Szederke és Szilvácska

Valahol a messzi hegyek tövében húzódott meg kis falu, amit csak „Zajos” néven emlegettek. Az itt élő emberek néha elfelejtették meghallani egymást a folyamatos beszéd közben. Itt élt két apró lányka: Szederke és Szilvácska.
Szederke mindig sötétlila ruhát viselt, s úgy nézett ki, mintha egy erdei szederbokor lenne. Innen kapta a nevét is. Szilvácska pedig halványkék kötényt hordott, és úgy illatozott, mint egy nyári szilváskert eső után. Egy napon elhatározták, hogy elmennek a nagyvárosba, mert hallották, hogy ott minden utca ragyogón tiszta, sok színes épület sorakozik egymás mellett, mint fák az erdőben, és vannak boltok. A cukorka- és fagylaltbolt, no meg a ruhabolt nagyon felkeltették az érdeklődésüket.
– Biztos ott van a legnagyobb palacsinta is! – lelkesedett Szilvácska.
– És talán beszélő macskát is látunk! – tette hozzá Szederke.
Így hát útra keltek.
A nagyváros azonban nem volt se csendes, se illatos. Inkább zajos volt, mint egy ezernyi tyúk által lakott udvar, és a házak olyan magasak voltak, hogy a felhőknek létrát kellett kérniük, ha le akartak nézni.
Amint megérkeztek, egy villamos majdnem elvitte Szederke hajszalagját, Szilvácska pedig egy forgóajtóval veszett össze, mert az folyton visszalökte őt.
– Ez a város biztosan egy élőlény – morogta Szederke. – És nem túl barátságos.
Nem sokkal később megéheztek, és betértek egy fényes kirakatú pékségbe. A pult mögött egy szigorú asszonyság állt, aki úgy nézett rájuk, mintha valami rosszban sántikálnának.
– Kérünk két palacsintát! – mondta Szilvácska bátran.
– Itt csak kifli, zsömle meg rétes van – felelte az asszonyság.
– Akkor rétest kérünk – nézett félmosollyal az asszonyságra Szederke. Amikor megkapták az ételt, a tányér akkora volt, mint egy tálca, de rétes rajta olyan kevés, hogy Szilvácska csak annyit mondott:
– Ez inkább művészet, mint lakoma.
Így aztán éhesek maradtak.
Ahogy céltalanul bolyongtak, találtak egy parkot, ahol leültek egy öreg, nyikorgó padra, és egyszer csak egy galamb szállt melléjük.
– A városban mindenki siet – búgta a galamb –, ezért senki sem hallja meg, amit a másik mond.
Szilvácska felsóhajtott:
– Akkor miért beszél mindenki annyit?
A galamb erre csak megrázta a fejét, mintha ez lenne a legnagyobb városi rejtély.
A lányok rájöttek, hogy a városban minden fényes, gyors és hangos, de valahogy mégis magányos. Hiányozni kezdett nekik az otthoni hangos beszédű, mégis lassú élet, a nevetés, a szilvaszedés és a szederbokrok tüskéi, s az őszinte ölelések.
Másnap reggel úgy döntöttek, hazamennek.
Mire visszaértek falujukba, a fák mintha kicsit jobban meghajoltak és integettek volna, a patak pedig kicsit mintha hangosabban csobogott volna örömében.
Szederke így szólt:
– A városban minden nagy volt, csak az emberek nem fértek el benne igazán.
Szilvácska pedig hozzátette:
– És a legfinomabb étel a palacsinta, amit anyukánk készít, nem pedig a mini rétes.
– Vége –