Sárkányok Hercege - Varjak hava első fejezet

Élt egyszer Lángkirályságban egy sárkánykirály a feleségével és két gyermekével. Egy napon a királynő kilovagolt a Láva-erdőbe, ám soha nem tért vissza.

A király fia, Drék, apja katonáival együtt indult útnak, hogy megkeresse. Amikor azonban elérték az erdő határát, lova hirtelen megtorpant. A Láva-erdőt vastag hó borította – olyan hó, amelyet ezen a vidéken még soha senki nem látott. A fehérségben éjfekete szárnyú varjak lépkedtek komótosan.

Egyikük csőrében a királyné tigrisszem-köves nyaklánca csillogott. Drék ekkor tudta meg, hogy valami nagyon nincs rendben.

– Ha viszont akarod látni édesanyádat, hozd el apád koronáját! – károgták a varjak, mielőtt sötét szárnyaikkal felcsapva eltűntek a hóesésben.

A herceg szíve összeszorult. A hó alatt sistergő, fekete repedések futottak végig, mintha maga az erdő is élne és lélegezne. A katonák nyugtalanul méregették a távolodó madarakat.

– Felség… mit tegyünk? – kérdezte a parancsnok halkan.

– Hazatérünk. Apámnak tudnia kell – felelte Drék, bár hangja reszketett. Tudta, hogy a koronát nem szabad idegenek kezére adni, pláne nem varjakéra, akik talán valami sötét hatalom szolgái.

Amikor visszaértek a palotába, a sárkánykirály tüzes tekintete kihunyt kétségbeesésben.

– A koronám? – kérdezte röviden, miután fia beszámolt a történtekről.

– A varjak szerint nélküle nem láthatjuk többé anyát – suttogta Drék.

A király lassan levette fejéről a koronát. A tűzkőből és obszidiánból kovácsolt uralkodói jelvény izzott, mintha folyékony láva szivárgott volna a résein.

– Ez nem csupán egy korona – mondta komoran. – Ez tartja egyensúlyban a birodalmunk tüzét. Ha rossz kezekbe kerül, kihűlhet Lángkirályság… és örök tél boríthat mindent.

Drék ekkor értette meg a hó titkát: a Láva-erdő fagyát nem a tél szülte, hanem valami sokkal sötétebb.

– Engedd meg, hogy visszamenjek – kérte. – Ha a varjaknak koronát kell vinnem, elviszem… de nem adom oda. Ki fogom deríteni, ki áll a háttérben.

A sárkánykirály sokáig csak nézte a fiát, majd lassan bólintott.

– Rendben. De nem mehetsz egyedül. Add a páncélomat, és legyen melletted Lunra, a tűzszellem.

A trónterem egyik árnyékából egy apró, vörösen izzó lény lépett elő. Szemeiben parázs ragyogott, testét apró lángok csapták körül.

– A varjak havában nem a sötétség a legfélelmetesebb – mondta Lunra. – Hanem az, amit a tél magába zárt.

Drék mély lélegzetet vett, és markában szorította a koronát. Tudta: az út, amelyre lép, vagy megmenti, vagy elpusztítja a családját – és talán az egész birodalmat.