A karácsony ereje

Anikó

A bérház ablakán kinézve láttam, amint a szomszéd Zsóka mama kilép a boltból. A bal kezében egy reklámszatyor, a másikkal pedig húzza a bevásárlókocsiját. Ő utánfutónak hívja.

Fél évvel ezelőtt költöztem ide. Válásom után úgy gondoltam, elköltözök onnan, ahol éveken át boldog voltam. Ha visszagondolok régi életemre, egy idézet jut eszembe: „Soha ne menj arra a tájra, ahol egyszer boldog voltál, mert nincs szomorúbb temető a láthatatlan sírhalomnál.”

Új hely, új élet és új szomszédok. A lakás vásárlásakor nem kérdezhet ki senkit az ember, hogy épp milyen szomszédok laknak a vásárolni kívánt lakásnál. De nekem nem is kellett volna kérdeznem, mert csendes szomszédokat kaptam. Köszönünk, megkérdezzük, hogy vagyunk, majd mindenki megy, és végzi a munkáját.

A közvetlen szomszédom Zsóka mama – mindenki így hívja – egy kicsit visszahúzódó. Kérdeztem a többieket, mit tudnak róla, de sok válasz nem érkezett. Egyedül él, férje tíz éve meghalt, gyerekük nincs. Aztán pár nap múlva mondtak nekem egy mondatot, mely nagyon megütötte a fejemet: „Soha nem ünnepli a karácsonyt.”

Gondolataim kavarogtak. Én is egyedül vagyok, de karácsony nélkül nem bírnám ki. Egy kicsi fa, néhány dísz, csillag a tetejére, égősor és egy kis szaloncukor – az nem maradhat ki. Egy meghitt légkör csodákat tud művelni.

Zsóka mama

Már megint úgy bevásároltam, mintha egy hónapig nem tudnék eljönni vásárolni. Csak az a baj, hogy meglátok ezt is, azt is, és úgy gondolom, meg kell vennem. Majd az utánfutómat lassan felhúzom az első emeletre. Miért nem a földszintre költöztünk? Bevásárláskor mindig felteszem magamnak a kérdést.

Fél évvel ezelőtt költözött a szomszédomba Anikó. Fiatal, szerintem harmincéves lehet. Először heteken át kisírt szemekkel láttam. Én nem szoktam kérdezni. Ha valaki el akarja mondani bánatát vagy örömét, akkor meghallgatom.

Ha itthon van Anikó, és meglát az ablakon keresztül, biztosan elém jön, és segít hazavinni a nehéz utánfutómat. Hogy miért hívom utánfutónak? Egyszer munka után a férjem, Sanyi hazajött, és mondta nekem, hogy menjek vele. Boldogan mentem felé, átöleltem, és adtam egy pici csókot neki. Tudtam, hogy valami ajándékot vett nekem, de nem értettem, miért nem hozta fel a lakásra. Kézen fogva mentünk az autónk felé, mely még nem állt a garázsban. Az utánfutó felé közelítettünk, mikor megláttam, hogy egy zöld csomagolópapírba csomagolt doboz van a közepén. Kíváncsian vártam, Sanyi mit fog mondani.

– Ezt az ajándékot azért kapod tőlem, mert ha nem vagyok itthon, és sokat kell vásárolnod, akkor ne kelljen megemelned magad, és a kezedben hazahozni a nehéz szatyrot.
– Köszönöm! – mondtam könnyes szemmel, pedig azt sem tudtam, mi van a dobozban.

Sanyi felemelte, és boldogan vitte fel a lakásunkba. Amikor kinyitotta, megilletődve magamhoz öleltem, és ennyit mondtam:
– Látod! Már nekem is van utánfutóm.

Attól a naptól kezdve azzal járok bevásárolni. Igaz, már ütött-kopott, de nem tudok tőle megválni.

Anikó

Gyorsan szaladtam felvenni a sportcipőmet, a kabátomat magamra dobtam, és sietve futottam Zsóka mama felé. Ő nem sietett, már nem volt benne annyi erő sem, hogy normális tempóban lépkedjen. Hányszor mondtam már neki, hogy bevásárolok helyette, csak írja fel egy papírra, mit kell vennem. Vagy ha nagy bevásárlást tervezek, elviszem magammal. A Renault Twingómban elférünk.

Azt a választ kaptam, hogy ő nem szeret senki terhére lenni. Hiába mondják, hogy szívesen elviszik, inkább nemet mond, majd elmagyarázza, hogy nem akar mindig otthon ülni, és egy kis séta neki nem árt.

– Csókolom! Tessék adni a szatyrot és az utánfutót! – mondtam mosolyogva, amikor odaértem Zsóka mamához.
– Köszönöm! – válaszolta kicsit fáradtan.

Gondoltam, mivel nem mentünk gyorsan, felhozom neki, hogy mi lenne, ha szenteste átjönne hozzám vacsorára.

– Jaj, Anikó! Minek zavarnálak? Biztos jönnek hozzád vendégek és a családod. Miattam ne legyen plusz munkád!
– Nem lesz plusz munkám. Hozzám senki nem jön. Egyedül vagyok. Nincsenek rokonaim, és a szüleim sem élnek már – itt befejeztem a beszédem, mert több szó nem jött ki a számon.
– Majd megbeszéljük. Elfáradtam, alszom egy picit. Köszönöm, hogy segítettél! Szervusz! – és belépett a lakása ajtaján.

A kényelmes fotelomban ülve elgondolkodtam, hogy egy hét, és itt a karácsony, Zsóka mama pedig még mindig nem szólt, hogy itt lesz-e, vagy mégis egyedül töltöm a szentestét.

Az asztalfiókomban még voltak karácsonyi borítékos képeslapok. Gondoltam egyet, megírok egyet, és átviszem neki. A legszebbet választottam ki, melyre ezt a szöveget írtam:
„Kedves Zsóka mama! Szeretettel várom szenteste délután ötkor egy hangulatos vacsorára. Üdvözlettel: Anikó.”

Majd beletettem a borítékba, elindultam, de nem az ajtaja felé, hanem a postaládájába tettem.

Eljött a szenteste, addig egyszer sem találkoztunk Zsóka mamával. Kicsit ideges lettem, de úgy döntöttem, sütök-főzök, és ha nem jön, akkor majd átviszem neki az ennivalót és az ajándékot, amit vettem neki.

Délután négykor mindennel készen lettem. Húsleves, sült krumpli, rántott hús, rántott hal, rántott gomba, franciasaláta és krumplisaláta. Desszertnek: Lajcsi szelet, mandulás és sós rudacskák szezámmaggal. Gondoltam, ennyi féle ennivaló elég lesz.

Négy óra harminc perc…
Négy óra ötven perc…
Négy óra ötvenöt perc…
Öt óra… és egy halk kopogást hallottam az ajtómon.

Zsóka mama állt ott, egy díszes dobozzal a kezében.

Az este boldogan telt, majd jött a nagy meglepetés számomra:
– Anikó! Tíz éve nem volt karácsonyom, mióta a férjem meghalt. De te tettél róla, hogy visszatérjen a karácsonyi hangulatom. Képzeld! Én is készültem, és karácsonyfám is van, és szeretném, ha holnap te jönnél át hozzám!

A meghatódástól nem tudtam megszólalni. Intettem a fejemmel, majd papír zsebkendővel próbáltam könnyeimet felitatni.

Azon az estén válásom után először hajtottam boldogan álomra a fejemet.