Zsebkés

- Lajosom, van egy rémhírem számodra!-rohantam be a konyhába, ahol az én drágám épp egy hatalmas szelet kenyérre kente az üveg alján megmaradt kacsazsírt.
- Mi az, mi történt? Netán meghalt valaki? -kérdezte, közben jókorát harapott a kenyérből.
- Rosszabb, Lajosom, sokkal rosszabb hírt kell közölnöm veled...-feleltem.- Riáék meglátogatnak minket...
- A fene a jó dolgukat! Őszintén szólva a hátam közepére sem kívánom őket...-zsörtölődött Lajos. - És mikorra várhatjuk a becses látogatókat?
- Egy óra múlva itt lesznek. Előbb hívott Ria, hogy már félúton vannak.
- Micsodaaa? Egy óra múlva? A drágalátos barátnőd hamarabb is hívhatott volna. Így nem tudunk lelkileg kellőképpen felkészülni ...
- Jaj,Lajos! Valahogy csak kibírjuk azt a félórácskát, amit itt töltenek majd nálunk. Ria azt mondta, csak átutazóban vannak. Amúgy meg nagyon jól tudod, hogy ki nem állhatom, amikor azt mondod, hogy Ria a barátnőm...
Tudni kell, hogy Riával egy szobában laktunk hajdanában egy munkásszállón. Engem nem vettek fel az egyetemre, ezért úgy döntöttem, dolgozom egy évig, s a következő évben ismét megpróbálom az egyetemet. Egy csokigyárban kaptam munkát, s a gyár szállójában laktam. Szobatársam Ria volt, aki már harmadik éve dolgozott a gyárban. Igazából sosem volt a barátnőm, egyszerűen csak szobatársak voltunk. Ő állandóan csavargott, késő éjjel járt haza. Jómagam meg általában olvastam, meg tanultam a felvételikre. A következő évben aztán felvettek az egyetemre, így útjaink különváltak. Egy év múlva Ria férjhez ment, aztán hosszú ideig nem hallottam róla semmit. Időközben befejeztem a tanulmányaimat, gyógyszerész lettem. Egy számomra teljesen idegen városkában kaptam állást, a helyi patikában. Itt ismertem meg Lajost, aki a gyógyszertártól nem messze található könyvesbolt főnöke volt. Rövidre fogva mondanivalómat: egymásba szerettünk, összeházasodtunk, két fiunk született. A fiúk már önálló életet élnek, az idősebb külföldön találta meg boldogságát, a fiatalabb pedig a fővárosban él és dolgozik. És hogy jön a képbe Ria? Egy véletlen folytán. Két évvel ezelőtt ünnepeltük a huszonötödik házassági évfordulónkat Lajossal. Megleptük magunkat egy külföldi utazással. Na és ki volt elszállásolva a szállodában a szomszédos szobában? Nem nehéz kitalálni: Ria és férje, Sanyi. Eleinte még örültem is, hogy annyi év után ismét találkoztunk, de rövidesen beláttam, hogy jobb lett volna, ha ez a találkozás nem jön létre. Ria sosem volt egy észkombájn, na, de hogy ennyire butuska, azt azért nem gondoltam volna róla. Na és ez a Sanyi...!? Annyit mondok, ők ketten nagyon jól megtalálták egymást. Egyik okosabb, mint a másik. Van egy közös "adottságuk" is: úgy hazudnak, mint a vízfolyás. A legrosszabb viszont az, hogy maguk is elhiszik, hogy amit mondanak, az igaz. Az ilyen emberekkel kétféleképpen lehet "bánni". Az egyik lehetőség: a szemükbe kell mondani, hogy amit állítanak, az nem igaz. A második: hagyni kell őket, hadd beszéljenek. Mi Lajosommal ezt a második lehetőséget választottuk. Igaz, hogy a két év alatt nem sokszor találkoztunk a "barátnőmékkel"(hála az égnek! ), azonban mindig hagytuk őket beszélni. A közös üdülésünkkor címet cseréltünk velük, azóta tartjuk a kapcsolatot.
- Megérkeztek!-kiáltottam izgatottan. Ria és Sanyi kiszálltak az autóból. Üdvözöltük egymást, aztán bementünk a házba. A szokásos megvendégelést követően rátértek a tárgyra. Ria kezdte:
- Képzeljétek, hol nyaraltunk az idén?! Afrikában!
- Komolyan? - kérdezte Lajosom.
- Bizony ám, egy hete jöttünk haza! - jegyezte meg Sanyi.
- Na és merre jártatok Afrikában?- kíváncsiskodott Lajos.
- Hát Tunéziában voltunk meg Algériában is...
- Találkoztatok vadállatokkal is? -kérdezősködött tovább Lajos, akinek a szájmozgásáról azonnal észrevettem, hogy valamiben sántikál. Nem is csalódtam benne.
- Persze, hiszen jártunk az őserdőben is...
- Biztosan találkoztatok vízilóval meg zsiráffal is...-folytatta Lajos.(Tudvalevő, hogy víziló meg zsiráf főként Dél-Afrika országaiban él, nem pedig Tunéziában. Meg hol van ott őserdő?)
- Persze, minden nap láttunk egy csomó vízilovat meg oroszlánt is.
- Gondolom, ettetek finom víziló pörköltet vagy zsiráf ragut, mert az ott igazi csemegének számít, úgy hallottam.-kacsintott rám Lajos.
- Természetes, hogy ettünk zsiráfot is meg még orrszarvút is...-élte bele magát egyre jobban Ria.
- Busmanokkal is találkoztatok?
- Milyen manókkal?-kérdezte Ria. Na, ekkor már ki kellett mennem a konyhába, nehogy elröhögjem magam. Mire visszatértem, alibiként néhány csomag sós keksszel, Lajosom már nagyban magyarázta:
- Hát a busmanok, tudjátok, akik az őserdőben élnek...
- Ja, persze! Persze, hogy találkoztunk velük. A törzsfőnöktől még egy kis ajándékot is kaptunk, miután elszívtuk vele a békepipát. Uff, békepipa, mondtam magamban és lopva Lajosomra pillantottam, akinek még csak véletlenül sem rándult meg egyetlen arcizma sem ennyi sületlenség hallatán.)
- Bizonyára valami értékes dologról van szó...-mondta Lajos.
- Igen, valóban értékes darab. Várjatok csak, itt van nálam, itt van a zsebemben. -mondta Sanyi és kihúzott a zsebéből egy bicskát. Amikor megláttuk a bicskát, egymásra néztünk az én drágámmal és csak a vak nem vette észre, hogy nem sok híján majdnem kipukkadtunk a nevetéstől.
- Jaj ,de szép zsebkés!-kiáltottam fel nevetve.
- Ugye? - kérdezte Sanyi. - és látjátok rajta azt a mintát? Skorpiót ábrázol. Láttatok már skorpiót?
- Élőt még nem, de ti bizonyára ettetek is.-így Lajos.
- Eltaláltad! Reggelire azt szoktunk enni, sült skorpiót.-tette hozzá Ria.
- Hogy irigyellek benneteket! Nagyon finom lehetett az a sült skorpió...-jegyeztem meg, hadd örüljenek.
- És fotókat nem hoztatok? Hiszen szerintem sokat fényképeztetek: víziló, zsiráf, busmanok, békepipa, skorpió...-sorolta Lajos.
- Igen, nagyon sokat fotóztunk, de a képek a másik telefonomban vannak, az meg otthon maradt. Majd legközelebb elhozzuk.-mondta Ria. (Mi azért titkon reménykedünk, hogy az a legközelebb nem lesz egyhamar.)
- Na és hová utaztok most, mert hiszen a telefonban azt mondtad, hogy átutazóban vagytok?-kérdeztem Riát.
- Most a hegyekbe megyünk. Két-három napot nálatok töltünk, aztán folytatjuk az utunkat.
(Micsodaaa? Két-három nap? Segélykérően Lajosra néztem, aki mindig tartogat valamit a tarsolyában. Párom rögtön tudta, mi jár a fejemben. A reakciója azonban engem is meglepett.)
- De jó! Két-három nap! Akkor végre megfőzhetjük a híres nevezetes afrikai recept szerint készült orrszarvú pörköltet. Bizony ám! Van egy nagyon jó vadász ismerősöm, nemrég tért haza ő is afrikai vadászútjáról, s hozott nekünk egy kis orrszarvú húst meg egy kis sakálmájat, az is nagyon finom. Előételként meg készítek a tiszteletekre ecetes krokodilszemet, az is nagyon ízletes. Meglátjátok, holnap micsoda pompás lakomában lesz részetek...
Ria elsápadt, Sanyi mozgolódni kezdett a széken. Egymásra néztek, de nem szóltak semmit. Lajos meg én kimentünk a szobából, mondván, hozunk be még valami üdítőt. Az igazi ok azonban az volt, hogy már nehezen bírtuk nevetés nélkül...Két perc múlva visszamentünk az italokkal együtt. Ám addigra már drága látogatóink felálltak az asztaltól.
- Jaj, ne haragudjatok, de teljesen kiment a fejünkből, hogy holnap be kell mennem a biztosítóba, Riának meg szemorvosi ellenőrzésre kell mennie. Valahogy elnéztük az időpontot.
- Ne menjetek! Maradjatok! Tudjátok mit? Elkészítem a kaját most vacsorára, mit szóltok? Reggel meg hazautaztok, jó lesz így?
- Sajnos mennünk kell, mert nekem reggel fél nyolcra kell a biztosítóban lennem. Nagyon sajnáljuk, hogy így alakult, de most mennünk kell.-mondta Sanyi.
- Kár, nagy kár! - mondta szomorú arccal Lajos.-Pedig micsoda afrikai lakomát csaphattunk volna...!
A búcsúzás gyors lefolyású volt, könnyeket nem ejtett egyikünk sem. Amikor az autó eltűnt a láthatárról, mindketten fellélegeztünk. Bementünk a házba és első utunk a konyhába vezetett. Kihúztuk az alsó fiókot és kivettünk belőle egy zsebkést. Egy ugyanolyan háromfunkciós rozsdamentes bicskát. amit Riáék a "törzsfőnöktől" kaptak. A zsebkést egy hónappal ezelőtt vettük egy kínai üzletben fillérekért...Fehér minta volt a fekete nyélen: egy skorpió...