Ősi szellemek között hallgat az idő

Ősi szellemek között hallgat az idő
Hallgat és vár. A percmutató dermedten áll, és nem megy tovább. Az órák félig eltemetve várják az őket keresőket, de vajon mit tudnának még mutatni nekünk? Idősíkokon át támadnak a szimbólumok, mint alvó istenek árnyai, akik egy pillanatra újra nyitják szemüket — vajon még jelentenek valamit? Vagy az eltűnt évezredek csak hangtalanul foszlanak szét, elveszítve minden jelentésüket a jelen értetlenségében? Mi lett, az egykori félistenek hagyatékából? Emlékmorzsák kőbe, agyagba vésve, jelentésüket nem ismerjük. Elméleteket gyártunk, meghatódunk önnön nagyságunktól, és közben az orrunkig sem látunk.
Komor arcok, töprengő tekintetek, ijesztő állatfigurák, karmok, sötét színek, görcsösen összeérő mintázatok, ismeretlen írásjelek — egy elveszett tudás röpke hírnökei villannak fel a mágikus pillanatban. Számunkra, már régen elveszett tudást jelentenek. Nem ismerjük a jelentésüket, eredetük csillagködök homályába vész. Pedig tanítanának és segítenének túlélni önmagunkat. Az értelmetlen és kicsinyes emberi butaság, és gőg pusztítását.
De jaj... nincs már kinek tanítsanak. A tudás fegyverré lett, bűvészinasok kezében. Átkoz, rombol, éget — mindenkit. A hataloméhes szörnyszülöttek, csak egyetlen embert szeretnek: önmagukat. A pusztuló világ egyik önjelölt istene Mammon, kiszolgálói félőrülten hajlonganak előtte. Ezt várják mindenkitől, az emberi szabadság helyett, elbutuló rabszolgahad éljenzi és istenné avatja őket.
Ennek mi értelme volt így? A kérdésed jogos. De a válasz… nem lesz vigasztaló. Az utolsó Armageddon óta mi változott? Nos, megváltozott a föld. Civilizációk hulltak névtelenül az ismeretlenségbe. Nevük, nyelvük és kultúrájuk legenda szintjén sem él. Milliók neve, múltja zuhant a feledés homályába.
Egy letűnt világ utolsó mágusai, bezárult időkapszulában várnak. Az emberi világ számukra már elveszett, az, ami ezután jön, már nem tartozik hozzánk. A következő korszak már nem rólunk szól. A vaskor felemészti önmagát, és vele együtt a teremtményeit. A mágusok szeme még zárva van. Hermetikusan elzárt tudatuk alszik és álmodik. Csak már nem velünk.
Oh igen — épül. De nem a bárka. Azt a poént már elsütöttük. Hanem egy új világ, föld alatt, vagy az űr hidegében. A túlélők ott maradnak. De van egy kis hiba a képletben.
A földi élet örökre alkalmatlanná válik az ember számára. És a mesterséges világ, amit menedékként tervezünk — felemészti azokat, akiket megóvni hivatott. Az űr hidege és lelketlensége, nem ígér semmit. Miért is tenné? Nem tartozik hozzánk. Mit kezdenénk, egy számunkra ellenséges bolygóval? Az emberi élet csak itt tudott kifejlődni, és itt tud újra visszahullani a névtelenségbe.
Ó ti szerencsétlen bűvészinasok?! Hát elhiszitek, hogy a földi hatalom ez egyetlen ami számít? Parányok vagyunk, egy élő és lélegző organizmus molekulái. Lázadunk? Ugyan ki ellen? Önmagunk ellen? Nos….akkor csak egy út létezik számunkra. Egy piros gomb, ami csak egy pillanat a kozmosz végtelen órájában.
Mi csak időben és formában létezhetünk. Az EGY milliárd darabra szakad, de minden parányban ott a teljes egész. És ezt a legfontosabb tételt felejtjük el. Ez a mondat 2000 évvel ezelőtt egy fiatal férfi életébe került, és most sem értünk többet a tanításából mint akkor.
A lélekláng osztódik. Egyesül. Újra teremti önmagát. Javít. De sosem lesz tökéletes. Ezért hullanak vissza — és az ember újra és újra, heroikus küzdelemre kényszerül.
A test, a lélek és a szellem szent hármassága: gyönyörű, mérhetetlen, fényből szőtt. Mégis… beletapossuk a sárba. Olcsó tulajdonságokkal ruházzuk fel, bálványt faragunk belőle, aranyborjúként imádjuk. Majd ledöntjük, teremtünk helyette újat, abban a hitben, hogy a világűr legtávolabbi pontjáról is láthatóvá válunk.
De nem. Még a plafonig sem érünk.
Az EGY szemében mindez, csak a molekulák halk lázadása. Gyógyítható tévedés. Átsuhanó gondolatfoszlány, az idő nélküli kozmoszban. Ó igen….hiszen nem mi voltunk az elsők, és nem is mi leszünk az utolsók a földön. Az alvó mágusok, utolsó figyelmeztetése.
Bolygótemplom Szertartása:
- Az EGY nevében - liturgikus forma egy ősi csillagcivilizáció hagyatékából
Első Hang – A Szférák Megszólítása
(A szertartásvezető a bolygó templomának belső csarnokában áll, fején fényszálas koronával, a padló alatt csillagköd pulzál. A résztvevők félkörben, hangtalanul figyelnek.)
„Halljátok az idősíkok visszhangját! Halljátok a térbe zárt időt, ahogy suttog az ősi szellemek között. Az EGY osztódik – és milliónyi részre bomlik. Minden részecskében ott van a Teljesség, minden lélekszikrában ott van a kezdet és a vég. Minden korszak egyre kevesebbet ér. Az idő visszafelé halad. Ez az első figyelmeztetés ”
Második Hang – Az Ég Tudata
(A mennyezetre vetített csillagtérképen fényvonalként jelennek meg a galaxisok. Egy hang lassú ritmusban szólal meg.)
„Az ég hidege nem bántani akar. Csak nem ért minket. Mi álom vagyunk benne, s ő álomtalan. A fény csak átsuhan rajtunk, ahogyan az EGY gondolata. De mi mégis létezünk — az időbe írt szándékból. Létezésünk oka nem más, mint az Egy szándéka, hogy teremtményei fényként térjenek vissza hozzá. Levetve minden emberi vágy, és gonoszság leplét. Megértve az anyag halandóságát, és a lélek halhatatlanságát. Ez a második figyelmeztetés.”
Harmadik Hang – Az Útvesztők Vizsgálata
(A résztvevők egyenként a szertartás közepére lépnek, elhelyeznek egy kavicsot vagy fémlemezt egy kör alakú mintázatban.)
„Kik vagyunk mi? A test, a lélek, és a szellem hármassága — szent, de alázatra ítélt. Bálványt faragunk belőle, aranyborjúként imádjuk, majd eldobjuk és teremtünk mást, mintha a világtér csúcsáig érne az áhítat… de még a plafonig sem jut. A lélekszikrák zuhanása törvényszerű és ciklikus, ahogyan az ősi mágusok és az írás által elrendeltetett. Ez a harmadik figyelmeztetés.
Negyedik Hang – A Lélekszikra Visszatérése
(A szertartásvezető a pulzáló csillagkör közepébe lép, kezében kristálygömb. A résztvevők zárt szemmel fordulnak befelé.)
„Minden lélekszikra egyszer visszahull — és újra indul az ember. Nem hős, nem úr, hanem sóhajtás, a hibákból tanulni akaró csend. Ez a negyedik figyelmeztetés. ”
Záró Hang – A Kozmosz Alázata
(A templom megnyílik a csillagtengerre, a fények lassan halványulnak.)
„Az EGY hallgat — nem büntet, nem jutalmaz. Csak figyel. Mert mi láthatatlanul emlékezünk, és még az átsuhanó gondolat is nyomot hagy az időtlen térben. Áldott legyen, aki megérti, hogy minden kikötő egyben búcsú, és minden indulás: hazatérés. Ez a végső tanulsága, a milliónyi molekulára osztódott lélekparányoknak. Ez az ötödik figyelmeztetés.”
A szertartás végén a résztvevők egy-egy lámpát gyújtanak, amely saját fényük szimbóluma. A bolygótemplom lassan záródik, míg a kozmikus éjszaka tovább forgatja az emberi világot, az EGY gondolatának csendes partján.