A legféltettebb kincs 4.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer… valahol… talán a Makkosfalvi ligetben egy termetes vén tölgyfán egy kedves kis fészek. Tudjátok, hogy ki lakott benne? Hát persze! Nem más, mint Mogyi, aki a családjával élt ott. Hideg tél volt, ezért a kandallóban parázsló fa fűtötte be a szobát, melynek a sarkában állt egy fenyő. Földlabdával együtt vették, hogy az ünnepek után kiültethessék a kertjükbe. A fenyő mellett egy nagy doboz hevert, teli-tele díszekkel, a padlásról hozták le.

– Végre, ez a nap is eljött! Ma feldíszítjük ezt a szép fát! De jó! De jó! – örvendezett Mogyi.

Így is történt. Felkerültek a fára a gömbdíszek. Azután következtek a piros, kék és a sárga színű mogyorós szaloncukrok, meg a füzérek, az égők és végül a csúcsdísz is. A mókuskák megfogták egymás kezét, körbeállták a fát, úgy gyönyörködtek benne egy jó darabig, aztán ment ki-ki a dolgára. Csak Mogyi maradt ott.

– De hol van Mogyoró? – töprengett. – Megyek, megkeresem.

Kereste-kutatta itt is, ott is. Ez idő alatt:

– Nem láttátok Mogyorót? – kérdezte egy hang.
– Nem láttam! – felelte egy másik.
– Én se! Én se! Én se! – felelték egymás után a hangok.
– Hol lehet? – töprengtek.

Tudjátok, hogy kik beszélgettek? Képzeljétek el, hogy a szaloncukrok. De ki volt az a Mogyoró, és hol lehetett? Mogyoró már nagyon régóta csonka és rongyos volt. Lehet, hogy így született, ki tudja. Hogy hol lehetett? Az biztos, hogy nem volt a többi között.

Mogyoró még a dédi kedvenc szaloncukorja volt. Az eljegyzéskor kapta a dédpapától. Nagyon szerették egymást, egész életükben elválaszthatatlanok voltak. Ez a kapcsolat nem a tökéletességről szólt, hiszen olyan nem is létezik, hanem a közös, kitartó munkájukról és egymás iránti bizalomról, ragaszkodásról és kitartásról. Biztonságot adott, mégis teret hagyott a másiknak. Elfogadták egymást hibákkal együtt, őszintén beszélgettek, mindent megbeszéltek, és megszokták egymást a hosszú-hosszú évek során. A kezdeti fellángolás az idők során szeretetté és mély barátsággá alakult, amely mindkettőjük számára nagyon jó volt. Manapság ritka az ilyen, úgy, mint a fehér holló. Ha ráakadtok, nagy becsben kell tartani.

No, de térjünk vissza Mogyoróhoz, aki elveszett. Mogyi keresni kezdte. Először a padláson, utána a pincében, majd a nappaliban, a hálószobában, a konyhában, a kamrában, a fürdőszobában, sőt még a mosókonyhában is, de sehol sem találta. Nagyon elszomorodott.

– Na, majd ha nem keresem, akkor biztosan előkerül. Így szokott ez lenni! – nyugtatta magát, majd elment tenni-venni, készülődni a szeretet ünnepére.

– Hogy találjuk meg Mogyorót? – töprengtek a szaloncukrok a fán. – Lemenni nem tudunk, hisz fel vagyunk függesztve a fára.
– Ó, megvan! – kiáltott fel örömmel a piros színű.
– Mit találtál ki? – kérdezte a kék.
– Van egy ötleted? – érdeklődött a sárga.
– Igen, van! Egérke! – kiáltott oda az egérlyukhoz a piros. – Gyere elő! Segítséget szeretnénk kérni!

Egy incifinci apróság bújt elő a lyukból. Kíváncsian futott a karácsonyfa elé.

– Ti szólítottatok meg? – érdeklődött.
– Igen, mi! – felelte a piros színű.
– Miben segíthetek? – kérdezte Egérke.
– Elveszett Mogyoró, a dédi nagy becsben tartott szaloncukorja. Megkeresnéd és visszahoznád nekünk? – kérdezte a kék.
– Igen, megyek és megkeresem.

Aztán megfordult az incifinci apróság, és icike-picike lábacskáin elfutott. Először a padláson kereste, utána a pincében, majd a nappaliban, a hálószobában, a konyhában, a kamrában, a fürdőszobában, sőt még a mosókonyhában is, de sehol sem találta.

– Hol lehet Mogyoró?

Addig-addig kereste, amíg meg nem találta. Valami furcsa kikandikált a padláson lévő doboztető alól.

– Mi lehet ez? – óvatosan leemelte. – Hupsz, valami lepottyant.
– Jaj! – nyögött fel az a valaki, aki nem volt más, mint Mogyoró. Neki lógott ki a rongyos ruhácskájának egy darabja.
– Köszönöm, hogy kiszabadítottad a beakadt ruhámat!
– Nagyon szívesen! Most gyere, támaszkodj rám, és leviszlek. Már nagyon várnak a társaid. Mogyi is annyit, de annyit keresett.
– Sajnálom! – mondta.

Egérke lekísérte a karácsonyfáig Mogyorót, majd kifújta magát.

– Köszönöm a segítséged! – hálálkodott Mogyoró.
– Mi is! – felelte a piros, kék és a sárga színű szaloncukor.
– Nagyon szívesen! Még segítek, felteszlek a fára a többiek közé.

Így is tett. Ekkor hirtelen a szobában tündöklő fényesség támadt. Mogyoró ruhája aranyban csillogott-villogott. Nagyon boldog volt. Örültek a társai, Egérke és még Mogyi is, aki a tündöklő fényre ért oda.

– De hát itt ragyog a dédiék legféltettebb kincse!