A sors állomásai

Mikor a messziről jött sínek egy állomáson összefutnak
Vagányan, álmosan int feléd a sors kalauz,
Megálljt parancsol ott és akkor járatodnak,
Indulás előtt egy szippantásnyit pihen, unottan földre hamuz.

Egy véletlen találkozás, mi a menetrendben megvan írva,
Egy új érzés, szerelem gyönyöre lüktet fényes tagjainkban.
Két sorskerék egymáson elforog, hangosan csikordul,
De csak addig hallod élces hangját, míg a masiniszta sietősen reád nem mordul.

S elpöfög tova a vagon, mintha ott sem lett volna,
Elviszi őt messze, küldik ismeretlen, távoli útra.
Rózsaszín, tündöklő ködében illan el a szerelem,
Szürke, fullasztó, áporodott szagban fuldokolsz szenvtelen.

A remízben megállsz, nem mozdulsz többé, horgod kopott, magadra hagyva,
Nem akarsz indulni soha többé, csak a rozsda mar s az idő fog rajtad.
Nem gurulsz többé, mozdulatlan állsz fényes síneken,
Lehet csábító a végállomás, motorod nem fűti semmi, hiánya hagyja hidegen.

Évek telnek s az ismerős hang távolban csikordul,
Végre érkezik, indulnál, kazánod mázsányi szenet koldul.
De már másik kocsit húz, mert nem volt merszed indulni utána,
Vágányodat benőtte a gaz, de lassan, döcögve, céltalan gurulsz tovább egy másik állomásra...

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.