Múltam darabkája
Vizkeleti Erzsébet
Forrás: Múzsák Könyvtára csoport facebook oldal
A fiók mélyén porosodó ajándék olyan, mint egy halk sóhaj, amelyet évek óta senki sem hallott. Ahogy kezedbe veszed, érzed rajta a múlt tapadását: azt a pillanatot, amikor még friss volt a szalag, amikor még hittél benne, hogy lesz alkalom, lesz idő, lesz találkozás. Néha az élet úgy sodor tovább bennünket, hogy a legfontosabb mondatok félúton maradnak bennünk. Egy ajándék pedig képes magába zárni mindazt, amit nem mertünk kimondani: a reményt, hogy valaki örül majd nekünk, a hiányt, amikor már nincs kinek odaadni, a bátorságot, amit nem találtunk meg időben, vagy épp a megbánást, ami csendesen visszajár.
Ha elképzelem ezt a régi csomagot, bennem így szólal meg a története:
A fiók mélyén őrzöm még mindig. Néha, amikor keresek valamit, véletlenül meglátom, és hirtelen nagyot sóhajtva megáll a kezem. Olyankor újra eszembe jut minden, amit akkor éreztem, amikor neked szántam. A csomagolás már megsárgult, de én még mindig látom benne azt a pillanatot, amikor elképzeltem, hogyan fogsz mosolyogni, amikor átadom. Elképzeltem a tekintetedet, a kis csendet, ami majd köztünk lesz. Azután nem lett alkalom. Vagy én nem voltam elég bátor. Talán mindkettő. A napok egymásra halmozódtak, a hónapok is, és mire észbe kaptam, te már máshol voltál, messzebb tőlem, mint ameddig ez az ajándék valaha is elérhetett volna.
Most, amikor ránézek, úgy érzem, nemcsak egy tárgyat őriz: benne rejlenek kimondatlan szavak, amelyeket már nincs kinek kimondani. Ott van a hiány érzése, amit sosem töltöttünk ki. Felsóhajt benne az az egyszerű, halk remény, hogy talán akkor még lett volna esélyünk.
Nem tudom, mit kezdek vele. Nem is azért tartom meg, hogy valaha átadjam. Hanem mert benne maradt valami abból az emberből, aki akkor voltam. Aki hitt, érzett és remélt.
Lehet, hogy ez az ajándék sosem kerül ki a fiókból. De minden alkalommal, amikor meglátom, emlékeztet rá, hogy volt bennem valami tiszta, törékeny érzés, amit annak idején neked akartam magamból átadni.
Lehet, hogy mindenki fiókjában van egy ilyen ajándék. Egy eltévedt szándék, egy elkésett vallomás, egy sóvárgó emlék. És talán egyszer, ha kinyitjuk azt a fiókot, nem is az a fontos, hogy átadjuk-e még, hanem hogy múltunk kis darabkája felszínre tör, s mindaz, amit abban a darabkában éreztünk.
Ha elképzelem ezt a régi csomagot, bennem így szólal meg a története:
A fiók mélyén őrzöm még mindig. Néha, amikor keresek valamit, véletlenül meglátom, és hirtelen nagyot sóhajtva megáll a kezem. Olyankor újra eszembe jut minden, amit akkor éreztem, amikor neked szántam. A csomagolás már megsárgult, de én még mindig látom benne azt a pillanatot, amikor elképzeltem, hogyan fogsz mosolyogni, amikor átadom. Elképzeltem a tekintetedet, a kis csendet, ami majd köztünk lesz. Azután nem lett alkalom. Vagy én nem voltam elég bátor. Talán mindkettő. A napok egymásra halmozódtak, a hónapok is, és mire észbe kaptam, te már máshol voltál, messzebb tőlem, mint ameddig ez az ajándék valaha is elérhetett volna.
Most, amikor ránézek, úgy érzem, nemcsak egy tárgyat őriz: benne rejlenek kimondatlan szavak, amelyeket már nincs kinek kimondani. Ott van a hiány érzése, amit sosem töltöttünk ki. Felsóhajt benne az az egyszerű, halk remény, hogy talán akkor még lett volna esélyünk.
Nem tudom, mit kezdek vele. Nem is azért tartom meg, hogy valaha átadjam. Hanem mert benne maradt valami abból az emberből, aki akkor voltam. Aki hitt, érzett és remélt.
Lehet, hogy ez az ajándék sosem kerül ki a fiókból. De minden alkalommal, amikor meglátom, emlékeztet rá, hogy volt bennem valami tiszta, törékeny érzés, amit annak idején neked akartam magamból átadni.
Lehet, hogy mindenki fiókjában van egy ilyen ajándék. Egy eltévedt szándék, egy elkésett vallomás, egy sóvárgó emlék. És talán egyszer, ha kinyitjuk azt a fiókot, nem is az a fontos, hogy átadjuk-e még, hanem hogy múltunk kis darabkája felszínre tör, s mindaz, amit abban a darabkában éreztünk.
Hozzászólások
Még nincs hozzászólás.
Jelentkezz be, hogy hozzászólhass a novellához!