Magdalena Usher
Balogh Erika
Fény és árnyék ölelkezik. Evilág és túlvilág határán didereg a lélek, mint testbe zárt madár. A test múlandó és börtöne a szellemnek.
Magdalena Usher visszatér – s az átok beteljesül. Poe víziója kúszik elénk, a tetszhalál lüktető képe: se itt, se ott, csak a két világ közötti szűk repedésben. Az Usher-ház még holtában is átkot hord.
Már nem vagyok a földön, de még nem vagyok odafenn. A tudatlanság áldozatai számlálatlanul sodródnak – ki mérte meg valaha, hányan? Ki merte kimondani?
Hiszen ki dönti el, ki halott és ki nem? És kinek lenne öröme a visszatérőben, amikor a sötétség árnyéka már ott lebeg, áldozatra várva.
Mi hát a nagyobb félelem: élni, vagy meghalni? Kérdezzük meg Magdalenát – mit mondana? Bezárni az életkört, túllépni, elsimulni a semmibe.
De a démonok, akik az ember szívében lakoznak, sötétebb tettekre képesek, mint amit a képzelet megfesteni tud. Itt már nincs semmi emberi – csak jéghideg csend, örvénylő sötét és az öntudatlanba való visszahullás. Ez is egy világ, és mi évmilliók óta élünk így egymás mellett.
Kezek helyett karmok kaparnak, színek helyett árnyak keringenek, félelem és puszta rémület. Nincs hová tartozni – a démonok hada visszaránt az őskáosz mélyébe.
Shakespeare megírta – versbe szelídítette őket, Dalí vászonba zárta.
De nem mindenki művész. A sötétségnek mindig marad táptalaja, az ostobaság gyermekei újjászületnek.
A látnokok és médiumok őrülete félelmetesebb, mint az ég haragja. Ők látnak – szürke, lehajtott fejű alakokat, akik hangtalanul sírnak, testetlenek, mégis karmaik vannak, és beléd kapaszkodnak.
Ki bírja ezt sokáig? A várárokba süllyedő kastély, a sors beteljesülése – már csak végjáték. A dráma utolsó sorai után néma csend marad.
A sötét utcákon árnyak bolyonganak. Köztük van Poe is. Ha találkoznék vele – útjára engedném. Kutasson tovább valami után, amit csak az éjszaka adhat meg.
Mert mindennek rendelt ideje van. Minden pillanat akkor jön el, amikor már elbírod a súlyát. Akár nappal – akár éjjel.
Ha ember vagy, a fényben találod. Ha démon, az éj sötétje rejti el.
De ha mégis találkozol vele, ne feledd, mit az ősök már megtanítottak:
Ne zavard meg a gomolygó holt hadat.
Magdalena Usher visszatér – s az átok beteljesül. Poe víziója kúszik elénk, a tetszhalál lüktető képe: se itt, se ott, csak a két világ közötti szűk repedésben. Az Usher-ház még holtában is átkot hord.
Már nem vagyok a földön, de még nem vagyok odafenn. A tudatlanság áldozatai számlálatlanul sodródnak – ki mérte meg valaha, hányan? Ki merte kimondani?
Hiszen ki dönti el, ki halott és ki nem? És kinek lenne öröme a visszatérőben, amikor a sötétség árnyéka már ott lebeg, áldozatra várva.
Mi hát a nagyobb félelem: élni, vagy meghalni? Kérdezzük meg Magdalenát – mit mondana? Bezárni az életkört, túllépni, elsimulni a semmibe.
De a démonok, akik az ember szívében lakoznak, sötétebb tettekre képesek, mint amit a képzelet megfesteni tud. Itt már nincs semmi emberi – csak jéghideg csend, örvénylő sötét és az öntudatlanba való visszahullás. Ez is egy világ, és mi évmilliók óta élünk így egymás mellett.
Kezek helyett karmok kaparnak, színek helyett árnyak keringenek, félelem és puszta rémület. Nincs hová tartozni – a démonok hada visszaránt az őskáosz mélyébe.
Shakespeare megírta – versbe szelídítette őket, Dalí vászonba zárta.
De nem mindenki művész. A sötétségnek mindig marad táptalaja, az ostobaság gyermekei újjászületnek.
A látnokok és médiumok őrülete félelmetesebb, mint az ég haragja. Ők látnak – szürke, lehajtott fejű alakokat, akik hangtalanul sírnak, testetlenek, mégis karmaik vannak, és beléd kapaszkodnak.
Ki bírja ezt sokáig? A várárokba süllyedő kastély, a sors beteljesülése – már csak végjáték. A dráma utolsó sorai után néma csend marad.
A sötét utcákon árnyak bolyonganak. Köztük van Poe is. Ha találkoznék vele – útjára engedném. Kutasson tovább valami után, amit csak az éjszaka adhat meg.
Mert mindennek rendelt ideje van. Minden pillanat akkor jön el, amikor már elbírod a súlyát. Akár nappal – akár éjjel.
Ha ember vagy, a fényben találod. Ha démon, az éj sötétje rejti el.
De ha mégis találkozol vele, ne feledd, mit az ősök már megtanítottak:
Ne zavard meg a gomolygó holt hadat.
Hozzászólások
Még nincs hozzászólás.
Jelentkezz be, hogy hozzászólhass a novellához!