A Nap könnye

Egyszer, nagyon régen, amikor még több fa állt a világban, mint ház, elszomorodott az, aki minden alkonyatnak fényt ad, melyből születik az öröm, a könny, a pirkadat.
– Olyan rosszak az emberek...
– Nem rosszak, csak súlyosak a terhek.
De a vigasztalás későn érkezett, a Nap egy árva könnycseppet a Földre ejtett.
– Ebből nagy baj lehet. Ha a könny ott marad, kialszik a világ fénye, és örök sötét telepszik minden élőre.
Döntöttek fent az égiek: Egy apró tüneményt érte küldenek.
Hélia izgatott, de tettre kész kis lény. El is indul hamar a fénykönnyért.
Ruháját aranypernye lengette, és finom aranyeső hullt körülötte.
A haja nem lógott, inkább, mint a pitypang bóbitája, az ég felé ágaskodott.
Szeme, mint a borostyánkő hajnalon, úgy csillogott, de a szíve még tisztábban ragyogott.
Ám e bolygóra lépni nehéz neki: a sűrű levegő lassú álmokkal teli.
Minden itt töltött perc szívja az erejét, a Föld súlya lassan kioltja fényét.
Csak úgy sikerülhet a küldetés neki, ha társra lel, ki a vállára engedi.
Egy csendes erdő szélére érkezett, a fák ködös ölelésére.
Csak egy kisbogár látta, ahogy a moha megrezzent alatta.
S mikor már előtte csillogott a csobogó patak, szétnézett, tovább merre indulhat.
Léptei után aranytócsák nyíltak, s ez fényt borított a virágokra.
De Hélia fárad. Lassan az aranyeső is kiszárad.
A fénypernye ritkult körülötte. A levegő apró testét lehűtötte.
Gyorsan emberek közé siet, hogy hazavigye az égi cseppet.
De ők észre sem veszik.
Rohannak, kiabálnak, álmukat kergetik. Egymás mellett élnek, mégis egymás nélkül ébrednek.
Egy ritka lombú, reszkető bokrot pillantott meg Hélia.
Talán ő lesz a Föld megmentő angyala.
S mi bujkál az ágak alatt?
Egy apró, hűségfényű kis állat. Egy borzas, kis bundás lény, akinek szemében ott az ősi szelídség.
Hélia még soha se látott ilyen szempárt.
Olyan ártatlan, olyan törékeny, mint az égi szivárvány.
Több lábon járt, mint az aranylány, s még farka is volt hátul, mit folyton csóvált.
Tervét gyorsan hadarta neki a kis Héli, elmesélte, hogy e világért harcol, mely olyan fontos neki.
Egy percig sem kellett győzködnie a bokor lakóját, rögvest hellyel kínálta – leengedte széles hátát.
Itt próbált erőt gyűjteni Hélia, de az csak fogyatkozott, mint a madárdal éjszaka.
Legalább melegszik a pirinyó egy kicsit, miközben a négylábúnak az útvonalat ecseteli.
– Neked a bokor a családod, kis lélek?
Vagy miért voltál egyedül a hajnal ölében?
– Egyedül? Ezt meg hogy érted?
Itt vagyok a bátor emberek közelében. Szívem megőrzi, amit tesznek, és talán egyszer én is olyan bátor leszek.
Valahogy a hangjuktól megnyugszom, még akkor is, ha nem értem miről beszélnek.
Nem szólt többet a kis fickó, úgy érezte, Héli ezt nem értheti, így szemét inkább az útra szegezi.
Nem tévedett nagyot az állat: Hélia szíve, mint a szirmon álmodó harmat, de nem találta, útitársa az emberekben mit láthat.
– Azt hiszem, Héli, ezt kerested. Itt van a Nap hullajtott könnycseppje.
Ám a tünemény már nem volt önmaga fénye, ereje annyi volt, mint egy most ébredő lepkének.
Lesegítette őt a kis óriás a hátáról, hogy megmentse a Földet a búcsúzástól.
Nem sok ideje maradt dönteni. A Napkönnyel nem tud már visszamenni.
Egyedül még talán mehet, s fent az égiekkel tovább élhet.
De a Föld akkor árnyékba borul.
Mit tehet?
Az idő szorul.
Nem sokat tétovázott a tünemény, hazaküldte a Napkönnyét – ő pedig maradt.
Csendben, döntve, fényét felajánlva.
Mert mielőtt lecsöppent volna az utolsó aranycsepp mellette, Hélia halk mosollyal beleolvadt barátja szívébe.
Megmentette a Földet, de még mást is tett.
Ajándékot adott.
Mert attól a naptól kezdve az ember a kutyában nemcsak állatot látott, hanem a hűséges társat.
S voltak, akiknek még ennél is többet jelentett, mert megmutatták a kutyák nekik, mi az a valódi szeretet.