Egy belső hang

Emese
Kényelmes fotelomban ülve nézem az alvó Pétert. Több mint öt éve vettük neki ezt a pizsamát, amit az óta is imád. Szürke és aranyszínű csillagok díszítik.
Egy hosszú hétvégén, három napra foglaltunk szállást, Dublin egyik kitűnő szállodájában. Este észrevettük, hogy Péter pizsamája otthon maradt. Aznap este, a szálloda köntösében aludt. Kicsit fázós volt, mindig pizsamában aludt.
Másnap reggel az első dolgunk az volt, hogy kerestünk egy boltot, ahol nem egy, hanem kettő pizsamát vettünk. Egyformát. Ő így szerette, ha mindenből kettő van.

Ebben a pillanatban hátat fordít nekem. Csak a fekete dús haját látom, ahol már kezdenek megjelenni az ősz hajszálak.
Lassan vett levegőt, és olyan halkan, hogy néha felkeltem fotelomból, és ellenőriztem, hogy lélegzik-e.

Felállok, gondoltam körbenézek egy kicsit. Kintről hangokat hallottam. Az ablakhoz megyek. Ma nem húzta le a redőnyt, pedig jobb lett volna, mivel közeleg a vihar. Már a felhők ellepték az eget, a csillagokat sem lehet látni. Az eső előszele megérkezett.
Péter megfordult, kinyitja a szemét, majd hirtelen álomba merül.

Péter
Reggel olyan erős migrénre ébredtem, hogy azt hittem szétszakad a fejem. Hiába megyek orvoshoz, nem találnak semmit. Nekem már a gyógyszer sem segít.
Gyorsan öltözök, aztán reggeli nélkül – mint általában –, gyorsfuttában beosonok a munkahelyemre, hátha még a főnök nincs bent. Soha életemben nem késtem sehonnan, főleg nem a munkahelyemről. De az óta, mióta…
Ebben a pillanatban jutott eszembe, hogy hajnalban, a nagy viharban arra keltem, mintha lett volna valaki a szobámban. A lámpát sem kapcsoltam fel, fel sem keltem, pedig jobb lett volna a redőnyt lehúzni.
Gondolatom elhessent, amikor a munkahelyi telefonom megszólalt. A főnök volt, megint rám akar valami feladatot tukmálni. Remélem nem olyan unalmas, mint a múltkor.

Délután mire hazaértem, teljesen ki voltam merülve, főleg, amikor a főnököm elmondta, hogy holnapután Dublinba kellene mennem.
Soha nem felejtem el, amikor Emesével ott nyaraltunk. Olyan boldogan készülődtünk, már a Ferihegyen úgy éreztük, mintha ott lennénk. Persze a nagy sietségbe, a pizsamámat is otthon hagytam. Vettünk két egyformát, azóta is imádom őket. A legjobban azt szeretem benne, hogy a sok mosástól még mindig úgy néz ki, mintha tegnap vettem volna. Pedig már az óta eltelt négy év.
Az volt az utolsó utunk együtt. Lehet, ha még Emese élne, többször is elmentünk volna a kedvenc helyünkre. Egy éve, hogy meghalt. Dolgozni indult volna, de a kocsija beadta az unalmast. Gyorsan hívott egy taxit, és elindult. Pedig szólhatott volna nekem, hogy vigyem el. Szabin voltam, és a barátommal, Ferivel, horgászni mentem Harsányba.
Az ablakból néztem, ahogy beszáll a taxiba, és elindul a munkahelyére.
Miskolcon is már úgy lehet közlekedni, mint Pesten. Mindenki siet, indexet nem sokan ismerik, ugyan minek az.
Emese a Semmelweis Kórházban dolgozott. A legtöbbször Erzsébet Kórháznak hívják, mert az volt régi neve. A taxis épp be akart fordulni a parkolóba, amikor pár másodperc alatt megjelent egy száguldó kocsi, ami oldalról nekiment. Pont azon az oldalon ült Emese. Rögtön bevitték a Kórházba, de már nem tudtak rajta segíteni. Azóta, ha elmegyek a Kórház előtt, rögtön elkezd a szívem hevesebben verni.
Még mindig nem tudom túltenni magam. A ruhái ugyanúgy ott vannak a szekrényben, az illatszerei a fürdőszobában. Az édes kis manói, koboldjai, kis állatfigurái mind ott állnak, ahol Emese hagyta. Halála után fél évvel feljött Feri barátom meglátogatni. Szétnézett, pedig ez nála nem volt jellemző.
– Talán van valakid? Láttam a fürdőszobában a női dolgokat.
– Nem, ez még az Emeséé – nem válaszolt rá, de láttam a szemében, hogy nem ért velem egyet. – Majd egyszer, ha úgy gondolom, hogy itt az ideje, akkor összepakolok.

Este hat óra, azt hiszem, szólok a főnöknek, hogy holnapután megyek Dublinba. Készítek majd sok fényképet, visszahozva a régi emlékeket.


Emese
Látom, amint a mobiljáért nyúl. Gondolom, a főnökét akarja hívni. Valamit tennem kell, mert erről az útról soha nem fog hazatérni! Én még azt szeretném, hogy ő még sokáig éljen!
– Drága Istenem! Drága Univerzum! Csak most az egyszer tudjak neki szólni, hogy ne menjen el!
Már látom, hogy keresi a főnöke nevét, a névjegyzékén. Megtalálta, és már hívja is.
– Ne! Ne hívd! Péter, ne menj el!
Péter hallgatja a telefonhívó csengését. Látom, közben gondolkodik. Már éppen le akarja tenni, amikor főnöke beleszól:
– Halló! Péter?
– Szia! Azért hívtalak…
Ebben a percben ott álltam Péter előtt, és a kezemet a bal vállára tettem.
– Igen? Az úttal kapcsolatban hívtál? – kérdezte emelet hangon Péter főnöke. – Péter! Péter!
– Igen, itt vagyok. Sajnos nem tudok menni. Majd legközelebb.


Péter
Felhívtam a főnököt, hogy igent mondjak a Dublini útra, erre… lemondtam. Soha nem éreztem még úgy, mintha valaki megérintette volna finoman a vállamat. Nekem ez olyan volt, mintha azt mondaná: „Ne menj!”

Másnap ott ültem a kanapén, és néztem előre. A repülő, amin én is ültem volna, épp ebben a percben szállt fel. A szívem dobban egy nagyot.
Ilyenkor ritkán nézek tv-t, főleg nem a Híradót, de most úgy éreztem, nekem most néznem kell a híreket. A távirányító után nyúltam, egy kattintás, és a kép megjelent a tv-n, és abban a pillanatban láttam, és hallottam is, amint bejelentik a nagy balesetet. A Ferihegyen a Dublinba tartó repülőgép felszállás után két perccel felrobbant. Idáig még semmilyen információ nincs, hogy miért történt a baleset. A fekete dobozt még keresik. Túlélő nincs.

Ott ültem, nem tudtam megmozdulni. Visszagondoltam arra a percre, amikor úgy gondoltam, hogy valaki megérinti a bal vállamat. Jött egy belső hang.
Emese.
Éreztem Emese parfümjének az illatát.
Üzent nekem odafentről…
Férfi létemre elkezdtem sírni. Alig tudtam abbahagyni, de amikor sikerült, odamentem az ablakhoz, felnéztem az égre, és ennyit mondtam:
– Köszönöm!