Beleszerettem egy angyalba

Megesett már veletek, hogy egy kapcsolatban nem igazán éreztétek jól magatokat?
Elina esetében is így volt. Magányosnak, szomorúnak érezte magát, és a mindennapos veszekedések nyomot hagytak benne.
Valami hiányzott. Nem tudta pontosan, mi – talán a csendes megértés, talán a tiszta öröm.

Egy nap esélye nyílt részt venni egy kiállításon, amit a város parkjában rendeztek meg.
Végre valami jó is történik, gondolta.
A parkban Elina alkotásai mellett számos más program várta az embereket: anime-előadások, autókiállítás, boros sátrak és különféle vetélkedők.
A levegő tele volt élettel, zenével, nevetéssel.

Az animések sátránál pillantotta meg őt.
Egy manófülű, fekete hajú, angyalszárnyú fiú volt – magas, mosolygós, a nyakában fényképezőgép.
Látszott rajta, hogy nemcsak fényképeket készít: történeteket gyűjtött, minden kattintással egy-egy pillanatot örökítve meg.

Elina lába földbe gyökerezett.
Nem tudta levenni róla a szemét, mintha megállt volna körülötte az idő.
A zaj elhalkult, a színek elmosódtak – csak az a fiú maradt, a fekete szárnyú angyal, akit talán eddig is keresett, csak nem tudott róla.

Egy pillanatra összeért a tekintetük.
A fiú halványan elmosolyodott, majd továbblibbent, ahogy a szél meglengette a szárnyait.
És ezzel megtört az időburok – visszatért a zaj, a fények, a világ.
Csak Elina maradt ott, a szíve körül valami furcsa, édesen szorító érzéssel.

Este, mikor hazaért, még mindig ő járt a fejében.
Nem tudta, ki volt az a fiú, miért volt ott, vagy hogy valóságos volt-e egyáltalán.
De valami megváltozott benne.
Leült a vászon elé, és hosszú idő után újra festeni kezdett.
A színek most nem a fájdalomból fakadtak, hanem valami új, finom fényből – abból a pillanatból, amikor egy angyal megérintette a szívét.

Lehet, hogy soha többé nem látja őt.
De az érzés, amit kapott tőle, örökre vele marad.
Nem birtoklás volt ez, nem vágy, nem földi szerelem – hanem valami tisztább, könnyebb, plátói.
Emlékeztető arra, hogy néha egy pillanat is elég, hogy újra hinni tudjunk a szépségben.