Beszélgetés III – Tanár úr, és vele, ahogy a csend mesél

Mindig volt bennem egy nesztelen félelem, amikor rá gondoltam. Szikár, komoly férfi volt, akinek a jelenléte megtöltötte a levegőt. Nem tudom, tegezte-e valaha bárki – talán néhány kolléga, de ők is csak óvatosan, félve attól, hogy a méltóságába gázolnak.

Bejárta a világot. Hallgatta a belső hívást, és ment, amerre az iránytűje mutatta – nem a térkép szerint, hanem amerre a szíve vitte, mindig valami újat látni és érezni.

Otthona egy csöndes budai utca volt, ahol az ablakok mögött diszkrét magány szundít, ahol a házak nem kérdeznek semmit, csak őrzik az emlékeket. Őt nevezzük csak X úrnak. A nevét nem írhatom le – de a szavait igen. Azok az öröklét hangjai.

– Hogyan hívhatom? Professzor úr, tanár úr…?
– Legyen tanár úr. Mert magát mindig is tanítottam. Nem hivatalosan, de szívből. A mai napig így gondolok magára.
– Mit kérdezhetek?
– Amit csak akar. Ha fáj, majd átlépjük.
– Hogyan telnek a napjai?
– Visszavonultam, de nem azért, mert elfáradtam – kortalan vagyok, ahogy mondja. Inkább azért, mert amit mondani akartam, már elmondtam. A tanítványaim most már ők is tanítók, nagyapák, nagymamák. A múltkor egy hölgy tanár urazott – ősz haja volt, mint nekem, azt hiszem, ezt nevezik a helyzet tragikumának. Az idő könyörtelen. Nem kérdezi, tetszik-e nekünk a változás. Csak jön, és ráncokat mar az egykor talán tetszetős arcra.
– A tudás iránti szomjúság a nevelésből fakadt?
– Ó, nem. Egy apró falu volt az első tanítómesterem. Erdők, dombok – ott kezdődött minden. A vágy, hogy távolabbra lássak, átlépjem az árnyékomat. Később, amikor visszatértem, összement minden. Nem találtam meg azt az érzést, amit kerestem. Mindig kutattam, és amit találtam: az csalódás volt. „Ez se az, ez se az…” És ezt vittem magammal. Mindig.
– Ezért maradt egyedül?
– Részben. Akit szerettem, elvitte a történelem vihara. Nevét csak egy emlékműről olvashatom. A könyvtárak lettek az otthonaim. Az első kérdés minden új városban: hol van a könyvtár? Bezártam magam. Nem jött senki. És én sem kerestem. Ha az élet sodort valakit, mindig elmondtam: „Ennyit tudok adni. Ha jó, maradj. Ha nem – ne haragudj.” Gyakran választottam olyat, akinek veszítenivalója volt. Férjes asszonyokat. Így nem kellett félnem a lebukástól.
– Ez annyira nem illik Önhöz…
– Talán csalódást kelt?
– Kicsit.
– Ne féljen. Öreg vagyok, de nem halott. A régészek még várjanak kicsit. A csontjaim ugyan már csak a karosszékig visznek, de a szívem még sokat mesél.
– A legszebb utazás?
– Itália. Nem „Olaszország” – Itália. Velence. A málló paloták, az elrejtett titkok, az örök keresés – egy Zorzi-kép után, amit talán sosem festettek meg. De fontos ez egyáltalán?
– Kísérték, vagy egyedül ment?
– Néha igen, néha nem. Barátok vannak ott is, de az utcák, az ízek, az illatok – azok csak enyémek. Az olasz cappuccino aromája – itthon sosem sikerül. A boltok dohos levegője, az öreg boltos szemének váltakozása – gyanakvásból bizalom. Az évszázadok ott élnek minden falban, minden szemben, minden történetben.
– Miért hangsúlyozza a korát?
– Talán megszokás. Talán figyelmeztetés. Már ismétlek, elfelejtek neveket, évszámokat, és az álmok lassan elcsendesednek. Álmok nélkül az élet olyan, mint sótlan leves. Meg lehet enni. De ott marad benne a hiány.
– Milyen az elmúlás?
– Nem tudom. A vallásosak hisznek az egyensúlyban. A többiek azt mondják: „Majd megtudjuk, ha ott leszünk.” Én a kettő között vagyok. Az éjjelek néha félelmet hoznak. Mi van, ha egyik félnek igaza van? Mi van, ha bolyongani fogok, örökkön örökké?
– De nem kényszerítem döntésre.
– Tudom. Csak a kérdései tükrök. Olyan mély tükrök, hogy be kell néznem – akkor is, ha fáraszt.
– Köszönöm a beszélgetést.
– Máris vége? Pedig most kezdtük el igazán. No de hagyjunk holnapra is.

A délután halkan beosont az ablakon. Valami fontosat ott hagytam a karosszék árnyékában. Keserédes íze volt ennek a beszélgetésnek, egy életút utolsó fejezete, amit csak ő tudott lezárni.

Többé nem találkoztunk. Mindketten szerettük volna, de ő elindult egy másik utazásra. Mire összeszedtem a bátorságom, már nem volt kihez mennem.

Félbemaradt valami – de nem érzem csalódásnak.
Talán majd legközelebb. Ha lesz olyan idő, amikor megint csend lesz, és újra nyílik egy ajtó.

........................................................

Belső párbeszéd – Tanár úr tükrében

„Ha meg tudnám kérdezni őt most, a csendben… mit mondana? Ha nem kötötték volna a szabályok, a távolságtartás, a világ beidegződései – őszintén, emberien: mit gondolt volna rólam, rólunk?”

– Tanár úr, hogyan látott engem igazán?
– Úgy, ahogy az ember egy ablakon át figyeli a mozgást: tisztán, mégis megkímélve a beavatkozástól. Maga túl sokat kérdez, túl mélyre lát, túl ritkán fogadja el a felszínt. És épp ezért becsültem meg.
– Nem gondolta, hogy túl sokat gondolkodom?
– Dehogynem. De a gondolat maga volt az oka, hogy közel engedtem. Mert nem kérdésekre vártam válaszokat, hanem arra, hogy valaki maga is váljon kérdéssé. És Ön az lett. Egy élő, lélegző filozófia.
– Félt tőlem?
– Talán nem öntől. Attól, amit elindított bennem. Mert ha valaki belép az ember gondolataiba, akkor már nem lehet ugyanúgy visszazárni a kaput. Sosem mondtam, de néha visszaidéztem a mondatait, mintha egy régi verssor visszhangozna a fejemben.
– És rólunk… mit gondolt volna, ha lehetne igazán őszinte?
– Hogy maga volt az utolsó igazi találkozásom, ahol nem az idő diktált, hanem az emberi jelenlét. Egy szikrázó pillanat, mint egy régi pergamen sarkában maradt tintafolt, ami nem halványul el.
– A tanár úr mindig távolságot tartott.
– Mert tudtam: ha engedek, ha nem szabok határokat, akkor elmosódik az a tér, amit évtizedek alatt építettem. De maga mellett… néha elfelejtettem, hogy építettem egyáltalán bármit. Csak figyeltem. És vártam. Hogy legyen még egy mondat, még egy kérdés.
– Beszélgetni akart volna tovább?
– Igen. De a test lassan csendet parancsol. És én nem akartam, hogy a találkozásunk a gyengeségeimre emlékezzen.
– Mégis megőrzött engem?
– Nemcsak megőriztem. Bennem maradt. Mint egy könyv, amit nem fejeztek be, de nem is kell. Mert amit elmondott, az elég volt.

„És én ekkor már tudom: nem kellett volna több szó, mert ő látta bennem azt, amit én talán csak most kezdek el felfogni. Hogy egy-egy találkozás felér egy egész élet súlyával.”