A MÁGIKUS ERDŐ ROZSDÁS ŐREI
Kendi
A rengeteg mélyén, ahol a fák koronája olyan sűrűn fonódott össze, hogy a napfény már csak aranyporral behintett csíkokban jutott le, állt két réges-régi autó. Nem akármilyen autók voltak ezek! Az erdő lakói csak úgy emlegették őket: a Rozsdás Őrök.
Az első, egy öreg, zöldes-szürkévé fakult jármű, büszkén hajtotta fel az orrát, még akkor is, ha a moha és a zuzmók már teljesen befedték. Ő volt Bendegúz, az erdő legöregebb és legbölcsebb őre.
A mögötte álló, kék színét halványan őrző autó csillogó szemmel figyelt mindent. Őt Liliomnak hívták, a fiatalabb, kíváncsibb, tele álommal és reménnyel.
Történt egyszer, hogy az erdőbe egy szélfuvallattal különös baj érkezett: egy titokzatos árnyék, amely minden élőből elszívta a fényt és a mosolyt. A madarak elhallgattak, a gombák összekuporodtak, a fák pedig félve susogtak egymásnak: „Valami jön…”
Az erdei lények tanácstalanok voltak. Ekkor jutott eszébe a kis mókusnak, Mogónak:
– Menjünk a Rozsdás Őrökhöz! Ők már évszázadok óta itt állnak, biztos tudják, mit tegyünk!
Így hát összegyűltek Bendegúz és Liliom előtt.
– Bölcs Bendegúz – kezdte tisztelettel Mogó –, egy sötét árnyék járja az erdőt, és mindent elszív. Mit tegyünk?
Bendegúz mélyet sóhajtott, kerregő hangon.
– Sok mindent láttam már, de ezt… ezt csak együtt győzhetjük le. Az erdő ereje a közösség. Ha minden lény egy picike fényt ad, az árnyék eloszlik.
Liliom felcsillanó reflektorral bólintott.
– Hozzátok el minden állat szívének legszebb gondolatát! Egy dal, egy emlék, egy jókívánság… bármit, ami fény!
Így is tettek.
A madarak dalaikkal érkeztek, a rókák egy gyönyörű, meleg emlékkel. A nyulak mosolyokat hoztak, a tücskök csillagos éjből csent csilingelő hangokat. A fák is küldtek valamit: egy-egy napfényt idéző aranylevél-darabot.
Bendegúz motorja mélyen, öregesen duruzsolni kezdett, és a sok-sok apró fény összegyűlt a rozsdás karosszériáján. Liliom reflektora lassan izzó, ragyogó gömbbé változott. A két autó egyszerre világított fel, olyan erősen, hogy az árnyék felsikoltott, majd köddé vált.
Az erdő fellélegzett. A napfény újra átjárta a fákat, és mindenki táncra perdült.
Bendegúz és Liliom pedig – bár mozdulni nem tudtak – boldogan recsegett párat. Tudták, hogy az erdő újra biztonságban van. És ők ott fognak állni továbbra is, csendben, tisztelettel, vigyázva minden lényre, aki a rengetegben él.
Mert a Rozsdás Őrök mindig őrködnek.
Mindig.
Az első, egy öreg, zöldes-szürkévé fakult jármű, büszkén hajtotta fel az orrát, még akkor is, ha a moha és a zuzmók már teljesen befedték. Ő volt Bendegúz, az erdő legöregebb és legbölcsebb őre.
A mögötte álló, kék színét halványan őrző autó csillogó szemmel figyelt mindent. Őt Liliomnak hívták, a fiatalabb, kíváncsibb, tele álommal és reménnyel.
Történt egyszer, hogy az erdőbe egy szélfuvallattal különös baj érkezett: egy titokzatos árnyék, amely minden élőből elszívta a fényt és a mosolyt. A madarak elhallgattak, a gombák összekuporodtak, a fák pedig félve susogtak egymásnak: „Valami jön…”
Az erdei lények tanácstalanok voltak. Ekkor jutott eszébe a kis mókusnak, Mogónak:
– Menjünk a Rozsdás Őrökhöz! Ők már évszázadok óta itt állnak, biztos tudják, mit tegyünk!
Így hát összegyűltek Bendegúz és Liliom előtt.
– Bölcs Bendegúz – kezdte tisztelettel Mogó –, egy sötét árnyék járja az erdőt, és mindent elszív. Mit tegyünk?
Bendegúz mélyet sóhajtott, kerregő hangon.
– Sok mindent láttam már, de ezt… ezt csak együtt győzhetjük le. Az erdő ereje a közösség. Ha minden lény egy picike fényt ad, az árnyék eloszlik.
Liliom felcsillanó reflektorral bólintott.
– Hozzátok el minden állat szívének legszebb gondolatát! Egy dal, egy emlék, egy jókívánság… bármit, ami fény!
Így is tettek.
A madarak dalaikkal érkeztek, a rókák egy gyönyörű, meleg emlékkel. A nyulak mosolyokat hoztak, a tücskök csillagos éjből csent csilingelő hangokat. A fák is küldtek valamit: egy-egy napfényt idéző aranylevél-darabot.
Bendegúz motorja mélyen, öregesen duruzsolni kezdett, és a sok-sok apró fény összegyűlt a rozsdás karosszériáján. Liliom reflektora lassan izzó, ragyogó gömbbé változott. A két autó egyszerre világított fel, olyan erősen, hogy az árnyék felsikoltott, majd köddé vált.
Az erdő fellélegzett. A napfény újra átjárta a fákat, és mindenki táncra perdült.
Bendegúz és Liliom pedig – bár mozdulni nem tudtak – boldogan recsegett párat. Tudták, hogy az erdő újra biztonságban van. És ők ott fognak állni továbbra is, csendben, tisztelettel, vigyázva minden lényre, aki a rengetegben él.
Mert a Rozsdás Őrök mindig őrködnek.
Mindig.
Hozzászólások
Még nincs hozzászólás.
Jelentkezz be, hogy hozzászólhass a meséhez!
További hasonló mesék a Fantázia témából: