Csivitelő csiripelők

Élt egyszer egy majdnem kerek erdőben egy majdnem kerek kis szalakóta család. Hogy kik is azok a szalakóták, hát nem tudjátok? Sokáig én sem tudtam, de nemrég felhívták magukra a figyelmet, amikor kertünkben játszadoztak. Szép színes tollazatuk és kedves csivitelésük magával ragadott. Népies nevükön kékcsókának is nevezik őket. Általában párban élnek az alföldi Kiskunságon. Olyan kevesen vannak már, hogy az ornitológusok – tudjátok, akik a madarak tanulmányozásával foglalkoznak – meggyűrűzik őket, hogy megfigyelhessék mozgásukat.

Tavasszal, amikor már zöldül az erdő, újból életre kel a természet is. Visszatérnek hozzánk a meleg Afrikából költöző madaraink, ahol a telet töltötték. Az idei tavaszon is a kellemes hőmérséklet beköszöntével érkeztek meg országunkba, ahol hűs árnyékkal várta őket az erdő. Azaz csak érkeztek volna. Mert nagyon kalandos volt ám az ő utazásuk. Mielőtt elindultak, csapatokba verődtek, és jól teletömték a begyüket mindenféle eledellel, hogy legyen energiájuk a hosszú úthoz. Útközben többször pihenőt tartottak, néhányuk azonban nem bírta a nehéz iramot és a többiek gyorsabb szárnyalását. Sajnos egy kis csapat lemaradt a madárrajtól. Ám ekkor kezdődött a baj! Több fiatal madárka volt köztük, akik még csak először repültek volna hozzánk. Kérték társaikat, várják meg őket, de azok csak siettek tovább, úgy tettek, mintha nem is hallanák őket. A lassabban repülők megpihentek egy árnyas erdő fáinak lombján, a gyorsabbak pedig egy hatalmas erejű szélforgatagba keveredtek. Ide-oda dobálta őket a légmozgás, össze-vissza fújta el kis testüket az orkánerejű szél. Aztán még a jéghideg eső is eleredt. A raj elején repülők, a gyorsabbak, az erősebbek szó szerint bőrig áztak. Csapzottan, fáradtan folytatták útjukat, már amelyiket nem fújta el a förtelmes szélvihar. De úgy látszik, még mindig nem volt elég a sorscsapásból. Egy utasszállító repülőgép hatalmas légörvényébe keveredett jó néhány ifjú csóka, akik aztán a felhők sűrűjében eltévedtek. Csaknem odavesztek, de az elöl repülő rangidős vezető madár az utolsó pillanatban ki tudta vezetni társait az örvényből. Kis idő múlva új erőre kaptak a fiatalabb, először repülő ifjú csókák is. Sőt, még néhányuk el is hagyta a sietős „öregeket”. Ugyanaz volt az úti célja az összes szalakótának, egy családba tartoztak, mégsem várták meg egymást. Mindegyik első akart lenni, elsőnek akart célba érni. Pedig senki sem mondta nekik, hogy versenyezniük kellene. S lám, mi lett velük: jó páran elsodródtak és elpusztultak a nagy szélben, sokan átáztak és megfáztak.
De mire volt jó ez a versenyzés? Több kékcsóka nem érte el a kitűzött célját, aki pedig elérte, az is rossz szájízzel tehette. A sietősebbeknek lefagyott „csőréről” a mosoly, mire hazatértek az előző nyári faodvaikba, amelyeket a fekete harkály készített számukra. Mert hát ezek a kékszínű szalakóták alapvetően lusta madarak, fészket nem készítenek saját maguknak. Tojásaikat a faodú csupasz falára helyezik.

Így tették ezt az idei nyáron is. Csakhogy a kis falucska kisiskolásai, ahová letelepedtek, Peti és barátai, Jani, Levi és Dani bemerészkedtek az erdei ösvényen át az egyik ilyen költőhelyre. A kékcsóka mama 6 tojást rakott az odú falára, és éppen a tojásokat melegítette. A csókapapa élelmet keresett a szomszédos fákon. A gyerekek viszont nagyon kíváncsiak voltak, hogy milyenek lehetnek ezek a tojások. A két legbátrabb lurkó, Peti és Levi felmászott a magas fa törzsére, pont odáig, ahonnan már elérték az odút. Hadonászni kezdtek fölötte, el akarták zavarni az éppen kotló madarat. Meghallotta ám ezt a hazafelé tartó csókapapa. Éktelen rikácsolásával elijesztette a lurkókat a tojásoktól. A fiúk annyira megijedtek a hangos lármázástól, hogy ijedtükben lepottyantak a földre. Levi olyan szerencsétlenül esett a földre, hogy nem tudott egyedül felállni. Nagyon megijedtek a barátai, próbálták felállítani, de nem sikerült, irtózatos fájdalmai lehettek a fiúnak, mert sírva, jajveszékelve tudott csak a többiekbe kapaszkodva lábra állni. Illetve csak a bal lábára, a jobb lába minduntalan maga alá csuklott. Peti és Jani két oldalról felkapták, és így vitték el Levit az otthonáig. A fiú édesanyjának azonban nem merték elmondani az igazságot, azt füllentették, hogy megbotlott egy kőben, és azért esett el. Bevitték a kórházba, megröntgenezték és azonnal gipszbe tették, mert eltört a lábszára.

Nemsokára kikeltek a kis csókafiókák is, de a gyerekek már csak messziről merték figyelni a fiatal madárkák szárnypróbálgatásait. Messze elkerülték a csókacsalád lakhelyét, és soha többé nem merészkedtek az odú közvetlen közelébe, hanem csak tisztességes távolságból csodálták a színes tollú és csivitelve csiripelő szalakótákat.