Mimi, a hajnalbogár

Nem is tudom, hogy ez a mese mikor történt meg, hisz olyan régen volt. Az erdő közepén állt egy hatalmas fa, amit egy nagy villám kettévágott. Csak a törzsének egy része maradt meg. Pár nap után, amikor észrevették a balesetet, a szorgos hangyák nekifogtak, és egy szép fabérháznak alakították át.
Ott abban a fában élt Mimi, a skarlátvörös hajnalbogár. Egyedül élt, mert évekkel ezelőtt a férje meghalt. Gyermekük nem született. De mivel fabérházban lakott, ahol sok gyermek élt, Mimi munka után vigyázott rájuk. A szülők pedig örültek, hogy van, ki foglalkozzon a gyerekekkel. Minden reggel, amire a többiek felkeltek, Mimi kitakarította az egész lépcsőházat. Mindenki azt mondta, inkább óvónőnek kellett volna mennie. De ő szerette munkáját. A rend, és a tisztaság volt a jelszava.
Egyik reggel, épp esőre állt az idő, de még az esőcseppek nem kezdték el táncukat, a gyerekek nem mehettek ki játszani az udvarra. Ezért, ma mesét fognak hallgatni. De Mimi nem a mesekönyvből olvasott, hanem a saját élményét mondta el.
– Képzeljétek! Egy történetet fogok Nektek elmesélni, ami velem történt meg. Réges-régen, amikor még az unokaöcsém három éves volt, itt nyaralt nálam. Mivel először jött, egy kicsit féltem, hogy fogunk boldogulni egymással. A férjem azt mondta, nyugodjak meg, nem lesz semmi baj. Az első nap, még minden rendben ment, de amikor elérkezett az este, egyszerűen nem akart itt maradni nálunk. Azt kiabálta: „Haza akarok menni!” De ezt a mondatot mondta egymás után, szünetet szinte soha nem tartott. El tudjátok képzelni, milyen ideges lettem? Most mit tegyek? Messze laknak tőlünk, nem tudtam volna a sötétben hazavinni. Először odamentem egy csokival, de nem kellett neki. Majd gondoltam, sütök bundáskenyeret, hisz az a kedvenc ennivalója. Az sem kellett. Odamentem hozzá, átöleltem, és azt mondtam, ha jó fiú lesz, holnap reggel, rögtön elindulunk haza. Nem hatott rá semmi. Ordított, verte magát a földhöz. Ha ezt megunta, felkelt, és amit éppen talált, azzal hozzákezdte a falat verni. Féltem, mit fognak ebben a nagy kiabálásban, és hangos zajban a szomszédok szólni. Na, akkor azt mondtam: „Elég!” megfogtam a hátizsákját, bepakoltam az összes ruháját, és játékait, majd megfogtam a kezét, és kitettem a lépcsőházba. Mérgemben annyit mondtam: „Ha haza akarsz menni, hát menj! Minket hagyjál békén!” Ott hagytam egyedül, és bezártam az ajtót. Egy kicsit féltem, hogy mi lesz, ezért ott álltam az ajtónál, és kulcslyukon át néztem. Ott állt, csendben, kezében a hátizsákkal. Egy szót sem szólt, nem is sírt. Amikor a villany kialudt, megijedt, és odaszaladt az ajtóhoz, és kopogott. Én meg kinyitottam az ajtót, és mélyen a szemébe néztem. Majd megszólalt: „Mimi mami, kérlek, bemehetek?” Egy kicsit meglepett arccal annyit mondtam: „Persze, gyere be.” Az az esténk nagyon csendesen telt. Peti elfáradt, ezért lefeküdt az ágyba, én meg mellé ültem, és elkezdtem olvasni egy mesét. Azt hiszem, a tízedik mondatnál jártam, amikor becsukta a szemét, és mosollyal az arcán elaludt. Én, abban a pillanatban úgy érzetem, soha többet nem fog eljönni hozzánk. Azon a nyáron, végig ott maradt, nem ment haza. Éveken keresztül, amíg nagyfiú nem lett, minden év nyarán én vigyáztam rá.

A gyerekek, amikor Mimi hangját már nem hallották, elkezdtek tapsolni, majd kis idő múlva, egyszerre mind a négyen odamentek hozzá, és átölelték. Mimi, ebben a percben úgy érzete, a szeretet ereje is átölelte, a gyermekekkel együtt.