Luna

A Hold alacsonyan járt, mintha közelebb akarna hajolni a mezőhöz, ahol egy kislány állt. Nem volt egészen gyerek már, de még nem volt felnőtt sem. Luna arca nyitott volt, a szemei nagyok, és úgy nézett a világra, mintha minden pillanatban történhetne benne valami fontos.
A kezében lámpást tartott. Olyat, aminek a fénye nem bántotta a sötétet, csak megérintette.
Mikor kis kört rajzolt a fény a fűre, Luna suttogni kezdett: – tökéletes.

Nem szeretett hangosan járni. Figyelni szeretett: a fűszálak halk suhogását, a virágok apró mozdulatait, a bogarak neszeit, amelyek csak annak mutatják meg magukat, aki nem siet.
– Jó estét – mondta halkan a sötétnek.
De az nem válaszolt. Soha nem válaszolt, de mindig jelen volt, s a lány ezt szerette benne.

Az emberek a faluban gyakran furcsán néztek rá. Azt mondták, túl sokat álmodik. Túl gyakran gondolkodik olyan dolgokon, amiknek nincs hasznuk. Nem értették, miért jár ki esténként a mezőre, miért beszél a Holdhoz és a sötéthez.
– Minek az a lámpás? – kérdezték.
– Hogy lássak – felelte.
– Hiszen látni nappal is lehet.
– Igen – mondta ilyenkor –, de nem mindent.

Egy este, mikor a Nap megszelídülve simult nyárba, a lámpás fénye megakadt egy virágon. Apró, fehér szirmai voltak, és úgy hajoltak a fény felé, mint ahogy ember hajol egy másikhoz, aki súgni szeretne valamit. Luna leguggolt.
– Nem vagy egyedül – mondta neki.

A Hold közben feljebb emelkedett. Fénye összekeveredett a lámpás fényével. Luna elmosolyodott. Észrevette, hogy nincs egyedül.
Vele volt a jelenlét. Valami, ami addig is ott volt, csak most figyelt fel rá igazán.
– Te mindig itt vagy – mondta halkan.

A jelenlét nem válaszolt szavakkal, de a levegő megmozdult körülötte, mintha bólintana.
– Azt mondják, furcsa vagyok – folytatta. – De én nem érzem magam annak. Csak… máshogy látok.

A jelenlét közelebb húzódott, s meglebbentette a lány hosszú fehér haját. Nem volt formája, de meleg volt, annyira, mint egy gondolat, amit a szeretet ébresztett.
– Nem mindenki ugyanazt látja a sötétben – suttogta végül a jelenlét. – Van, aki csak hiányt. Van, aki félelmet. És van, aki teret.

A kislány elgondolkodott ezen.
– Én teret látok – mondta végül. – Olyan helyet, ahol meg lehet állni.
A jelenlét ekkor mintha mosolygott volna.

Az éjszakák ezután is így teltek. Luna járt a mezőre, vitte a lámpását, beszélt a Holdhoz, a virágokhoz, a csöndhöz. Néha mások is észrevették őt. Gyerekek, akik nem merték megszólítani. Felnőttek, akik csak csóválták a fejüket.
– Egyszer kinövi – mondták.
De nem nőtte ki.
Mert nem akart elveszíteni valamit, ami fontos volt neki.

Egy este egy fiú állt meg a mező szélén. Csak figyelte a különös lányt, ahogy a lámpás fényében megáll, majd továbbindul.
– Mit csinálsz? – kérdezte végül.
A kislány felnézett rá.
– Figyelek – mondta.
– Mire?
– Arra, ami nem kiabál.

A fiú nem értette, de nem nevetett. Csak leült a fűbe. Egy darabig hallgattak.
– Nekem mindig zaj van a fejemben – mondta aztán. – Nem tudok aludni.

Luna odalépett hozzá, és a lámpást kettőjük közé tette.
– Nem kell elhallgattatni – mondta. – Elég, ha nem harcolsz vele.

A fiú lehunyta a szemét.
Egy ideig nem szólt senki.
Aztán, mintha félne megzavarni valamit, megszólalt:
– Itt… most csend van.

Luna mosolygott.
És ettől a pillanattól kezdve
egy sóhajtásnyival jobban szerette a sötétbe vitt lámpást.