Vers elemzés – szótagszám és rímséma

Szerettem volna megvigasztalni magamban megragadt kishitű gyermeket. Szerettem volna babusgatni, elringatni benne a rémálmok folyamatos fenyegetéseit. De már jó ideje jócskán szégyelltem magam, akár gyáva, eltévedt állat, aki elbújdosott a rengetegben, s inkább önmagába belemar. Féltem, s rettegtem, hogy vajon azzal a kisemberrel, aki torz grimaszt vág, hisztizik énbennem, vajon mi lesz?!

Az ugató Hold késpengéje vészjóslón ragyogott ágyam felett, s reggelre mindig másnapos, vérbolya-ágassá lett szívem. Vemhessé lettek immár kuporgó emlékeim is. Agyam kamráiba még szűntelen tűzrakás lángol, akár az értelem, s tudás lángja. Lassan elmúlik majd hirtelen minden forma, s megtalált alakzat.

A valódi értékek egy kis darabig még fel-felvetődnek, csillognak, s jönnek velünk – s lehet pusztán csak mérvadó, vagy számottevő egy-egy emberi bukás. Lenyeli bennem nyughatatlan sírógörcseit a kisgyerek is; anyjáért, az egy-Kedvesért vacogva zokog még szüntelen.

Folytatólagos fájdalmakhoz volna szabad öngyilkos terveket tudatosan szövögetnie. Makacskodó törvényeimben önmagamat emésztem. A félelem tartós hányingere bűzlik gyomrom katlanaiból. Értetlenségek elszürkült felhőiben szakadékok homálya tapad, leskelődik orv-gazul.

Lelkem roncsai közt sokáig még megkísértettek vágyaim, romantikus ösztöneim. Semmitmondó Haláltudatnak előbb-utóbb farkasszemet néznek. Jó volna még zárt-nyugalmam falai közé külön-békét osztogató vendégeket hívatni. Akár fölborított meteor-felhőket átszurkálva kellene alászállnom a Lét mélységeibe. Bebörtönöztem már jól magamat jó mélyen, s ha bűnösöket akarok találni, önmagamat faggatom sokszor!