A reggel nem hozott újat. Nem volt mit hozzátenni. A csend már teljes volt, mielőtt bármi elkezdődött volna.
A figyelem nem mozdult kifelé. Nem keresett formát, nem kapaszkodott gondolatokba. Csak maradt ott, ahol mindig is volt – a jelenben, amely nem múlik.
A gondolatok felbukkantak, mint halvány visszhangok. De nem volt erejük. Nem kellett elcsendesíteni őket, mert nem zavartak. Átengedődtek.
A test könnyebb lett. Nem azért, mert megváltozott, hanem mert megszűnt az ellenállás. A légzés mélyebbre érkezett, mintha végre hazaért volna.
És ebben a csendben nem történt semmi különös.
Mégis minden a helyére került.
Nem volt több keresés.
Nem volt több kérdés.
Csak az a tiszta, nyugodt jelenlét, amely nem kezdődött el – és nem is fog véget érni.

A nap még nem is gondolt arra, hogy felkeljen, de ő már ébren volt. Hamar véget ért az a kevés alvás, ami neki kijárt. Zsellér volt, ahogy az apja és az öregapja is. Nincstelen. De a munkából mindig becsülettel kivette a részét. Nemcsak azért, mert muszáj volt, hanem azért is, mert ha mást nem tud felmutatni, legalább a becsületén ne essen folt. Tavasz volt, de a hűvös szél minduntalan befurakodott az egyszerű vályogkunyhó repedésein. Megcsináltatta volna. De hát miből? 1932-ben a pénz nem termett minden kapualjban, főleg nem egy nincstelen zsellérnél.

Elindult a falu határába. Kapálás várta a mai napon is. Békéssy uram földje végeláthatatlan volt, de ha nem is sokat, mégis fizetett. Egészen pontosan 65 fillért. De ezt is csak akkor, ha a nap végére kiérnek a soron. Ha meg úgy …

Ülök itt a székemben, és mérges vagyok. Régóta figyelem a környezetemet, s amit tapasztalok, az nagyon nem tetszik. Az első dolog, amire felkapom a fejemet, az az, hogy az emberek, de leginkább a fiatalok csúnyán beszélnek, na nem a szavak a csúnyák, hanem az artikuláció az, ami monoton és kifejezéstelen. A szöveg összemosódik, szürke. Se eleje, se vége, s suttognak, ill. sutyorognak. Na, nem azt akarom elérni, hogy halljam a szöveget, hanem hogy egy szép hangzású, dallamos beszédet halljak. Mi még az iskolában 2 jegyet kaptunk a feleletünkre, 1-et a tartalomra, 1-et az előadásra, s ez igenis nagyon fontos volt. Megtanultunk kulturáltan előadni valamit. A mondatnak volt eleje és vége is, a mondat végén levittük a hangsúlyt. Ritmusa és dallama volt a mondandónknak. A mai srácokat nem …

A hatalmas űrhajó lassan beért a Narion légkörébe, de ekkor a fémmonstrum erősen megrázkódott.
– Linda, mi a fenét művelsz?! – értetlenkedett bosszús hangon Marlon.
– Nem én voltam, kapitány, nem tudom, mi történik... – hadarta kétségbeesetten Linda.
– Szerintem nem vettétek észre, de a Narion kicsit gyorsabban közeledik! – szólt közbe Zakter.
Marlon és Linda kinéztek a felettük elhelyezkedő üvegen. A Narion felszíne egyre közelebb és közelebb került hozzájuk. Linda ijedten ráncigálta a botkormányt, azonban az űrhajó nem reagált.
– Basszus... – nyögte ki Marlon.
– SZENT SZAR, BE FOGUNK CSAPÓDNI! – sikított fel Linda.
– Oké, csak semmi pánik! – nyugtatgatta őket Zakter.
– Nézzük a jó oldalát, legalább azonnal lesz egy közös fémkoporsónk – jelentette ki Emma.
– Gyereklétedre igazán …

Először kollégája figyelmeztette, akivel – ki tudja, miért – aznap együtt ment be a munkahelyére. Az ötvenes villamoson találkoztak a külső Határ úti megálló közelében, és mindketten jellegzetesen fanyar, kicsit fekete humorral megállapították, hogy ennyire kora hajnali kelésben akár éjszakások is lehetnének. Mindketten távol laktak a munkahelyüktől. Egyik a XI. kerületben, míg a másik a XVII.-ben.

A Poloska utcánál szálltak le aznap, és mindketten komótosan, ráérősen beszélgetve sétálni kezdtek a napsütötte utcák irányába. Amikor mindketten befordultak a harmonikus gesztenyefasorral beültetett kertvárosias utcácskába, a kollégája volt az első, aki mentegetőzve rákezdte:

– Figyelj, öregem! Nem tehetek róla! Te is tudod, hogy az igazgatói utasítás jött, hogy a létszámot csökkentenünk …

Kérem, ez kackiásan nincs felcsavarva.
Fordul a cica hasáról hátára az avarra.
Hosszú fehér bajusza meg-megremeg,
Tejfel száradt reá, nem pedig rettenet.
Fordulatban zizeg barna, száraz falevél.
Ej, te tarkabarka kandúr, de kövér lettél!
Zizeg a tavaly lehullott holt avar magja.
Egér úr pici fülét e zaj picit sem zavarja.
Hisz vágyik ő hófehér, vagány bajuszra!
Birtokolja azt, ki ma e napon át alussza.
Ettől bizony nem fél egy tiritarka egér!
Hisz a cica hasán a háj ringó, s jó kövér.
Remegned kéne ettől néked, te kisegér!
Futnod gyorsan, míg a sors utol nem ér.
Hamar be a lyukba bújva, te botor egér!
Nem a kamrai sajtba, hol sok lyuk elfér.
Hagyd a fehér bajuszt, nem kell neked!
Könnyen elveszítheted te a picike fejed!
Tarka macska bajsza nem ajándék ma!
Akkor sem, ha …

BÁKK Manó nagyon korán ébredt azon a reggelen.
A nap még csak éppen bekukucskált az ablakon, de ő már talpon volt. Megigazította a sapkáját, felkapta a kis tarisznyáját, és sietve kilépett a mesekertbe.
BÁKK Manó apró, fürge mesealak volt. Zöld mellénykét viselt, amelyen egy pici, hímzett mesekönyv díszelgett. Barna nadrágja térdig ért, cipője orra vidáman felkunkorodott. A fején puha, bordó manósapka ült, amelynek végén apró aranycsengő csilingelt, valahányszor sietni kezdett, az arca kerek volt és barátságos, a szeme kíváncsian ragyogott.
Nagy nap közeledett.
A mesefesztivál napja.
BÁKK Manónak rengeteg dolga akadt. Le kellett porolnia a mesepadokat, fel kellett díszítenie a kaput színes szalagokkal, meg kellett öntöznie a virágokat, és még a meseösvényre is ki kellett raknia az …

Valahol a messzi hegyek tövében húzódott meg kis falu, amit csak „Zajos” néven emlegettek. Az itt élő emberek néha elfelejtették meghallani egymást a folyamatos beszéd közben. Itt élt két apró lányka: Szederke és Szilvácska.
Szederke mindig sötétlila ruhát viselt, s úgy nézett ki, mintha egy erdei szederbokor lenne. Innen kapta a nevét is. Szilvácska pedig halványkék kötényt hordott, és úgy illatozott, mint egy nyári szilváskert eső után. Egy napon elhatározták, hogy elmennek a nagyvárosba, mert hallották, hogy ott minden utca ragyogón tiszta, sok színes épület sorakozik egymás mellett, mint fák az erdőben, és vannak boltok. A cukorka- és fagylaltbolt, no meg a ruhabolt nagyon felkeltették az érdeklődésüket.
– Biztos ott van a legnagyobb palacsinta is! – lelkesedett Szilvácska.
– És …

Bambínó egy átlagos, ötéves fiú. Még óvodába jár, szereti a tejbegrízt és a csokifagyit. Szereti a játszóteret, a barátait, de „gyűlöli” az éjszakát.
Amikor Anyu elmondja este a mesét, és „jó éjt” puszi után leoltja a villanyt, akkor kezd el félni Bambínó.
Nincs is baj, amíg el nem alszik. De álmaiban kicsi, zöld sapkás, szakállas, piros orrú manók jönnek elő. Tőlük fél Bambínó, mert mosoly nélküli az arcuk, és mogorván néznek.
Az egyik éjszaka is így történt. Jöttek a manók, nézték Bambínót, aki úgy érezte, hogy egész testében reszket.
Ekkor hirtelen fény villant, és egy paprika testű, paradicsom fejű, mosolygós figura ugrott a manók és Bambínó közé.
– Hát te ki vagy? – kérdezte Bambínó.
– Lecsó Kapitány!
– És mit akarsz? – kérdezte Bambínó.
– Segíteni neked! – mondta a másik.
– …

Ricsi vidáman lépett be az óvoda ajtaján. Ez volt a harmadik napja a Cica csoportban, és mivel gyorsan barátkozott, így nem unatkozott sokat. Gergővel ette meg a tízórait, aztán Évikével társasozott, végül pedig Petivel mondókákat tanítottak egymásnak. Délután a csoport kiment az udvarra, de Ricsi észrevett valami furcsát. Az egyik padon ült egy kislány, aki nagyon szomorúnak tűnt. Ricsi megsajnálta, ezért odament hozzá, és kedvesen megszólította:
– Szia, a nevem Ricsi! Téged hogy hívnak?
– Enikő vagyok – mondta meglepetten a kislány.
– Látom, egyedül vagy, nincs kedved játszani velem? – kérdezte lelkesen Ricsi.
Enikő szemei vidáman felcsillantak, s izgatottan bólintott. Ricsi kedvesen megfogta a kislány kezét, és elindultak a többi gyerek felé, akik már javában játszottak …