Hirtelen sötét

Hirtelen harapott a sötét.
A semmi közepén hagyott.

A mellkasom feszül, a levegő megakad.
A másodpercek torzan nyúlnak,
mintha az idő is visszatartaná lélegzetét.

„Tarts ki, szív… dobogj… élj” – könyörgöm.
Annyi minden maradt még.
Egy pillanatra felvillan:
virágillat, gyermekkacaj, kutyám farkcsóválása.

„Mondd, nem üres az ágyam.
Mondd, nem lesz árva...
Mondd már… kérlek, mondd.”

A csönd válaszol:

Nem közelít a vég.
Már ideért.