A kristálytorony igérete
Kendi
A sziklák peremén állt a torony, mintha az idő feledte volna ott, egy olyan világ határán, ahol a valóság és a legenda egymásba olvad. Üvegből épült törzse áttetszően ragyogott a napfényben, és aki közelebb merészkedett, megpillanthatta benne a váratlan csodát: egy sellőlányt, aki maga volt a csendbe zárt mozdulat.
Hosszú, rézvörös haja lassan ringott a vízben, ahogy a tenger hullámai odalent nekicsapódtak a köveknek. Tekintete a horizont felé kalandozott, ahol egy régi, háromárbocos hajó közeledett, mint egy elfeledett történet újraéledő szereplője.
A toronyba zárt lény nem tűnt rabnak. Inkább őrizte a helyet, mintha valamiféle titok vagy ígéret kötötte volna oda. A sziklák felett fészkelő madarak körberepülték, mintha tisztában lettek volna vele, hogy nem egy közönséges teremtmény lakozik a kristályfalak mögött.
A közeledő hajó fedélzetén a matrózok némán figyelték a különös jelenséget. A szél megtorpant körülöttük, mintha még ő is várta volna a pillanatot, amikor a titok feltárul. A sellőlány tekintete végül találkozott a hajó vezetőjének pillantásával – egy fáradt, mégis eltökélt tengerészével, aki úgy nézett vissza rá, mintha egész életében ezt a látványt kereste volna.
És akkor történt valami: a toronyból fény szökkent az égbe, tiszta és meleg ragyogás, amely átjárta a tenger sós levegőjét. Nem vakító fény volt ez, hanem hívogató, mint amikor a vihar után először látjuk meg a napsugarat.
A tengerész érezte, hogy nem csak a part felé közeledik, hanem valami felé, ami több, mint a hazatérés. A sellőlány pedig enyhén elmosolyodott, mintha tudná, hogy a fény nem más, mint amit az emberek oly nehezen felismernek magukban.
A reményt látták. És végre megértették: a torony nem foglyot tart, hanem világít.
Azoknak, akik eltévedtek – és azoknak is, akik vissza akarnak találni önmagukhoz.
Hosszú, rézvörös haja lassan ringott a vízben, ahogy a tenger hullámai odalent nekicsapódtak a köveknek. Tekintete a horizont felé kalandozott, ahol egy régi, háromárbocos hajó közeledett, mint egy elfeledett történet újraéledő szereplője.
A toronyba zárt lény nem tűnt rabnak. Inkább őrizte a helyet, mintha valamiféle titok vagy ígéret kötötte volna oda. A sziklák felett fészkelő madarak körberepülték, mintha tisztában lettek volna vele, hogy nem egy közönséges teremtmény lakozik a kristályfalak mögött.
A közeledő hajó fedélzetén a matrózok némán figyelték a különös jelenséget. A szél megtorpant körülöttük, mintha még ő is várta volna a pillanatot, amikor a titok feltárul. A sellőlány tekintete végül találkozott a hajó vezetőjének pillantásával – egy fáradt, mégis eltökélt tengerészével, aki úgy nézett vissza rá, mintha egész életében ezt a látványt kereste volna.
És akkor történt valami: a toronyból fény szökkent az égbe, tiszta és meleg ragyogás, amely átjárta a tenger sós levegőjét. Nem vakító fény volt ez, hanem hívogató, mint amikor a vihar után először látjuk meg a napsugarat.
A tengerész érezte, hogy nem csak a part felé közeledik, hanem valami felé, ami több, mint a hazatérés. A sellőlány pedig enyhén elmosolyodott, mintha tudná, hogy a fény nem más, mint amit az emberek oly nehezen felismernek magukban.
A reményt látták. És végre megértették: a torony nem foglyot tart, hanem világít.
Azoknak, akik eltévedtek – és azoknak is, akik vissza akarnak találni önmagukhoz.
Hozzászólások
Még nincs hozzászólás.
Jelentkezz be, hogy hozzászólhass a novellához!