A csönd filozófiája – 2. rész

A második adventi vasárnap reggele már nem volt olyan éles, mint az első. Magda nem ébredt fel a telefonja fényére, mert előző este kihúzta a töltőből, és gondosan az íróasztal fiókjába csúsztatta. Mégis, a megszokás vagy talán valami mélyebb szorongás egy röpke pillanatra felébresztette.
„Mi történhetett a világban, amíg aludtam?”
De azután eszébe jutott az előző hét felfedezése, amit a csend mögötti igazságnak hívott magában.

A kíváncsiság halk kattintásként még benne volt, de már nem uralta. Felült az ágyban, és észrevette, hogy valami más is változott. A lakás nem tűnt olyan némának és ridegnek, mint egy hete. Ugyanúgy csend volt, de már nem harapott, nem feszítette az idegeit. Inkább olyan volt, mint egy régi barát, akivel hosszú idő után újra találkozik az ember: még kicsit idegen, de már ismerős melegséggel közeledik. A konyha felé menet megállt az ajtófélfának támaszkodva.

„Talán a csend nem is üres…” – gondolta.
„Talán csak én voltam túlságosan feltöltve mindenfélével, hogy meghalljam benne azt, amit mondani akar.”

Leült. A bögrében gőzölgő tea fölött most nem tolongtak gondolatok, nem rohanták meg hirtelen, mint egy héttel ezelőtt. Inkább lassan, óvatosan érkeztek. Mint akik most már tudják, hogy meghallgatják őket.

Először egy régóta halogatott döntés képe derengett fel benne: egy munkahelyi helyzet, amely hónapok óta gyötörte.
„Miért vállaltam annyi feladatot? Miért hittem, hogy akkor vagyok értékes, ha minden percemet kitöltöm?”

Ebben a második adventi csendben valami újféle őszinteség született. Nem hangos, nem drámai. Magda ráébredt, hogy a csend néha azért ijesztő, mert benne nem lehet elbújni. Ott már nem a világ zaja takarja el a kérdéseket, hanem neki kell szembenéznie velük.

És mégis… valahol megnyugtató volt ez.
Mert a csend nem ítélt. Csak figyelt.
És Magda most először érezte, hogy talán már ő is figyel önmagára.

Ahogy meggyújtotta a második gyertyát, a láng remegése lassan kisimult, mintha tudná, hogy a csend ma már nem ellenség. És Magda is tudta: ez a vasárnap már nem csak a zaj elengedéséről szól. Hanem arról, hogy a csendben felszínre kerülő igazságokat el is bírja.

Fellélegzett.

A második adventi gyertya meggyújtása után Magda észrevette, hogy a csönd már nem feszíti. Mintha közte és a világ között puhább és elviselhetőbb tér nyílt volna. Advent második vasárnapja után a munkahelyén, a napi rohanásban egyre gyakrabban kapta azon magát, hogy megáll egy kis időre, csak annyira, hogy megérezze a jelen pillanatát.

A csönd nem üresség, hanem lélegzet. Egy be- és kilégzés, amely valamit tisztáz benne. El is nevezte ezt a féle csendet a lélegző csendnek.