A csend szövete

Kérdezd, ha nem tudod. És hallgass, ha már megértetted. Ősi törvény ez, olyan, mint a kőbe zárt idő, nem lehet ellene szólni. Az igazi tudás templomába csak azok juthatnak, akik nem levesznek, hanem új könyvet tesznek a polcra. Féltőn porolják le az ezerévesnél is idősebb köteteket, hiszen azok írták őket, akik előttünk jártak.
Mert ha nem tudsz, nem árthatsz — a tudatlanság így nem válik fegyverré. A fizika törvényei szilárdak, évmilliók bölcsessége sűrűsödött beléjük, még a látszólagos ellentmondások is rejtett harmóniát követnek. A káosz csak nekünk zavaros — az ősi kódok értelmét nem érthetjük meg. És talán ez a titok őrzi meg a világ szépségét. Amit megértettünk, azt is önmagunk ellen használjuk. A bölcs tudja, hogy még nem tud semmit. Az ostoba már mindent tud, és mégsem ért semmit.
Ha tudod, akkor a hallgatás mélyébe lépsz. Nem büntetés ez — inkább áldás. Egy láthatatlan erő, vagy a benned szunnyadó erkölcs óv meg attól, hogy szavaid nyomán jóvátehetetlen seb maradjon. Ne kérd számon, hogy akik megszegik ezt a törvényt, milyen módon és miért tehetik büntetés nélkül. Nem tudod, hogy számukra hogy jön el az ítélet órája, bízd ezt arra aki megalkotta a világot. Nem kell hívőnek lenned, ateistaként is érzed, hogy vannak kérdések amikre nincs válasz. Ilyenkor vagy keresel tovább, vagy megállsz és meginogsz. „Lehet hogy én tudtam rosszul?” – kérdezed és ha ledobod a hitetlenség láncait, döbbenten nézed a körülötted születő világot. „Hol voltam ebben?” – és végre hagyod szárnyalj a szabadság édes madarát.
Hallgatsz. És lassan... megtanulsz élni önmagadban. Kívül békésnek látszol — de belül csak egy fáradt kézlegyintés marad: „Kinek? Miért mondanám el?” Bölcs vagy, életek súlya feszül válladon, látod mi rejlik a paraván mögött. Az emberi világban ez az ezer álarc játéka — benned azonban az EGY akarata csendesedett el, ahol ott lüktet az örökkévalóság. Ezt hívjuk kegyelemnek.
Halkan borul rád az este, mint egy szelíd fátyol. Később az éj feketén ölel, és némasága befedi az apró lélegzeteket. Az égi vándorok csak fénypontok — távolság elrejti valódi nagyságukat. Van-e világ mely vár ránk? Elrugaszkodhatunk-e, hogy új világot teremtsünk?
Állj meg egy pillanatra. Teremteni? A világ már megszületett réges-rég. Az univerzum idejében csak perceket kaptunk — az örökkévalóságban csak egy sóhaj. Mert az idő csak nekünk fontos. Minden, ami rajtunk kívül van — más élőlény, vagy lélek nélküli kő — nem ismeri az időt. Ha tudnánk ezt… ha elfogadnánk… talán elfelejtenénk az időt körberajzoló számlap árnyékát.
Nézd a csendben ülő bölcsek időtlenségét. Ők meditációban járják be az időtlenség tengerét. Testük mozdulatlan, de lelkük inkarnációk tapasztalatát gyűjti össze. Az emlékek óceánja minden cseppet elbír — mert minden cseppből születik a teljesség. Egy fa alatt ülve, egy szoba csendjében, vagy erdőn átszűrődő fényben — a hely mindig másodlagos. A gondolatok, az érzések meghatározott rendben jönnek — jelenlétük érzékelhető, akkor is, ha a test kilépett a földi színpadról.
Mert az anyag múlandósága mindig ezt súgja: van, ami csak villanás. Aztán eltűnik, s a helyét új árnyék tölti be, egy másik lélek, vagy maga a hiány. A tér újra kiegészül — akár lélekkel, akár ürességgel. A kör szépsége az örökké táncló részecskék ölelése. Nincs belőle kiút. Ha mégis elszakad, a lánc megtörik — a szálak vergődnek a törés vonalán. Ha nincs erő, ami újra egyesíti őket — marad a hiány, örök sebként. Véglegesen. És az fáj.
Mert a fájdalom az egység hiánya, a dallam gyökerének elszakadása.
Meditálj egy helyen, amely otthonként ölel át. Ne kényszerítsd, hagyd hogy magától áradjon. Csak figyeld, szeretettel. A gondolat mutatja az utat. Az érzés követi — akkor is, ha félsz attól, ami jönni fog. Mert nem a gondolat sebez, — hanem a meg nem gyógyított seb.
Az anyag világában minden múlandó, így minden seb lassan elenyészik. A szellemvilágban nem futsz el semmi elől. Ott nincsenek földi tartozások. Ott csak csend van. Hang nélküli válaszok. És valaki, aki a csendben várakozik.
És te is a csendben keresed őt.