Az északi szél balladája

A messzi észak, vad és kegyetlen testőrként őrizte az ismert világ végét. Az éjszaka szívében az északi szél nem dalban érkezett, hanem hadvezérként, aki láthatatlan légióit tereli. A katonák teste, gomolygó árnyként zúgott át a tájon. Fényből szőtt lovaik patája nyomán, szikrázott az ezernyi csillag. A fák koronái vad zászlókként lobogtak, a hómezők végtelen fehér csatatérré váltak, s a csillagok úgy ragyogtak, mintha pajzsok lennének az égbolt katonáinak kezében. A sötétség birodalmának őrzői – az évezredek mélyéről – minden télen így érkeztek meg, egy láthatatlan erőnek engedelmeskedve.
A szél mint égből szőtt titán: akinek palástját jégcsapból faragták, kardja pedig a villám fénye volt. Lépte nyomán a föld meghasadt, s a hegyek mélyéből előtörtek a régi erők: a tűz, a víz, a föld, és a sötétség az elfeledett ötödik erő. A négy elem fellázadt ellene, hogy megmérkőzzenek az uralomért. Kozmikus csata kezdődött, hogy a teremtés mítosza megismételje az örök küzdelmet.
A tűz szárnyas leviatánként tört elő, pikkelyei vörösen izzottak, s minden lehelete lángfolyamként perzselte a földet. Szemeiben ott lángolt évmilliók dühe. A víz viharban született úrnőként emelkedett ki, koronáját örvények sodorták, karjaiban a hullámok dübörgő haragja tombolt. Úrnő volt és harcos egyszerre. A föld kőből kovácsolt kolosszusként állt elé, vállán hegyláncok roppant súlya, öles léptei nyomán felszakadt a föld. Az anyag, lélek nélküli Gólemje. A sötétség pedig árnyakból szőtt démonként közeledett, szemeiben az örök elmúlás fénye lobbant. Mindent elemésztő fekete szenvedés, ami elborítja a világot.
Az északi szél nem hátrált meg. Kardját felemelte, s dalba kezdett: olyan dalba, amely egyszerre volt harci kiáltás és teremtő ének. Hangja nyomán, az égbolton végigfutott az ősrobbanás fájdalmas éneke. Új világok születtek, amikben az élet milliónyi csírája kezdte meg kozmikus küldetését. A dal erejére a tűz lángjai vadul megremegtek, a víz hullámai összeomlottak, a föld kolosszusa térdre rogyott, s a sötétség árnyai szétoszlottak, mint az éjbe zárt füst. A csata után egy pillanatra elhallgatott a világ, az idő ura tudta, hogy az elemek harcosai térdet hajtottak az északi szél előtt. A győzelem nem mámort hozott, az emberi világ törvényei helyett, a kozmosz örök körforgása hozott békét.
A lány szeme előtt a világ titkos szövete tárult fel: az elemek vad tánca kavargott. A tűz, a víz, a föld, a szél és a sötétség örök küzdelme. És amikor a szél diadalt aratott, nem pusztítással, hanem dallal, a lány megértette: az emberi lélek is ilyen. Viharok tépik szét, szenvedések sújtják, és mégis a dalban találja meg azt az erőt, ami túléli a sötétséget és új világokat teremt. A fiatal nő nem érzett félelmet mert tudta, mindent amit látott egy gyönyörű mítosz része, ami mindig megismétli önmagát.
A hajnal fénye széttépte a felhők falát és aranysugaraival bejárta az eget. Az északi szél lassan elnémult, mintha meghajolt volna a fény hatalma előtt. De a lány tudta: aki egyszer tanúja volt az elemek csatáját, annak szívében örökre ott zeng a történet mint egy ősi ének. Az északi szél nem csupán emlék, hanem örök legenda: az idő harcosa, aki dalban őrzi a világ titkát, és minden hajnalban megszólal mint a világ epikus éneke.