Az óceán mélysége és kéksége – A szív vízrajza

Az óceán végtelen mélysége és sötétkékre festett arca egyszerre vonz és rémít. Mint a lélek mélyére bújó gondolat, amelyben béke és vihar együtt lélegzik. Őserő, ami tombol, ha kell, de szelíd hullámaival lágyan simogatja a kis hajót.

Ha zúgnak fentről az égi szelek, a hajó már nem jármű – csak játék, törékeny sziluett a hullámok színpadán. Már nincs, ami megzabolázza ezt a vad förgeteget, feljajdul a Világlélek: „Jaj azoknak, akiket most kint talál a háborgó vízen!”

Az ember világa is ilyen: egyszerre ragyog és reszket – mint egy szabad férfi, aki magányos csillagként járja az égboltját. Rideg csillagködök ösvényén bolyong, jeleket keres, szimbólumok nyelvét kutatja, de csak a csend felel.

És mégis, hányszor indul egy nő a lehetetlen felé az illúzióval, hogy megszelídítheti azt, aki szabadnak született. Aki még a viharban is kint áll, és a csapkodó villámok tüzében önmagát látja. Tombol a végítélet körülötte, János víziója életre kel. A kérdés hiábavaló: miért nem elég neked a csendes víztükör? Mit ad a hánykolódó tenger?

Az ilyen férfi lelke hallgat – amely alatt vad viharok kavarognak. Felszínen nyugalmat színlel, de mélyén csak ő tudja, mit rejt az áramlat. Nem tudod, mit hoz a következő pillanat, és érteni akarod azt, amit még ő sem ért.

És most a hajó sem hajó, hanem egy másik lélek – egy ember, aki korlátot szeretne, falakat, biztonságot, pedig ő térért kiált. Hogyan akarod a két ellentétes erőt megszelídíteni? Nem indulhatsz egyszerre észak és dél felé. Vagy az egyik pólus az úticél, vagy a másik.

Valami új, valami tanulás, amit csak egyedül lehet meghódítani. Mint Ikarosz, aki fényt akar – de a szárnyakat tartó viasz minden érintéssel olvad. Végül a tengerbe zuhan, és a halála pillanatában már tudja. Ha túl közel érsz a naphoz, akkor csak gyenge vagy és ember. Megéget és felperzsel a zabolátlan szenvedély, hagyd azt, ami már az első pillanatban is túl nehéz volt.

Ha szereted, elengeded. Ha ő szeret, visszatalál. Ha sosem tér vissza, akkor sosem volt igazán veled – csak melletted repült. Kívánj neki fényt és ösvényt – mert az út mindenkié, és nem mi döntjük, ki milyen terhet hordoz. Életek és sorsok ütköznek, inkarnációk emléke tépi szét azt, amit elsőre boldogságnak hittél.

Mit kerestél benne? Mi hiányzik? A fájdalom? A hiánya, vagy a képe, amit hozzá álmodtál? Ami soha nem volt az övé, csak te láttad benne? Ne kárhoztasd azért, ami csak benned öltött testet.

És ha belül tép a hiány, kérdezd meg: ő hiányzik, vagy az érzés, amit benne kerestél? Amit ő adhatott neked, az csak annyi, amennyit elbírsz. Még nem érted a másik világát, ő már többet élt és többet szenvedett. Ha rövid ideig volt a tiéd, kérdezd meg önmagadtól: mit tanított neked az öröm, majd az elválás fájdalma?

Ha dühít, hogy nem lett a tiéd, talán egy harcban veszítettél, amely már az elején eldőlt. Lehull a zászló – és te még mindig harcolni akarsz.

Két akarat, mint két kard egymás ellen – hol van itt a tisztelet, a szeretet?
Akit legyőzni akarok, azt nem szeretem. És abból nem lesz kapcsolat – csak menetelés két külön ritmusban. Egy ideig talán együtt léptek – de jön a győzni akarás démona, és szétválik az, ami eddig egészként tűnt.

Engedd. Lépj tovább. Tiszteld őt – mert most elesik, mert most keres, mert most tanul a szabadságban valamit, ami nem könnyebb, csak más. Neked a veszteség fáj, neki az egyedüllét. Mert az út nemcsak szél, hanem csend is – és benne sokáig csak ő lesz önmaga.

Az évek tanítanak, hogy a szabadság illúzió – a határok nem tűnnek el, csak messzebb vannak. Végül mindig nekik ütközünk, és sebeket kapunk, amik sokáig fájnak.
És jön az a harc, amiben már nem lehet győzni, mert elfogynak a katonák, a terepek, és maga az akarat is. A csatatér kiürül, temesd el a holtakat, és menj tovább.

Ne kívánj neki nehéz utat. Légy a part, a fény, a csendes figyelem. Hidd el, ez lesz a legnehezebb, és nem az elválás. Mert a nap mindig győz a viasz felett – és te ne legyél szél, se szárny, csak az, aki nem akar beleszólni a repülésbe. Emeld fel önmagadat arra az útra, ami felfelé visz, és egyre tisztább ösvények elé vezet.