A hóember őrzője

A fenyők között arany fény csordult a hóra. Öt gyerek körbeállta a frissen született hóembert, mintha titkot őrizne. Kesztyűik nyoma emlékezett nevetésre, hidegre, barátságra. Amikor a nap lebukott, a hóember mosolya élni kezdett. Nem mozdult, mégis figyelt. Tudta a neveiket, a félelmeiket, a vágyaikat. Éjjel csendben maradt, nappal ragyogott. Tavasszal elolvadt, de ígéretet hagyott: minden tél visszatér, és együtt épít reményt. Addig a gyerekek hazamentek, zsebükben csillagfény, cipőjükön csikorgó emlék. Álmaikban erdő suttogott, hó hullott, kéz kézbe simult, és a csend megőrizte a nevetést, míg újra felragyogott a tél, friss ígéretekkel, bátor léptekkel, közös úttal, hazáig, holnapig, mindig, együtt, maradva.