Utazás 1.

Csaszi András, nyugalmazott, aranykoszorús órásmester, végignézett az ünnepi terítéken. Szögletes, ráncoktól barázdált arcán elégedett mosoly ült. A lakomához minden előkészítve, a torta, tizenhárom gyertyával, a hűtőben várja végzetét. Még egy kanalat egyenesre igazított, mikor megcsörrent a régi, tárcsás telefon.
– Te vagy az, fiam? Minden kész. Mikor értek ide?
– Nem tudunk menni, apa. Egy ellés hamarabb indult, mint vártam.
– Mikor tudtok jönni? Ne felejtsd el, hogy a gyereknek ma van a születésnapja.
– Talán karácsonyra eljutunk. Addig teljesen be vagyok táblázva.
– Karácsonyra? Július van! A fiú mindig itt tölti a nyarat. Erre készül egész évben.
– Sajnálom, apa. Adom Bercit.
– Szia, Tata – hallotta recsegve az öregember unokája hangját. – Mondtam a fiadnak, hogy el tudok már menni egyedül is, de nem enged.
– Ha nem enged, biztosan igaza van.
– Csak azt fújja, „nem a szomszéd faluba kell utazni” – csúfolta apját mély hangon.
– Majd kapsz egy pofont, csak szemtelenkedj! – hallatszott a háttérből.
– Kitalálunk valamit – mondta Csaszi András, és lassan letette a telefont.
Beletúrt ritkás, ősz hajába, megvakarta fejét, mintha a gondolatait akarta volna összegereblyézni. Ránézett az órára, negyed tíz. Tudta, ha fél órán belül elindul, öt átszállással, éjjel tizenegyre eljut Túristvándiból Nagyatádra. Ott élt a fia, családjával. Főnöke rábeszélte, egy évre vállalja el a körzeti állatorvosi állást. Azóta a fecskék tizenkétszer költöztek el, és tértek haza.
Az öregember belepakolta egy nagy hátizsákba az ételt, amiről úgy gondolta, nem romlik meg az úton, bezárta az ajtót, és becsöngetett a szomszédba.
– Csókolom, Bandi bácsi.
Kissé szögletes mozgású fruska szaladt a kertkapuhoz. Széles, mosolygós arca csupa szeplő. Vállai fölött két rozsdavörös copf táncolt.
– Pannikám – kezdte az órásmester. – El kell utaznom, kérlek, gondoskodj a tyúkokról. Itt a kulcs, a hűtőben van a torta, egyétek meg.
– Nem lesz szülinap? Nem jön a Berci? – szontyolodott el a leány.
Hirtelen elpirult, s hogy zavarát leplezze, hadarni kezdett.
– Pedig egy csomó mindent kitaláltam. Megnéztük volna a vízimalmot, a fát, ami alatt Petőfi a Tiszát írta. Fürödnénk a Túrban.
– Ne lógasd az orrod. Holnapután megjövünk.
A hátizsák súlya alatt kifulladva, sietősen lépkedett a buszmegálló felé. Kimelegedve, fújtatva zöttyent le az ülésre.
– El vagyok kényelmesedve. Többet kellene sétálnom.
A busz éppen félúton járt Vásárosnamény felé, mikor a motor köhögött kettőt, és leállt. A sofőr kínozta egy kicsit az önindítót, aztán telefonált. Csaszi András nyugtalanul fészkelődött. Órásként a pontosságot a legfőbb erények közé sorolta. A pótló járat fél óra múlva érkezett meg. Az öregember még látta elmenni a buszt, amire át kellett volna szállnia.
– Kis szerencsével még elérhetem Nyíregyházán a pesti vonatot – gondolta, s kiállt stoppolni az országútra.
Rövid idő múlva megállt egy teherautó, de azzal csak néhány kilométert tudott haladni. Aztán egy furgon lassított, aminek csak a hátuljában volt hely. Egy lelőtt őz bámult rá üveges, vádló szemekkel. Iszonyodott a tetemtől, vérszag felkavarta a gyomrát. Kénytelen volt kiszállni. Eltámolygott egy út menti nyárfáig, és a tövére hányt.
Úgy tűnt, a szerencse mellé szegődik. Fél órával később felvette egy asztalos, aki Nyíregyházára vitt deszkákat. Azokon kucorgott, mivel csak a platón tudtak helyet szorítani. Tíz perccel a vonat indulása előtt mászott le az állomásnál.
– Kérek egy nyugdíjas jegyet Nagyatádig – mondta a rácsos ablak előtt, és elő akarta venni a pénztárcáját. Nem találta. Már az összes zsebét kiforgatta hiába, mikor a háta mögül valaki rákiabált.
– Ne tartsa fel a sort! Elmegy a vonat!
Hasztalan nézett át újra mindent. A nagyobb baj az volt, hogy a tárcájában voltak az igazolványai is.
– Most már otthonról is messze vagyok, inkább előre megyek, mint hátra – gondolta, és újra kiállt az út mellé.
Sokáig ácsorgott feltartott hüvelykujjal, míg valaki felvette. Örült, bár csak a következő faluig jutott. Onnan gyalog tett meg egy kilométert, mikor szemből érkező rendőrautó lassított mellette. Ketten szálltak ki belőle, kérték a személyi igazolványát.
– Ha nem tudja igazolni magát, be kell vinnünk – mondta a magasabbik. – Aztán majd meglátjuk, mi lesz magával. Folyt. köv.