Múzsák Könyvtára

Míg az iratait rendezték, ő az előteremben ült a padon és gondolkodott. Négy és fél év! Vajon sok ez vagy kevés? Neki nagyon hosszúnak tűnt az itt eltöltött négy és fél év. Nagyon sok társa viszont azt mondta, szívesen cserélne vele. Négy és fél év itt a börtönben egy örökkévalóságnak tűnt. De ma végre szabadul! Fél évvel korábban, mint kellett volna. Jó magaviseletéért az öt év helyett "csak" négy és fél évet töltött ebben a komor épületben. Tudta, hogy a kapun túl sem lesz többé rózsás élete. Felesége időközben elvált tőle, pedig miatta került a börtönbe. Miatta, az ő túlzott nagy igényessége miatt. Ő pedig, mivel imádta a feleségét, mindent megadott neki. De ahogy nőtt felesége pénz utáni étvágya, úgy ürült lassan a bankszámlája. Végül csaláshoz, sikkasztáshoz folyamodott, hogy felesége túlzott igényeit kielégíthesse. Az építésügyi hivatal vezetője volt, s az alkalmazottak fizetéséhez nyúlt jó néhányszor, amíg rá nem jöttek a csalásra. Öt év szabadságvesztésre ítélték. Felesége kétszer járt nála a börtönben, a második alkalommal a váláshoz szükséges iratokat hozta el neki aláírni. Elváltak. Mivel gyerekeik nem voltak, teljesen egyedül maradt. Nem volt senkije. Gyakran jutott eszébe édesanyja is, akivel annak idején olyan csúnyán viselkedett. Lassan már tizenhat éve, hogy nem látta őt. Azt sem tudja, él-e még. Amíg dolgozott, itt-ott hallott néha valamit édesanyjáról, hiszen az egyik munkatársának a lánya az ő szülőfalujába ment férjhez, s ismerte a nénit. Hány éves is lehet most?Nyolcvan? Nem, hetvenkilenc lesz decemberben. Igen, hatvanhárom éves volt, amikor utoljára látta. Szinte maga előtt látja, amint félve lépett be hozzá az irodába. Arra is emlékszik, hogy néhány kollégája a háta mögött kinevette édesanyját, mert hát micsoda látvány egy fejkendős apró asszonyka, aki kosarában szőlőt meg pogácsát hoz a fiának a nagyvárosba...Eleinte nem vette figyelembe munkatársai gunyoros megjegyzéseit, de később igazat adott nekik, s amikor édesanyja legközelebb betipegett messzi kis szülőfalujukból, hogy meglátogassa egyetlen fiát, akit már hónapok óta nem látott, ráförmedt az anyjára:
- Már múltkor is mondtam, hogy ne jöjjön ide! Maradjon csak otthon, itt senki nem kíváncsi magára!Mi a francnak cipeli ide ezt a szőlőt meg a pogácsát? Sokkal jobbat és finomabbat vehetek itt a nagyvárosban. Most mondom utoljára: menjen haza és ne jöjjön ide többé! Én nem fogok maga miatt szégyenkezni! Menjen és ne is lássam! Nem vagyok kíváncsi magára, remélem, megértette...
Az asszonyka könnyes szemmel bólintott és elment. Ennek már tizenhat éve. Soha többet nem látogatta meg a fiát. De a fia sem ment el hozzá. Sokszor megbánta, amit tett, de nem volt mersze még ahhoz sem, hogy felhívja az anyját. Most meg négy és fél éve egyáltalán nem hallott felőle semmit.
Közben a papírjait kitöltötték, átvette őket. A hatalmas börtönkapu kitárult és ő kilépett az életbe. Az életbe, amelytől nem sokat várhat. Lakása nincs, munkája nincs. Már eltervezte: ma szállodában alszik, van elég pénze, hiszen a négy és fél év alatt minden áldott munkanapon dolgozott. Az így összespórolt pénze egy-két hónapra elég lesz, addigra meg csak talál magának valami munkát. Körülnézett: a környék kihalt volt, emberek sehol, csak néhány autó állt a parkolóban. A parkoló melletti padon egy anyóka üldögélt. Nem szentelt neki különösebb figyelmet, elindult a város irányába. Valami miatt mégis megállt, maga sem tudta, miért. A néni is felállt és elindult felé. Karján egy fonott kosár. A férfi nézte, nézte az anyókát, aki egyre közelebb jött hozzá. A férfi nézte, nézte és közben arra gondolt, hogy mennyire hasonlít az ő anyjára, de mégsem lehet az anyja, hiszen nem tudhatja, hogy itt van, meg különben is háromszáz kilométerre lakik innen. A néni már egész közel jött, a férfi azt gondolta, hogy ez nem lehet igaz, de aztán:
- Anyám!-kiáltott fel, amikor a néni odaért hozzá.
- Fiam, drága kisfiam! - kiáltotta a néni. Aztán szorosan összeölelkeztek és sírtak mind a ketten. Most már a férfi sem szégyellte könnyeit, sírt akár egy kisgyerek és ölelte, egyre csak ölelte és csókolta édesanyját.
- Bocsásson meg édesanyám, drága édesanyám! - kérte a tékozló fiú.
- Nem haragszom én rád fiam, régen megbocsátottam neked. Nézd, mit hoztam neked: szőlőt meg pogácsát!
A férfi éhes volt, evett a pogácsából meg a szőlőből is. Mosolyogva mondta anyjának:
- Rég ettem ilyen finomat.
- A pogácsát ma hajnalban sütöttem, úgy finom, ha friss.
- Mióta vár itt, anyám?
- Ó, már három órája ülök itt, elfáradtam, mert nagyon messze van innen a pályaudvar. Na, de induljunk, menjünk haza!
- Haza? Hová haza? Nekem már nincs lakásom...
- Hát haza, a faluba, oda jössz vissza, ott leszel újra otthon, mostantól az lesz a te otthonod is.
A férfi ismét megölelte édesanyját, majd ennyit mondott:
- Hívok egy taxit, nem gyalogolunk.
Néhány perc múlva megérkezett a taxi. A néni szállt be elsőnek. Mielőtt a férfi is beszállt volna az autóba, még felnézett az égre, ahol vakítóan tűzött a nap. Egy napsugár épp a szemébe világított. Ő azonban érezte, sőt tudta, hogy ez nem afféle egyszerű napsugár. Nem, ez már a remény sugara..