Fény a csend peremén

Reggel volt, de a szoba még éjszakát hordott. Az ablak függönye mögül arany fény csorgott, lassan, óvatosan. A lány az ágy szélén ült, fejét tenyerébe temette, mintha ott rejtezne minden válasz. Gondolatai súlyosak voltak, mint a levegő vihar előtt. Emlékek kopogtak benne: kimondatlan mondatok, elhalasztott döntések. A csend nem vigasztalta, csak figyelte. Aztán felállt. A fény megérintette a vállát, és egyetlen lélegzetben megígérte, hogy ma nem marad sötétben. Mert hitt benne, hogy a nap lassan türelmet tanít, sebeket csitít, és új irányt rajzol a félve induló szívnek, amikor végre meri választani önmagát a hallgatás helyett, csendesen remélve holnapra valamivel könnyebb reggelt.