Mogyi, és a Jégpalota 5.

Mogyi nagyszülei a múlt héten orvoshoz mentek, mert nagyi laborleletei nem sikerültek jól. Nagypapája elkísérte. Nagyi nagybeteg volt. Hamarosan elment, meghalt. A teste végleg elfáradt, és már nem tudott tovább működni. Nem tudott többé mozogni, beszélni és lélegezni sem. Az angyalok csillagport terítettek elé az útra, majd a lelke átkelt a szivárványhídon. Többé nem érzett fájdalmat. Testét elhamvasztották, urnája ott van a temetőben. Mogyiék elmentek a hamvasztás utáni szertartásra, az urnás temetésre, és vittek egy szál fehér rózsát. Megsiratták, mert nagyon fájt nekik a búcsú, de arra gondoltak, hogy ahol most a lelke van, ott már nem fáj semmije, és boldog. Ők pedig azóta szeretettel emlékeznek rá.

Papája is idős volt, de jól tartotta magát. Örömmel tett-vett a kertben, amikor csak tehette. Anyukája a házimunkákat és a sütés-főzést szerette nagyon. Már Mogyi is sok-sok mindent eltanult tőle, mert nagyon szeretett neki is segíteni. Olykor, ha apukája és papája megengedte, akkor neki is örömmel tette. Ma épp egy ilyen nap volt. Miután Mogyi segédkezett a szüleinek ebben is, abban is, kiment a jó levegőre, a kertbe játszani. Igen, most épp egyedül.

– De jó lenne, ha esne a hó! – fohászkodott. – De mostanában, ha esik is, akkor inkább az eső vagy a köd szitál – gondolta magában.

Az igen-igen sáros, igen-igen sikamlós és igen-igen csúszós földön egyszer csak – zsupsz! – megcsúszott, és belepottyant a sárba.

– Már csak ez hiányzott! – jegyezte meg bosszúsan, és akkor egy pillanatra lehunyta a szemét. Amikor felnézett, hát képzeljétek el: mindent hó takart. Amerre csak ellátott, minden csupa-csupa fehér volt, csillogó-villogó.

– Hát ez mi? – csodálkozott. Megdörzsölte a szemét egyszer, kétszer, háromszor, de semmi sem változott. Egyszer csak egy ezüsttalpas fa szán közelített felé, majd mellette megállt. Mogyi ráült, az meg felrepült, s egyre gyorsabban száguldott vele. Elhagyták az ismerős környéket. Elsuhantak tavak, folyók, hegyek, városok fölött, míg egyre zordabb és egyre kietlenebb lett a tájék. Ott olyan sűrűn kavargott a hó, hogy Mogyi nem látott tovább az orránál, de a szán csak röpült messze tovább a végtelenbe.

Bundája, kesztyűje, sálja, sapkája és farkincája csupa-csupa hó volt, melynek peremén már jégcsapok csilingeltek. Egyszer csak megérkezett egy mókuslábon forgó jégpalotához. De nem ám csak egy sima mókuslábon forgó jégpalota volt az, hanem mókusformájú! Ott megállt a szán, és Mogyi leszállt róla.

Mielőtt bement volna a kastélyba, körülnézett. Az épület mögött egy hatalmas jégpálya volt, ahol áttetsző színű, de hozzá és a barátaihoz hasonló vidám vadak korcsolyáztak. Mögötte egy havas hegyoldalon síeltek, a domboldalon pedig szánkóztak. Gigászi erdő ölelte körül, sűrű zúzmara szőtte be az ágait, melyeken jégmadárkák csacsogtak csilingelő hangon. A közeli tó és a kis patak felszínét vastag jégpáncél fedte, mert olyan hideg volt.

Egy szó, mint száz: minden hasonlított az ő otthonához, és mégis minden más volt.

Mogyi felment a grádicson (lépcsőn), lenyomta a kilincset, és belépett a hatalmas terembe. Ott ült a trónusán a Jégkirály. Ahogy illik, köszöntötték egymást.

– Már vártalak, Mogyi! – kezdte. – Megöregedtem, és sajnos egy gyermekemet sem tartom érdemesnek a trónra, ezért küldettem érted.

– Igen? Komolyan? – képedt el a kismókus.

– Benned megvan minden, ami szükséges, és végtére te is a rokonom vagy.

Mogyi körülnézett, mert semmit sem értett.

– Biztos rám gondol? Rólam beszél? – gondolta leesett állal, álmélkodva, száját tátva.

– Igen, így van! – mosolyodott el a Mókuskirály, Jégország uralkodója.

– Még mindig nem értem – mondta megdöbbenve, kérdő tekintettel.

– Szereted a könyveket, szeretsz olvasni, azaz tanulni. Ez pedig a király számára is rettentően fontos. Türelmes, jószívű vagy a testvéreiddel és másokkal is, így az leszel az ország alattvalóival is. Kiállsz magadért és a társaidért. Egyedi vagy, alázatos, és pont így van rád szükségem nekem és az országnak. Ha hibázol, őszintén felvállalod. Ha szükséges, önzetlenül segítesz. Hogy csak néhányat soroljak a sok-sok jó tulajdonságod közül. Most már érted?

– Azt hiszem, igen! – felelte már bátrabban Mogyi.

– Elfogadod hát a koronát? – tette fel határozottan a kérdést.

– Igen, elfogadom! – vágta rá eltökélten.

Ekkor megjelent nagyi is. Igen, jól hallottátok. Hófehér ruháján az ezüst szárnyai csak úgy csillogtak-villogtak. A kismókus odaszaladt hozzá, átölelte, mamája viszonozta, megcirógatta és rámosolygott. A király koronáját is nagyi tette Mogyi fejére. Az öreg király átadta neki a helyét a trónuson.

Közben megérkeztek a királyfiak is, akik – mivel belátták édesapjuk, azaz a király igazát – együtt örültek a néppel. Mogyival, az új királlyal pedig jó barátok lettek.

Ahogy mindenki szokta, ti is, Mogyi is pislogott, és egy pillanatra lehunyta a szemét. Amikor kinyitotta, egy ezüsttalpas fa szán közelített felé, majd megállt mellette.

– Mi ez már megint? – gondolta döbbenten.

Ráült a szánra, az meg egyre gyorsabban száguldott vele. Elhagyták a Jégpalotát. Elsuhantak tavak, folyók, hegyek, városok fölött, míg egyszer csak megérkezett az ismerős ligetbe. Leszállt a szánról, ami tovasuhant. Körbenézett. Mindent hó borított, miközben sűrű pelyhekben szállingózott a hó.

Ez az otthonom. Szép volt Jégország, gyönyörű, de ez még szebb! Az én otthonom – mosolyodott el.