A Télapó titkos mosolya

A havas hegyek lábánál, egy csendes, fenyőkkel ölelt tisztáson élt a világ legismertebb, mégis legrejtélyesebb lakója: a Télapó. Aki egyszer is látta őt, soha nem felejtette el azt a jóságos mosolyt, amely olyan volt, mint egy meleg takaró a leghidegebb téli éjszakán.

Egy különösen hideg decemberi hajnalon Télapó kilépett a műhelyéből, vállán a jól ismert piros kabáttal, és elégedetten nézett körbe a hóval borított vidéken. A manók már serényen készülődtek az ünnepre, ő pedig egy kis friss levegőt szeretett volna szívni, mielőtt megkezdődne az év legfontosabb napja.

Ahogy Télapó a hófödte fenyvesek felé sétált, valami furcsát vett észre. A közelben egy apró csillogó fény táncolt a levegőben. Amikor közelebb lépett, látta, hogy egy pici, reszkető hómanó áll a hóban, és sírdogál.

– Mi bánt, kicsi barátom? – kérdezte Télapó gyengéden.

A hómanó felnézett rá, szemei apró gyöngyökként ragyogtak.

– Eltévedtem… – hüppögte. – A többi hómanóval a hegy túloldalán építettünk hópalotát, de elsodort a szél, és azóta nem találom őket.

Télapó szélesen elmosolyodott, s a szakálla fehér pamacsként remegett meg.

– Ne félj, velem vagy! – mondta. – Együtt megkeressük őket.

És így indult útnak a nagy piros kabátos, mosolygós Télapó és az apró hómanó. Átvágtak fagyos dombokon, csendesen ropogó ösvényeken, és még egy hófátyolos hídon is áthaladtak. Télapó minden lépésénél melegséget hagyott maga után, mintha a tél maga is megnyugodna a társaságában.

Végül, amikor a nap lassan lebukott a hegyek mögött, meghallották a távolból a hómanók vidám éneklését. A kicsi hómanó felragyogott.

– Ott vannak! – kiáltotta.

Télapó kíséretében hamar újra találkozott a családjával. A hómanók boldogan ugráltak körülötte, és virágzó hópelyheket szórtak a levegőbe örömükben.

Mielőtt Télapó visszaindult volna az otthonába, a kicsi hómanó finoman megfogta a kabátja ujját.

– Köszönöm, hogy segítettél. – mondta. – De mondd csak… miért mosolyogsz mindig?

Télapó szeme még jobban felragyogott.

– Azért, mert minden egyes jócselekedet melegséggel tölti meg a szívemet – felelte. – És amíg mosolyogni tudok, addig a világ soha nem lehet igazán hideg.

A hómanó is elmosolyodott, majd Télapó lassú léptekkel visszaindult a havas tájon át, hogy folytassa a készülődést. A mosolya pedig vele maradt – és vele együtt az a varázslat is, amelyről az emberek csak karácsony környékén mernek álmodni.

És ha hideg téli estéken úgy érzed, mintha a hóesés egy pillanatra melegebbé válna, jusson eszedbe: talán éppen akkor sétál arra Télapó… a titkos mosolyával. 🎅✨