá gondolsz
szüntelen a vonaton.

Az elsuhanó póznákat
számolod,
vagy azokat a napokat,
mikor becsülték
mosolyod?

Nem érted, mi történt,
hogy lehet mindez,
ily rövid e felvonás,
a súgó sem segít
komor színpadán,
csak tátog, de nem érted.

A nyári eső verte ablakon
szánakozik rajtad a lehelet,
szívedből jött melege illan,
cseppként sodródik alá,
s tűnik el szelíden
a párkányon.

Már távol az állomás,
ő nem kísért ki,
nem integet, mint máskor,
fejét kebledre nem hajtja,
több neki a szabad mámor.

Ne éltesd a bút,
büszke arccal virulj,
ifjú vagy, s társra még
szánhatsz csókot eleget,
pillanatok elsuhannak,
sebeid.

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.