Kiemelt novella
Niko és a jegesmedve
Gáll Zoltán
Forrás: Mesterséges intelligencia készítette
Niko nyolc éves volt, és az idei tél hidegebbnek tűnt, mint bármelyik korábbi. Nemcsak a hó miatt, hanem a lelkében is. Az anyukája reggeltől estig dolgozott a kikötői raktárban, hogy legyen mit enniük, és esténként, mikor Niko már lefeküdt, még akkor is hallotta, ahogy a konyhában halkan mosogat.
Apját évek óta nem látta. A szülei elváltak, amikor még kicsi volt. Azóta karácsonykor mindig azt kívánta, bárcsak újra együtt lennének.
Most is ott ült az ablaknál, a hópelyheket figyelte, és az anyja fényképe mellett egy apró papírfecnire ezt írta:
„Karácsonyra csak azt kérem, hogy apa hazajöjjön.”
Másnap reggelre nagy hó esett. Az iskolában senki sem figyelt rá, a gyerekek bandákba verődve játszottak, Niko meg egyedül épített hóembert az udvar szélén. Mikor hazaért, a ház üres volt, anyja késő estig dolgozott. Az ablakon túl a fjord jégtáblái lassan mozogtak a vízen, mint fehér hajók. Niko gondolt egyet, kabátot húzott, és elindult a partra.
A szél csípte az arcát, de nem törődött vele. Csak ment, ment, míg a fák mögött a világ elcsendesedett. A fjord szélén megállt, és halkan suttogta:
– Ha hallasz, apa… bárcsak itt lennél.
Ekkor halk morgást hallott. Megfordult. A fák közül néhány árny mozdult meg: farkasok. Összébb húzta magát, hátrált, de a lába megcsúszott, és a hóba esett. A farkasok közelebb lopakodtak. Egy pillanattal később hatalmas fehér test vetődött közéjük. A hó szinte robbant körülötte. Egy jegesmedve volt az. Ráförmedt a farkasokra, akik azonnal eliszkoltak a sötétbe. A medve aztán Nikohoz lépett, és lehajtotta a fejét.
– Ne félj – hallotta Niko a fejében egy mély, nyugodt hangon. – Nem bántalak.
– Te… te beszélsz? – suttogta a fiú.
– Csak azok hallanak, akiknek a szíve még hisz – felelte a medve.
Niko nem tudta, álmodik-e. A medve bundája pelyhes volt és meleg, a lehelete párát rajzolt a levegőbe.
– Fázol – mondta a medve. – Gyere, ülj fel a hátamra. Hazaviszlek.
Niko habozott, de a medve pillantása olyan békét árasztott, hogy engedelmesen felkapaszkodott. A medve elindult a hóban, lassan, komolyan, mint egy régi hajó, amely tudja az irányt.
– Hogy hívnak? – kérdezte Niko.
– A medvéknek nincs nevük. A szél ad nekünk hangot, a hó ad alakot. De hívhatsz bárminek, ami a szívednek kedves.
– Akkor… te leszel Bjaldi – mondta Niko. – Ez azt jelenti: fehér barát.
A medve elégedetten morrant.
– Szép név.
Ahogy mentek, a táj egyre ismeretlenebb lett. A sarki fény táncolt az égen, zöld és lila szalagokkal, és a hó minden lépésre halk zenét csikorgott.
– Miért vagy itt? – kérdezte Niko.
– Hogy elkísérjelek – felelte a medve. – Néha az ember elindul, mert valakit keres. Máskor azért, mert önmagát.
– Én csak apát akarom megtalálni – Niko hangja elcsuklott. – Anya mindig dolgozik, karácsonykor is. És apa… talán már nem is emlékszik rám.
– Az apák sosem felejtenek – mondta a medve. – Csak néha messzebb kerülnek, mint szeretnének.
Az éjszaka lassan rájuk borult, és a szél havat sodort a földre. A medve egy barlanghoz vitte a fiút.
– Itt pihenj. A szeretet melegen tart, még a legnagyobb hidegben is.
Niko a medve bundájához bújt, és elaludt. Álmában látta apját a tengerparton, ahogy fát gyűjt, és hívja őt. Reggel, amikor felébredt, a barlang száján túl már világos volt. A medve némán figyelte.
– Mennem kell tovább – mondta a fiú. – Tudom, hogy az apám valahol a tenger mellett van.
– Akkor induljunk – felelte a medve, és újra felvette a hátára.
Hosszú utat tettek meg. Hegyeket másztak, jégen keltek át. Niko már nem félt. Néha mesélt az anyjáról, a nevetéséről, a levese illatáról, amit karácsonykor főzött. A medve hallgatott, csak néha morgott halkan, mintha egy ősi dalt dúdolna.
Végül egy kis halászfaluba értek. A kikötőben hajók ringtak, a házak ablakaiban gyertyák égtek. Niko szíve hevesen vert. A mólón egy férfi állt, szakállas, szélfútta arcú, és a tekintetében valami régi, ismerős fény égett.
– Apa… – suttogta Niko.
A férfi megfordult. Először hitetlenkedve nézte, aztán rohanni kezdett.
– Niko! – kiáltotta, és térdre borulva ölelte át a fiát. – Hogy kerültél ide? Hogy találtál rám?
Niko mosolygott, és a háta mögé mutatott.
– Ő hozott ide. A medve.
De mikor hátranézett, már csak a hópelyhek hullottak lassan a földre. A fjord partján, a távolban egy fehér alak haladt a jégmezőn, és aztán eltűnt a sarki fényben.
Niko apja magához ölelte.
– Menjünk haza, kisfiam. Vár ránk a karácsonyfa.
Aznap este újra együtt voltak. Anyja is megérkezett, szinte nem akart hinni a szemének. A konyha megtelt nevetéssel, fahéj illatával és meleggel. Kint, a hóban Niko hatalmas mancsnyomokat vett észre az ablak alatt. Elmosolyodott.
– Köszönöm, Bjaldi – suttogta.
Azon az estén, amikor a sarki fény bevilágította az eget, Niko megértette: nem a csodák találnak meg minket. Mi magunk vagyunk a csoda, ha hiszünk a szeretetben. A sarki fény áttáncolt az égen, mint egy emlék, amely sosem múlik el. Niko mosolyogva nézett a szüleire, és egy pillanatra úgy érezte, mintha a világ újra egyben lenne.
Mert vannak napok, amikor a szív nem tévedhet, és karácsonykor minden szív hazatalál.
Apját évek óta nem látta. A szülei elváltak, amikor még kicsi volt. Azóta karácsonykor mindig azt kívánta, bárcsak újra együtt lennének.
Most is ott ült az ablaknál, a hópelyheket figyelte, és az anyja fényképe mellett egy apró papírfecnire ezt írta:
„Karácsonyra csak azt kérem, hogy apa hazajöjjön.”
Másnap reggelre nagy hó esett. Az iskolában senki sem figyelt rá, a gyerekek bandákba verődve játszottak, Niko meg egyedül épített hóembert az udvar szélén. Mikor hazaért, a ház üres volt, anyja késő estig dolgozott. Az ablakon túl a fjord jégtáblái lassan mozogtak a vízen, mint fehér hajók. Niko gondolt egyet, kabátot húzott, és elindult a partra.
A szél csípte az arcát, de nem törődött vele. Csak ment, ment, míg a fák mögött a világ elcsendesedett. A fjord szélén megállt, és halkan suttogta:
– Ha hallasz, apa… bárcsak itt lennél.
Ekkor halk morgást hallott. Megfordult. A fák közül néhány árny mozdult meg: farkasok. Összébb húzta magát, hátrált, de a lába megcsúszott, és a hóba esett. A farkasok közelebb lopakodtak. Egy pillanattal később hatalmas fehér test vetődött közéjük. A hó szinte robbant körülötte. Egy jegesmedve volt az. Ráförmedt a farkasokra, akik azonnal eliszkoltak a sötétbe. A medve aztán Nikohoz lépett, és lehajtotta a fejét.
– Ne félj – hallotta Niko a fejében egy mély, nyugodt hangon. – Nem bántalak.
– Te… te beszélsz? – suttogta a fiú.
– Csak azok hallanak, akiknek a szíve még hisz – felelte a medve.
Niko nem tudta, álmodik-e. A medve bundája pelyhes volt és meleg, a lehelete párát rajzolt a levegőbe.
– Fázol – mondta a medve. – Gyere, ülj fel a hátamra. Hazaviszlek.
Niko habozott, de a medve pillantása olyan békét árasztott, hogy engedelmesen felkapaszkodott. A medve elindult a hóban, lassan, komolyan, mint egy régi hajó, amely tudja az irányt.
– Hogy hívnak? – kérdezte Niko.
– A medvéknek nincs nevük. A szél ad nekünk hangot, a hó ad alakot. De hívhatsz bárminek, ami a szívednek kedves.
– Akkor… te leszel Bjaldi – mondta Niko. – Ez azt jelenti: fehér barát.
A medve elégedetten morrant.
– Szép név.
Ahogy mentek, a táj egyre ismeretlenebb lett. A sarki fény táncolt az égen, zöld és lila szalagokkal, és a hó minden lépésre halk zenét csikorgott.
– Miért vagy itt? – kérdezte Niko.
– Hogy elkísérjelek – felelte a medve. – Néha az ember elindul, mert valakit keres. Máskor azért, mert önmagát.
– Én csak apát akarom megtalálni – Niko hangja elcsuklott. – Anya mindig dolgozik, karácsonykor is. És apa… talán már nem is emlékszik rám.
– Az apák sosem felejtenek – mondta a medve. – Csak néha messzebb kerülnek, mint szeretnének.
Az éjszaka lassan rájuk borult, és a szél havat sodort a földre. A medve egy barlanghoz vitte a fiút.
– Itt pihenj. A szeretet melegen tart, még a legnagyobb hidegben is.
Niko a medve bundájához bújt, és elaludt. Álmában látta apját a tengerparton, ahogy fát gyűjt, és hívja őt. Reggel, amikor felébredt, a barlang száján túl már világos volt. A medve némán figyelte.
– Mennem kell tovább – mondta a fiú. – Tudom, hogy az apám valahol a tenger mellett van.
– Akkor induljunk – felelte a medve, és újra felvette a hátára.
Hosszú utat tettek meg. Hegyeket másztak, jégen keltek át. Niko már nem félt. Néha mesélt az anyjáról, a nevetéséről, a levese illatáról, amit karácsonykor főzött. A medve hallgatott, csak néha morgott halkan, mintha egy ősi dalt dúdolna.
Végül egy kis halászfaluba értek. A kikötőben hajók ringtak, a házak ablakaiban gyertyák égtek. Niko szíve hevesen vert. A mólón egy férfi állt, szakállas, szélfútta arcú, és a tekintetében valami régi, ismerős fény égett.
– Apa… – suttogta Niko.
A férfi megfordult. Először hitetlenkedve nézte, aztán rohanni kezdett.
– Niko! – kiáltotta, és térdre borulva ölelte át a fiát. – Hogy kerültél ide? Hogy találtál rám?
Niko mosolygott, és a háta mögé mutatott.
– Ő hozott ide. A medve.
De mikor hátranézett, már csak a hópelyhek hullottak lassan a földre. A fjord partján, a távolban egy fehér alak haladt a jégmezőn, és aztán eltűnt a sarki fényben.
Niko apja magához ölelte.
– Menjünk haza, kisfiam. Vár ránk a karácsonyfa.
Aznap este újra együtt voltak. Anyja is megérkezett, szinte nem akart hinni a szemének. A konyha megtelt nevetéssel, fahéj illatával és meleggel. Kint, a hóban Niko hatalmas mancsnyomokat vett észre az ablak alatt. Elmosolyodott.
– Köszönöm, Bjaldi – suttogta.
Azon az estén, amikor a sarki fény bevilágította az eget, Niko megértette: nem a csodák találnak meg minket. Mi magunk vagyunk a csoda, ha hiszünk a szeretetben. A sarki fény áttáncolt az égen, mint egy emlék, amely sosem múlik el. Niko mosolyogva nézett a szüleire, és egy pillanatra úgy érezte, mintha a világ újra egyben lenne.
Mert vannak napok, amikor a szív nem tévedhet, és karácsonykor minden szív hazatalál.
Hozzászólások (2 darab)
Gáll Zoltán 💠 (ma 10:56)
Köszönöm szépen, kedves Aurora! 😊
Aurora Amelia Joplin ◆ (ma 00:36)
Nagyon megható! Gratulálok szeretettel!
Jelentkezz be, hogy hozzászólhass a novellához!