Lassú visszhang

Évek óta a fiók mélyén lapult a gondosan csomagolt ajándék. Mindig félretettem a pillanatot, hogy kibontsam.
Mintha a megfakult szalag, a felpöndörödött papír maga is sóhajtana. Mintha megőrizhette volna mindazt, amit nem mertem kimondani.
Neki szántam. Annak, aki úgy tűnt el az életemből, mint a gyertya füstje a szellőben. Mégis minden nap közelebb húzott a gondolat, hogy egyszer szembe kell néznem vele. Ma végre kibontottam: egy kavics volt benne a folyó mellől, ahol utoljára nevettünk.
Ebben a pillanatban akkora lett a csend, hogy belesajdult a szívem. S minden el nem mondott mondat újra rám nehezedett halkan, mint egy lassú visszhang.