A domboldal boldogsága
Kendi
A téli reggel friss, ropogós csendje betöltötte a kis falut, ahol a hó olyan vastagon fedte be a domboldalt, mintha maga az ég hullatta volna le puha takaróját, megajándékozva a gyerekeket egy újabb önfeledt nappal. A nap sugarai gyengéden csillantak meg a dér csipkézte fák ágain, és a friss hó illata úgy lengte be a levegőt, mint egy ünnepi foszlós kalácsé.
A hegyoldal tetején már gyülekeztek a gyerekek: vastag kabátba bújt kis alakok, akiknek arcán a pirosló pír nem csak a hidegtől, hanem a várakozás izgalmától is ragyogott. Az első csúszást mindig versennyel kezdték — ki ér le leghamarabb a nagy diófáig? — de a nap végére már senkit sem érdekelt a győzelem. Csak a nevetés számított.
A kép előterében egy kislány süvít lefelé a régi fa szánkón. Haját kifújja a szél, szeme pedig örömtől csillog, mintha magában hordozná az egész nap fényét. Egyszerre ügyes és bátor, kezében határozottan fogja a madzagot, mégis a mosolyából árulkodik: számára a sebesség szabadság, a hó pedig játék, amely sosem fogy el.
Mögötte két pajtás bukdácsol a hóban, de arcuk vidámsága elárulja: ez is része a mókának. A távolban egy fiú integet, mintha biztatná a többieket: gyertek, ez a nap a miénk! Még a kóbor kutya is velük rohan, ugrálva a hóban, mintha ő is pontosan értené, hogy a boldogság ma mindenkié.
A domboldal él — gyermeki kacajjal, suhanó szánkókkal, friss hópelyhek finom sercegésével. Ez a pillanat örökké tart, legalábbis azok szívében, akik egyszer már megélték: azt az édes, tiszta szabadságot, amit csak a gyermeki öröm adhat.
Mert vannak napok, amelyek nem múlnak el soha. A hóba írt kacagások pedig ott maradnak, láthatatlanul, de kitörölhetetlenül.
A hegyoldal tetején már gyülekeztek a gyerekek: vastag kabátba bújt kis alakok, akiknek arcán a pirosló pír nem csak a hidegtől, hanem a várakozás izgalmától is ragyogott. Az első csúszást mindig versennyel kezdték — ki ér le leghamarabb a nagy diófáig? — de a nap végére már senkit sem érdekelt a győzelem. Csak a nevetés számított.
A kép előterében egy kislány süvít lefelé a régi fa szánkón. Haját kifújja a szél, szeme pedig örömtől csillog, mintha magában hordozná az egész nap fényét. Egyszerre ügyes és bátor, kezében határozottan fogja a madzagot, mégis a mosolyából árulkodik: számára a sebesség szabadság, a hó pedig játék, amely sosem fogy el.
Mögötte két pajtás bukdácsol a hóban, de arcuk vidámsága elárulja: ez is része a mókának. A távolban egy fiú integet, mintha biztatná a többieket: gyertek, ez a nap a miénk! Még a kóbor kutya is velük rohan, ugrálva a hóban, mintha ő is pontosan értené, hogy a boldogság ma mindenkié.
A domboldal él — gyermeki kacajjal, suhanó szánkókkal, friss hópelyhek finom sercegésével. Ez a pillanat örökké tart, legalábbis azok szívében, akik egyszer már megélték: azt az édes, tiszta szabadságot, amit csak a gyermeki öröm adhat.
Mert vannak napok, amelyek nem múlnak el soha. A hóba írt kacagások pedig ott maradnak, láthatatlanul, de kitörölhetetlenül.
Hozzászólások
Még nincs hozzászólás.
Jelentkezz be, hogy hozzászólhass a novellához!