A legtöbb könyv egyszer kerül az ember kezébe. Ez a könyv azonban mindig visszatért.
Aznap reggel, amikor Anna kinyitotta kis boltjának ajtaját, furcsa érzése támadt. Mintha egy nemrég behozott könyv várta volna őt a polcon. De amint beindult a munkarend, el is feledkezett erről a különleges érzésről. „Ó, ez csak a régi könyvek hangulata!” - gondolta. Az antikváriumban egyébként is, a csendnek saját súlya volt. Nem az a megszokott, üres csönd, amely egy bezárt szobában lebeg, hanem a könyvek csöndje: lapoké, amelyek száz kézen mentek át.
Anna minden reggel ugyanazzal a mozdulattal nyitotta ki az ajtót. A régi csengő vékony hangon megszólalt, mintha tiltakozna a korai ébredés ellen. Aztán lassan elhallgatott, és az üzlet visszasüllyedt a maga megszokott félhomályába. Odakint…
Tovább olvasom…
A víz először csak megérint. Halkan, szinte észrevétlenül – egy hűvös csepp a bőrön, egy fodrozódó felszín, amely visszatükrözi az eget. Aztán lassan beléd simul. A tenyeredben tartod, és mégis kifolyik az ujjaid közül, mintha emlékeztetne: semmit sem lehet birtokolni, csak megélni. Ott van a reggeli mosdás csendjében, amikor felébreszti az arcod. Ott van egy nyári tó langyos ölelésében, amikor köréd zárul, és egyszerre könnyűvé válik minden. A tengerben már erővé válik – mély, lüktető, határtalan –, amely egyszerre ringat és tiszteletet kér. A víz emlékeket őriz. Egy gyermekkori pocsolyát, amelybe gondtalanul léptél bele. Egy esőt, amely alatt nevettél. Egy könnycseppet, amely hangtalanul végiggördült az arcodon. Mind ugyanaz a víz – más formában, más történettel. És mégis…Tovább olvasom…
Talán megélt éveim száma már megengedi, hogy általam bölcsnek vélt gondolataimat az életről összegezzem és megosszam a véleményemet. Íme, az első: Amíg az ember fiatal, addig nem ér rá élni. Mert mi is az élet igazán? Lótás-futás, munka és pénzgyűjtés. Amíg a ház fel nem épül, amíg nem áll legalább két autó a garázsban, de jó volna, ha lenne még egy nyaralónk is, hátha ráérünk majd egyszer élvezni ezeket a földi javakat. Míg mindezekre összegyűlik a sohasem elegendő pénz, addigra elröpülnek felettünk az évek. „Ember küzdj, és bízva bízzál!”, hagyta ránk bölcs üzenetét Madách Imre Az ember tragédiájában. Talán magunkévá is tehetjük ezt a biztatást, de olvassuk csak el még egyszer a színmű címét. Igen, jól értelmezzük: már nagy elődünk is tragédiának nevezi az emberi élet útvesztőit…Tovább olvasom…
16+ – A mű korhatáros tartalmat tartalmaz.
Még javában dübörögtek a tankok a környéken, mikor nagymamám hasában mocorogni kezdett egy újabb magzat. Harmadik volt ő a sorban. Akkoriban még nem tudták előre megmondani, hogy milyen nemű lesz a gyermek, de mamám sejtette, hogy csakis fiú lehet, mert ugyanolyan erősen rugdalódzik, mint két nagyobbik fiútestvére tette ezt annak idején. Nem is csalódott, amikor március idusán előbújt apám a meleget és védelmet adó anyai méhéből. Cselédsorban felnövő anyjától nem sok mindent tanulhatott apám, hacsak azt nem, hogy sokat kell dolgozni azért, hogy ne haljon éhen az ember. A háború után nagy szegénység dúlt az ország északi részén, ezen a vidéken nem voltak még ipari üzemek, ahová elmehettek volna a fiatalok dolgozni. Csak saját háztájiban lehetett gazdálkodni, már akinek volt hozzá…Tovább olvasom…
Verőfényes, gyönyörű májusi nap volt. Egész lassan sétálva ballagtam át a téren. Volt még több mint 15 percem a megbeszélt időpontig. Az épület a tér túloldalán volt, tehát nem kellett nagyon sietnem. Közben néztem a siető vagy unottan sétáló embereket. Olyan békés, szerethető volt minden. Odaértem az épület elé, fölnéztem a homlokzatra, ahol nagybetűvel volt kiírva: „Kormányhivatal.” A portás felnézett az újságból, mire átadtam neki a levelet, amit a hivatalból kaptam. – 1. emelet, 108-as szoba. Megköszöntem, és elindultam felfelé a lépcsőn, úgy gondoltam, nem kell lift erre az egy emeletre. Könnyen odataláltam. Már voltak ott egy páran. Biccentettem a fejemmel, majd leültem én is egy üres székre. Egy velem közel egykorú úriember mellé ültem, aki eddig a padlót bámulta. Lassan…Tovább olvasom…
Júlia minden évben visszament ugyanazon a napon. A városban ilyenkor már halvány volt a fény, az erdőben viszont mindig ugyanaz fogadta: a nedves avar szaga, a fák között megbúvó hideg, és az a pontos hely, ahol tizenkét éve a fia eltűnt. Akkor, eső után, gőzölgött a talaj. A fiú – Bence – nevetve futott előre, mintha versenyezne valakivel. – Bence, várj! – kiáltotta Júlia, és utána eredt. A fiú még egyszer visszanézett, aztán eltűnt a fák között. Júlia pár lépés múlva már csak a saját lihegését hallotta. – Bence! – ordította. – Bence, felelj! Válasz helyett csend jött. A keresés napokig tartott: emberek, kutyák, lámpák, szalagok. Júlia később egyedül is visszatért, és a mellkasa körül mindig megszorult valami, egy hirtelen belégzés, amit soha nem tudott végigvenni. Évről évre…Tovább olvasom…
Ajándékba kaptuk ezt az életet. Egy pillanat is elég, és minden eltűnik. A felépített életünk, családunk, a barátaink. Néha úgy érzem, túl biztosra megyünk, biztosra vesszük azt, hogy ha este álomra hajtjuk a fejünket, holnap reggel felébredünk. De mi erre a garancia? A válasz az, hogy semmi. Csak a remény marad, hogy minden ugyanúgy lesz, mint tegnap volt. Túlságosan ragaszkodunk a terveinkhez, minden egyes napot úgy töltünk, hogy beosztásokat követünk. Épp ezért annyira monoton minden. Van egy-két szép emlékem, mikor egy hirtelen kapott ötlettől csak úgy elindultunk kirándulni, kikapcsolódni. Azt hiszem, ezek az emlékek azok, melyek a nehezebb napokon is mosolyt csalnak az arcomra. Bár minden napban van valami szép, hisz van egy egészséges és csodálatos családom, viszont néha azt…Tovább olvasom…
Hét óra múlt nyolc perccel. A reggel sötétebb volt, mint szokott, mintha az ég is tétovázna. A szobában a csend ült, és valami furcsa, nyomasztó érzés fogott el. Mára egyetlen feladatom volt: elültetni a virágaimat. Hófehér pulóverben és fekete munkanadrágban léptem ki a kertbe, ahol a föld még hűvös volt, de a tavasz első napsugarai már finoman simogatták az ágakat. Ástam, ültettem, újra és újra. A hideg föld átszivárgott a tenyeremen, és valami meglepő érzés kapott el, mintha nemcsak virágokat ültetnék, hanem emlékeket és valami régi részemet. A kertben piros és fehér virágok sorakoztak, de a legelőkelőbb helyen állt egy sötét színű virág. Különlegesnek éreztem. Mintha nem a földből, hanem magamból nőtt volna. Három szín tündökölt a kertben. Összekent pulóverrel léptem vissza a…Tovább olvasom…