Az utolsó kívánság

Hótakaró borította a világot, s Jack, az álommanó gördeszkájával szelte az éjszakát, hogy álmot hozzon mindenkinek.

Útja során betévedt a Kelemen utcába, ahol egy takaros házban egy család élt a gyermekükkel, Astriddal.
A kislány gyógyíthatatlan beteg volt, napjait többnyire a szobájában töltötte.
Amikor meghallotta, hogy valaki megáll az ablaka előtt, halkan kiszólt:

– Ki az? – kérdezte gyengécskén.
– Az álommanó vagyok, Jacknak hívnak – felelte a fiú. – Azért jöttem, hogy álmot hozzak neked.

Astrid halkan felsóhajtott, majd köhögve megszólalt:
– Megtennél nekem valamit, mielőtt álmot bocsátasz rám?
– Igen, mondd csak – felelte Jack lehajtott fejjel.

– Szeretnék végigmenni a hó borította parkon – kérlelte a kislány.

Jack beleegyezett. Gyengéden átkarolta Astridot, és gördeszkájával elvitte a Szent Anna parkba, ahol sorban álltak az utcai lámpák.
Astrid nevetve szaladt végig közöttük; vidáman táncolta be az utat, Jack pedig csak nézte őt, és érezte, hogy a szíve lassan megtörik.

– Lassan ideje visszaindulni… – sóhajtott fel végül. Astrid visszatipegett hozzá, és Jack hazavitte őt.
Óvatosan lefektette az ágyába, majd egy apró csókot nyomott a homlokára.

– Köszönöm, Jack! – suttogta Astrid, és álomba merült.

Jack csendben elhagyta az épületet, majd tovaszállt az éjszakában.

Másnap éjjel újra végigjárta a házakat, ám amikor Astrid otthonához ért, csak egy üres ágy fogadta.
A szíve megtelt fájdalommal, könnyei úgy törtek elő, mint a kitörni készülő vulkán lávája.

– Elment, Jack… – szólalt meg egy halk hang mögötte. – De te megadtad neki azt, amire vágyott: hogy még egyszer láthassa és érezhesse a világot.