A kazettás magnó
Vizkeleti Erzsébet
Forrás: Múzsák Könyvtára csoport facebook oldal
A kazettás magnó ott állt a polc szélén, kissé megfakult műanyag burkolattal, mintha a múlt porát is magán hordozná. Őrizte az időt, rajta minden karcolás egy-egy régi történetet mesélt. Már régen ki kellett volna selejtezni, de még nem tudtam rászánni magam. Benne volt egy kazetta. Amikor kíváncsian lenyomtam a lejátszó gombját, nagyot kattanva indult el a szalag, és a hangszóróból először csak halk sercegés hallatszott, majd bizonytalan zörej szivárgott ki.
A magnó zúgása, a szalag apró ingadozásai, a kissé torz hangzás együtt olyan volt számomra, mint egy időkapu. A kezemmel elkezdtem ütögetni a magnót, úgy vágytam arra, hogy szólaljon meg, hogy nyíljon meg előttem az a kapu. Kis idő múlva felcsendült a dallam, ugyanaz a régi szám, amelyre egykor táncoltam a gimnázium félhomályos tornatermében.
Mintha a hanghullámok egyenesen visszahúztak volna arra a helyre, az esteledő délután enyhülő fényébe. A magnót akkor még görgős kocsin gurították be a tanáraink, mintha valami ünnepélyes szertartás kezdődne. Mi pedig félszegen nevetgélve egymásra sandítottunk.
Emlékszem, ahogy a fiú, akibe titokban akkoriban már félig beleszerettem, odalépett hozzám, kicsit zavartan nyújtotta felém a kezét. A háttérben a kazetta hangja halkan ingadozott, néha meg is bicsaklott, de mi mégis kiléptünk középre, az osztályfőnökök éber tekintete előtt.
Nem volt benne semmi nagy gesztus, sem tökéletes lépés, csak két kamasz, akik megpróbálták követni a zenét, és közben százszor is elpirultak, vagy esetlenül elnevették magukat. A szalag zizegése, a hangszóró tompa rezonálása, a tornaterem magas falain visszhangzó zene mind összekeveredett a pillanattal. Az a tánc egy kicsit ügyetlen volt, valljuk be, mégis gyönyörű.
Most, ahogy a régi magnó újra megszólalt, mintha ugyanaz a bizonytalan ritmus, ugyanaz a félénk mosoly és ugyanaz a kamaszlány költözne vissza a szobába. Tudtam, a zene nemcsak szól, emlékeztet is. És a szalag minden sercegése arról mesél, milyen volt egyszer fiatalnak lenni, amikor egyetlen tánc is elég volt ahhoz, hogy érezzük az egész világ lüktetését, a boldogság érzésével a szívünkben.
Ahogy ott ültem, a dallam lassan átszőtte a jelent. A régi magnó még mindig sercegett, mintha tudná, hogy ez már nemcsak a hang lejátszása, hanem az emlék feltárulkozása. Egy pillanaté, amely már elmúlt, mégis itt marad, amíg a szalag bírja.
Pár perccel később már nem voltam biztos abban, hogy a magnó játszotta a zenét. Ez a sercegő ócskaság? Mintha az a régi, kedves, szép emlék keltette volna életre bennem a dallamot, ami a lelkem legmélyéről tört felszínre. Lágyan végigsimítottam a magnó ősrégi testén, és ott hagytam a polcon. Nem baj, ha belepi a por.
A magnó zúgása, a szalag apró ingadozásai, a kissé torz hangzás együtt olyan volt számomra, mint egy időkapu. A kezemmel elkezdtem ütögetni a magnót, úgy vágytam arra, hogy szólaljon meg, hogy nyíljon meg előttem az a kapu. Kis idő múlva felcsendült a dallam, ugyanaz a régi szám, amelyre egykor táncoltam a gimnázium félhomályos tornatermében.
Mintha a hanghullámok egyenesen visszahúztak volna arra a helyre, az esteledő délután enyhülő fényébe. A magnót akkor még görgős kocsin gurították be a tanáraink, mintha valami ünnepélyes szertartás kezdődne. Mi pedig félszegen nevetgélve egymásra sandítottunk.
Emlékszem, ahogy a fiú, akibe titokban akkoriban már félig beleszerettem, odalépett hozzám, kicsit zavartan nyújtotta felém a kezét. A háttérben a kazetta hangja halkan ingadozott, néha meg is bicsaklott, de mi mégis kiléptünk középre, az osztályfőnökök éber tekintete előtt.
Nem volt benne semmi nagy gesztus, sem tökéletes lépés, csak két kamasz, akik megpróbálták követni a zenét, és közben százszor is elpirultak, vagy esetlenül elnevették magukat. A szalag zizegése, a hangszóró tompa rezonálása, a tornaterem magas falain visszhangzó zene mind összekeveredett a pillanattal. Az a tánc egy kicsit ügyetlen volt, valljuk be, mégis gyönyörű.
Most, ahogy a régi magnó újra megszólalt, mintha ugyanaz a bizonytalan ritmus, ugyanaz a félénk mosoly és ugyanaz a kamaszlány költözne vissza a szobába. Tudtam, a zene nemcsak szól, emlékeztet is. És a szalag minden sercegése arról mesél, milyen volt egyszer fiatalnak lenni, amikor egyetlen tánc is elég volt ahhoz, hogy érezzük az egész világ lüktetését, a boldogság érzésével a szívünkben.
Ahogy ott ültem, a dallam lassan átszőtte a jelent. A régi magnó még mindig sercegett, mintha tudná, hogy ez már nemcsak a hang lejátszása, hanem az emlék feltárulkozása. Egy pillanaté, amely már elmúlt, mégis itt marad, amíg a szalag bírja.
Pár perccel később már nem voltam biztos abban, hogy a magnó játszotta a zenét. Ez a sercegő ócskaság? Mintha az a régi, kedves, szép emlék keltette volna életre bennem a dallamot, ami a lelkem legmélyéről tört felszínre. Lágyan végigsimítottam a magnó ősrégi testén, és ott hagytam a polcon. Nem baj, ha belepi a por.
Hozzászólások
Még nincs hozzászólás.
Jelentkezz be, hogy hozzászólhass a novellához!