A kő, ami nem mozdult

Volt egyszer egy kő egy ösvény szélén.
Nem volt különleges, nem volt feltűnő.
Csak ott volt, ahol mindig.
Az emberek léptek felette, mellette, körülötte.
A kő nem sietett sehova.
Egy napon valaki megállt előtte.
Nem akarta arrébb tenni.
Nem akarta megváltoztatni.
Csak ránézett.
A kő csendes volt.
Nem kért figyelmet, nem adott választ.
Az ember leült mellé.
A világ ugyanúgy ment tovább.
A szél ugyanúgy fújt.
De ott, azon a kis helyen,
mintha minden lelassult volna.
Az ember nem gondolt semmi nagyra.
Csak ott volt.
Amikor felállt, a kő ugyanott maradt.
De már nem ugyanúgy látta.
Mert néha nem az változik, amit nézünk –
hanem az, aki nézi.
És ez elég volt arra a napra.