Az eltűnő világ - Az Egy születése
Balogh Erika
Amikor a sok isten helyet adott az EGYNEK, rémület költözött az emberek szívébe. Mert ha csak egy van, nem lehet többé tévedni. Nincs menekvés. Az út, amit akkor kijelölt, parancsolatokkal szegélyezett fájdalmas ösvény, amin az emberiség tántorog, elvét, letér — és mindig újra elbukik. Ez a sorsa „Káin” utódainak, akik benépesítették a földet. Először a vallás nélküli édeni állapot, amit követ az öntudatra ébredés – a félistenek uralma kezdődik – amit egy kataklizma söpör el, hogy helyet adjon a következő bukott angyalok nemzedékének.
Az Ősöreg tudta mindezt. De hallgatott. Kezével gyógyított, életével utat mutatott, de minden eltűnik majd a korszak végzetével.
Minden este a csillagokat fürkészte, mert onnan jöttünk, és oda térünk vissza.
De addig, mennyi évezred pereg az idő homokóráján!
Vajon az anyaméh, melyből kiűzettünk, melyik csillagködben forog önmaga körül? Csak találgatjuk, mítoszokat gyártunk, elképzeljük azt, amit soha nem láttunk.
Létezik még? Vagy már kihunyt, és önmagába zuhant, mint egy elhagyott emlék?
Ha így van, Éden már nincs. És nincs hová visszatérni.
A hajnal elűzi az éjszakát, de az uralom csak estéig tart. Az Ősöreg reszkető kézzel szorítja magára az állatbőrökből szabott köpönyeget.
Érzi — a szél megváltozott. A következő nemzedék már más lesz. Simább bőr, gyámoltalan, nehezebb testek. Halkabb lélegzetek. Kevesebb tudás, és megint a zuhanás. Ciklikusan változik minden, évmilliók ritmusa változatlanul fonja az idő szalagját.
Az állatok elfogynak, a vadászok egyre messzebb indulnak, vannak, akik soha nem térnek vissza. Ahol most a törzs él, évezredekkel később a szél kavarja a homokot.
Ahol ma tenger hullámzik, holnap szárazföld lesz, és idegenek építik rá hangos világukat.
A nagy vizek partja eltűnik, más part születik. Az élők eltűnnek, és új teremtmények jönnek majd, akik már nem emlékeznek azokra, akik előttük jártak.
Az aranykor zárása.
Senki sem tudja majd, mikor kezdődött. A beszéd ekkor még csak hangokból áll, kézmozdulatokkal beszélnek, furcsa és hátborzongató rítusokkal engesztelik ki a soha nem látott isteneket. Otthonukat még életükben eltemeti a múló idő.
Az írás és a szó eredete homályba vész. És az aranykor… az Ősöreg törzsével végleg véget ér.
Nincsenek csontok. Nincs hírmondó, aki elmesélné a kezdetek gyönyörű történetét.
Hogy ez így nincs jól? Dehogynem… Pont így van jól.
Az Egyisten születése – első fejezet – lírai teremtésmítosz
Valaha, az idők hajnalán, a világ még sok hangon szólt. Az emberek tekintetében ott tükröződtek a hegyek istenei, a szelek ura, a folyók anyja, s a tűz szeszélyes szolgálója. A négy elemhez társult az ötödik, és mindegyik győzni akart. Minden hatalom egy harc volt, minden szeszély egy név. A világ olyan volt, mint a töredezett mozaik: színes, szertelen, de darabjaira hullva. A káosz istene, jóllakottan nézett körül birodalmában. Még nem tudta, hogy uralma a végéhez közeledik, mert ő is csak egy teremtménye volt az ősvilág méhének.
És akkor, ahogy az ember tekintete elkezdett befelé fordulni, valami megváltozott. Már nem kereste a választ minden szikla mögött, nem könyörgött ezer fénylő csillaghoz. Először csak egy pillanatnyi csend volt — aztán e csendből kiválva megszületett az Egy. Az ősvilág méhe megnyugodott, megszületett hát a mindent magába ölelő fény.
Nem tűzzel jött, nem mennydörgéssel, hanem az értelem halk morajlásával. Az ember ráébredt: ha minden erő egy helyről fakad, akkor nem kell ezer irányba hajolni — elég, ha a szívében keresi. Az istenek hada már nem találta helyét ebben a világban, most ők űzettek ki az „Édenből”, hogy megkezdjék évmilliókig tartó vándorútjukat a csillagok között.
Az Egyisten nem birtokolta a világot — hanem benne kezdett lüktetni. A szívekbe költözött, és parancsolatai nem kívülről jöttek, hanem belső mértékké váltak. Erkölcsi törvénnyé, amit kőtáblára véstek, és amit az emberiség naponta tagad meg.
Ettől fogva más lett az út. Nem volt már mentség a tévedésre. Az ember tudta, hogy nem a villám fog lesújtani, hanem önmagát emészti el, ha elhagyja az egyensúlyt.
Az Egyisten nem versenyzett a többi hatalommal. Ő volt a Kezdet, az Ok, a Miért. A hajnal, amit nem követ este, csak örök fénybe simuló árnyalat.
És bár a sokarcú világ csöndbe borult, a teremtés tovább zakatolt. Aki figyelt, érezte: a térben nem kevesebb lett, hanem mélyebb. A sok közül kivált az Egy, és ezzel megkezdődött egy új korszak. Időnként leküldte egy-egy gyermekét a földre, de a hűtlen és konok emberiség halállal fizetett érte.
Mi a valódi küldetése az Egynek? Nem tudomány, és nem dogma. Hanem felismerés. Hogy mindennek hátterében egyetlen fény áll. És hogy a kérdés nem az, hogy látható-e — hanem az, hogy készen állsz-e belenézni.
Az Ősöreg tudta mindezt. De hallgatott. Kezével gyógyított, életével utat mutatott, de minden eltűnik majd a korszak végzetével.
Minden este a csillagokat fürkészte, mert onnan jöttünk, és oda térünk vissza.
De addig, mennyi évezred pereg az idő homokóráján!
Vajon az anyaméh, melyből kiűzettünk, melyik csillagködben forog önmaga körül? Csak találgatjuk, mítoszokat gyártunk, elképzeljük azt, amit soha nem láttunk.
Létezik még? Vagy már kihunyt, és önmagába zuhant, mint egy elhagyott emlék?
Ha így van, Éden már nincs. És nincs hová visszatérni.
A hajnal elűzi az éjszakát, de az uralom csak estéig tart. Az Ősöreg reszkető kézzel szorítja magára az állatbőrökből szabott köpönyeget.
Érzi — a szél megváltozott. A következő nemzedék már más lesz. Simább bőr, gyámoltalan, nehezebb testek. Halkabb lélegzetek. Kevesebb tudás, és megint a zuhanás. Ciklikusan változik minden, évmilliók ritmusa változatlanul fonja az idő szalagját.
Az állatok elfogynak, a vadászok egyre messzebb indulnak, vannak, akik soha nem térnek vissza. Ahol most a törzs él, évezredekkel később a szél kavarja a homokot.
Ahol ma tenger hullámzik, holnap szárazföld lesz, és idegenek építik rá hangos világukat.
A nagy vizek partja eltűnik, más part születik. Az élők eltűnnek, és új teremtmények jönnek majd, akik már nem emlékeznek azokra, akik előttük jártak.
Az aranykor zárása.
Senki sem tudja majd, mikor kezdődött. A beszéd ekkor még csak hangokból áll, kézmozdulatokkal beszélnek, furcsa és hátborzongató rítusokkal engesztelik ki a soha nem látott isteneket. Otthonukat még életükben eltemeti a múló idő.
Az írás és a szó eredete homályba vész. És az aranykor… az Ősöreg törzsével végleg véget ér.
Nincsenek csontok. Nincs hírmondó, aki elmesélné a kezdetek gyönyörű történetét.
Hogy ez így nincs jól? Dehogynem… Pont így van jól.
Az Egyisten születése – első fejezet – lírai teremtésmítosz
Valaha, az idők hajnalán, a világ még sok hangon szólt. Az emberek tekintetében ott tükröződtek a hegyek istenei, a szelek ura, a folyók anyja, s a tűz szeszélyes szolgálója. A négy elemhez társult az ötödik, és mindegyik győzni akart. Minden hatalom egy harc volt, minden szeszély egy név. A világ olyan volt, mint a töredezett mozaik: színes, szertelen, de darabjaira hullva. A káosz istene, jóllakottan nézett körül birodalmában. Még nem tudta, hogy uralma a végéhez közeledik, mert ő is csak egy teremtménye volt az ősvilág méhének.
És akkor, ahogy az ember tekintete elkezdett befelé fordulni, valami megváltozott. Már nem kereste a választ minden szikla mögött, nem könyörgött ezer fénylő csillaghoz. Először csak egy pillanatnyi csend volt — aztán e csendből kiválva megszületett az Egy. Az ősvilág méhe megnyugodott, megszületett hát a mindent magába ölelő fény.
Nem tűzzel jött, nem mennydörgéssel, hanem az értelem halk morajlásával. Az ember ráébredt: ha minden erő egy helyről fakad, akkor nem kell ezer irányba hajolni — elég, ha a szívében keresi. Az istenek hada már nem találta helyét ebben a világban, most ők űzettek ki az „Édenből”, hogy megkezdjék évmilliókig tartó vándorútjukat a csillagok között.
Az Egyisten nem birtokolta a világot — hanem benne kezdett lüktetni. A szívekbe költözött, és parancsolatai nem kívülről jöttek, hanem belső mértékké váltak. Erkölcsi törvénnyé, amit kőtáblára véstek, és amit az emberiség naponta tagad meg.
Ettől fogva más lett az út. Nem volt már mentség a tévedésre. Az ember tudta, hogy nem a villám fog lesújtani, hanem önmagát emészti el, ha elhagyja az egyensúlyt.
Az Egyisten nem versenyzett a többi hatalommal. Ő volt a Kezdet, az Ok, a Miért. A hajnal, amit nem követ este, csak örök fénybe simuló árnyalat.
És bár a sokarcú világ csöndbe borult, a teremtés tovább zakatolt. Aki figyelt, érezte: a térben nem kevesebb lett, hanem mélyebb. A sok közül kivált az Egy, és ezzel megkezdődött egy új korszak. Időnként leküldte egy-egy gyermekét a földre, de a hűtlen és konok emberiség halállal fizetett érte.
Mi a valódi küldetése az Egynek? Nem tudomány, és nem dogma. Hanem felismerés. Hogy mindennek hátterében egyetlen fény áll. És hogy a kérdés nem az, hogy látható-e — hanem az, hogy készen állsz-e belenézni.
Hozzászólások
Még nincs hozzászólás.
Jelentkezz be, hogy hozzászólhass a novellához!