Az aranyszarvas
Varga-Ipacs Eszter
Egy napon Panka nagy hanggal rontott be nagymamájához.
– Nagyi! A tanár néni azt mondta, írjak Szent Imre herceg eltűnéséről! – mondta izgatottan Panka.
– Hunyd le a szemed, kincsem – kérte a nagymamája, majd lágy hangon folytatta. – Képzeld el, hogy egy erdőben vagy. Mit látsz?
Panka koncentrált, majd hirtelen megszólalt:
– Egy aranyszarvast.
– Kövesd – szólt a nagymama.
Panka elindult a képzelet útján, és követte a szarvast. Az állat egy bokorhoz vezette, amely mögött egy ifjú herceg állt néhány emberrel – a pogányok beépített szolgáival.
– Nem kívánok atyám nyomdokaiba lépni – mondta a herceg határozottan. – Nem akarom új hitünket másokra erőltetni. Vegyétek életem!
Ekkor hirtelen egy fehér női alak jelent meg, fején agancsokból font koronával.
– Én vagyok a Csodaszarvas, ki néped útját tereli ősidők óta – szólt a nő, majd letört egy darabot agancsáról, és így folytatta:
– Mélyeszd szíved legmélyére. Ígérem, új élet fakad belőle. Ti pedig elviszitek testét atyjának és anyjának.
Úgy is lett, ahogy a Csodaszarvas mondta.
A herceg szíven szúrta magát, s teste a földre zuhant.
Ekkor egy aranyszőrű őzgida szelleme emelkedett ki belőle, és a Csodaszarvashoz simulva elindult ősei ösvényén.
– Te vagy a herceg! – kiáltott fel Panka.
A szarvas feléje fordult, és így szólt:
– Van, hogy áldozatot kell hoznunk, hogy a történelem megváltozzon. Hogy mi lett volna, ha maradok? Egy olyan világ bábja lettem volna, ami a szívemnek ellentmond.
Gyengeség, amit tettem? Igen. De nem láttam más kiutat.
Panka szemében könnyek gyűltek, szíve elszorult.
Megölelte a szarvast, és halkan mondta:
– Nem gyengeség, amit tettél… csak a szíved hallgattad.
A szarvas szemében csillagfény csillant. Ahogy megérintette a kislány kezét, aranyló por szállt a levegőbe.
– Emlékezz, kicsi lány – suttogta. – Minden korban kell valaki, aki a békét választja a hatalom helyett.
Ezzel a szarvas alakja lassan eloszlott a fényben, és csak egy aranyszínű toll maradt Panka tenyerében.
Amikor kinyitotta a szemét, újra a nagymamájánál volt.
– Köszönöm – mondta halkan, de biztos hangon. – Most már meg tudom írni a házit.
A nagymama mosolygott, és megsimogatta unokája haját.
– A legenda most már benned él, kincsem – suttogta.
– Nagyi! A tanár néni azt mondta, írjak Szent Imre herceg eltűnéséről! – mondta izgatottan Panka.
– Hunyd le a szemed, kincsem – kérte a nagymamája, majd lágy hangon folytatta. – Képzeld el, hogy egy erdőben vagy. Mit látsz?
Panka koncentrált, majd hirtelen megszólalt:
– Egy aranyszarvast.
– Kövesd – szólt a nagymama.
Panka elindult a képzelet útján, és követte a szarvast. Az állat egy bokorhoz vezette, amely mögött egy ifjú herceg állt néhány emberrel – a pogányok beépített szolgáival.
– Nem kívánok atyám nyomdokaiba lépni – mondta a herceg határozottan. – Nem akarom új hitünket másokra erőltetni. Vegyétek életem!
Ekkor hirtelen egy fehér női alak jelent meg, fején agancsokból font koronával.
– Én vagyok a Csodaszarvas, ki néped útját tereli ősidők óta – szólt a nő, majd letört egy darabot agancsáról, és így folytatta:
– Mélyeszd szíved legmélyére. Ígérem, új élet fakad belőle. Ti pedig elviszitek testét atyjának és anyjának.
Úgy is lett, ahogy a Csodaszarvas mondta.
A herceg szíven szúrta magát, s teste a földre zuhant.
Ekkor egy aranyszőrű őzgida szelleme emelkedett ki belőle, és a Csodaszarvashoz simulva elindult ősei ösvényén.
– Te vagy a herceg! – kiáltott fel Panka.
A szarvas feléje fordult, és így szólt:
– Van, hogy áldozatot kell hoznunk, hogy a történelem megváltozzon. Hogy mi lett volna, ha maradok? Egy olyan világ bábja lettem volna, ami a szívemnek ellentmond.
Gyengeség, amit tettem? Igen. De nem láttam más kiutat.
Panka szemében könnyek gyűltek, szíve elszorult.
Megölelte a szarvast, és halkan mondta:
– Nem gyengeség, amit tettél… csak a szíved hallgattad.
A szarvas szemében csillagfény csillant. Ahogy megérintette a kislány kezét, aranyló por szállt a levegőbe.
– Emlékezz, kicsi lány – suttogta. – Minden korban kell valaki, aki a békét választja a hatalom helyett.
Ezzel a szarvas alakja lassan eloszlott a fényben, és csak egy aranyszínű toll maradt Panka tenyerében.
Amikor kinyitotta a szemét, újra a nagymamájánál volt.
– Köszönöm – mondta halkan, de biztos hangon. – Most már meg tudom írni a házit.
A nagymama mosolygott, és megsimogatta unokája haját.
– A legenda most már benned él, kincsem – suttogta.
Hozzászólások
Még nincs hozzászólás.
Jelentkezz be, hogy hozzászólhass a novellához!