Elázva

Mérhetetlenül hálás voltam, hogy ömlött az eső, amikor a tekintetünk egymásba botlott.
Így kevésbé tűnt fel, hogy azonnal könny szökött a szemembe.

Viharos volt minden köztünk – a kezdet, a vég,
mind a négy év. Elváláskor még a villám is belém csapott.

Esküdtem neki, hogy mindig szeretni fogom.
Én nem szegem meg az esküket.

Mindketten tudtuk, mire gondol a másik:
ha most egymás felé lépünk, felrúgjuk a nyugalmat.
De nem lépni lehetetlen.

Azt hiszem, az én életem nem akarja ismerni a szép időt.
Most, hogy egy pillanat múlva ideér a vihar, csak arra gondolok:
milyen jó, hogy megszülettem.