KÖVEK

A Himalája hajnali fénye lassan kúszott fel a sziklafalakra, amikor az utazó újra elindult. Egyedül haladt az ösvényen, ahol a szél olyan élesen vágott az arcába, mintha a hegy próbára akarná tenni a szívét is. Meredek, köves út kanyargott felfelé a hegyoldalon. A hátán egy kopott vászonzsák, amit eleinte könnyűnek érzett. De ahogy múltak a napok, múlt az élet is. A zsák egyre nehezebbé vált.
Nem volt benne étel, sem víz, sem meleg takaró. Csak kövek.
Minden egyes darabnál emlékezett, mikor tette bele. Az elsőt akkor, amikor először csalódott valakiben. A másodikat, amikor ő okozott fájdalmat. A harmadikat, mikor egy döntése után valaki végleg eltűnt az életéből. És így tovább. Minden kő egy teher: egy múltbéli seb, egy kimondatlan bocsánatkérés, egy ki nem gyógyult emlék.
Sokáig azt hitte, hogy muszáj cipelnie őket. Hogy ezek vagyunk: amit magunkkal hozunk. Hogy bűneink, hibáink, fájdalmaink súlya tesz minket emberré.
Amikor egy tibeti kolostor mellett haladt el, a kapu előtt ülő öreg szerzetes ránézett, mintha átlátna a zsákon, és halkan csak ennyit mondott:
„Amit magaddal cipelsz, nem a tiéd. Csak azt hiszed.”
De az utazó nem értette akkor ezt a mondatot. Ment tovább, egyre magasabbra, egyre nehezebben. A hegy egyre meredekebb lett. A lába remegett, a háta megroppant, lépni is alig bírt.
A harmadik nap már úgy érezte, mintha maga a Himalája feküdne a vállán.
Egy napon megállt. A hegytető már látszott, de úgy érezte, nem érheti el. Leült egy lapos kőre, melyet imazászlók suhognak körül. A szél a hegyeken át úgy szólt, mintha régi imák visszhangoznának benne. Először nézett be a zsákba.
Nem csak kövek voltak benne: szavak is. El nem küldött levelek, ki nem mondott bocsánatok, félbehagyott mondatok. Az egyik kövön ez állt: „Mi lett volna, ha…”
A másikon: „Nem voltam elég jó.”
Az utazó ekkor meghallotta maga mellett a lépteket. A kolostorból ismert öreg szerzetes ült mellé csendben, mintha mindig is ott lett volna. Nem kérdezett semmit. Csak nézte a köveket, majd megszólalt:
„Ha tele a kezed a múlttal, hogyan fogadod be a jelent?”
A férfi lehajtotta a fejét. Sokáig nem szólt. Majd kivett egy követ, és eldobta. A hangja tompán koppant, majd legurult a mélybe.
Nem történt semmi különös, csak könnyebb lett a zsák.
A szerzetes mosolygott:„Minden kővel, amit elengedsz, visszakapod önmagad egy darabját.”
Az utazó kivett még egy követ. Aztán még egyet.
Ahogy szabadult tőlük, mintha a levegő is tisztább lett volna. A kövek gurulása nem volt más, csak a múlt halk távozása. Ahogy a zsák könnyült, úgy könnyült a szíve is.
A lába már nem remegett. A nap melege már nem égetett. A hátán már nem nyomott a múlt.
Amikor felállt, a szerzetes még utoljára ránézett:
„A hegy nem kívánja, hogy győzd le. Csak azt, hogy könnyű szívvel járd az útját.”
Az utazó apró, hálás meghajlással indult tovább. A hegytetőre nem futva ért fel. Csak csendesen, biztosan, mintha minden lépést a szél áldana meg.
Amikor visszanézett, már nem látta a zsákot.
Csak az utat, amin jött, és önmagát. Megkönnyebbülve, tisztábban, teljessé válva.
Ott, a csúcson, nem volt győzelem. Nem volt taps. Nem volt katarzis. Csak a felismerés:
Az ember nem attól válik erőssé, hogy mit cipel, hanem attól, hogy mikor meri letenni.
A szabadság mindig ott kezdődik, ahol a szív többé nem ismeri a súlyt.
A hegy akár a lélek, csak akkor tárja fel igazi arcát, ha már nem a köveket nézzük, hanem azt, ami mögéjük volt rejtve.